2011. január 16., vasárnap

Imahét 7. nap. A feltámadás hitében élni

"Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. / Nincsen itt, mert feltámadott, amint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, ahol feküdt vala az Úr. / És menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, ímé megmondottam néktek." (Mt 28,5-7)



Jézus feltámadását az emberi félelem veszi körül. Valahol érthető is, hiszen ilyet még nem láttak a sírt őrző katonák. Sőt erre még a Jézus mellett lévő asszonyok sem számítottak, hiszen Jézus már halott. Ő ugyan támasztott fel halottakat, de most Ő a halott, akit be kell balzsamozni, Őt ki támaszthatná fel? Azon a reggelen mindenki szívébe félelem költözött Isten csodája láttán. Azonban, ha megfigyeljük az Igét, akkor azt vesszük észre, hogy csak a sírhoz jövő asszonyoknak szól az angyal: "Ti ne féljetek!" (5).

Ma is mindenkit elfog a félelem a temetőkertben, a ravataloknál megállva. Igaz ez másfajta félelem, mint amit Húsvét hajnalán átéltek. Ez a halálfélelem. Előbb vagy utóbb szembesül minden ember azzal, hogy halandó, talán egy balesetben, talán az orvos közli vele a rossz hírt, talán szerettét kell eltemesse, így vagy úgy, de elkeseríti az ember szívét a múlandóság gondolata. S ahogy akkor ott csak az asszonyoknak szólt az angyal, vagy később csak a tanítványoknak mondta az Úr, hogy ne féljetek, ugyanígy van ez ma is. Mindenkit elfog a halálfélelem, de csak a tanítványok hallják meg az evangéliumot: "Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta" (6). A kérdés csak az, kik ma Krisztus tanítványai, kiket nyugtat meg az Ige, hogy ne féljetek?

"Ti ne féljetek!"- mondja az angyal, de ki az a ti? Ha Jézus feltámadásának történetét nézzük, akkor egyértelmű a válasz: az asszonyok, akik korán reggel a sírhoz mentek, hogy a megfeszített Jézus testét bebalzsamozzák. Igen ám, de az Ige örökérvényű, a ma emberének is szól. Ma is így szól az angyal: Ti ne féljetek! De kiknek szól? S nem is kell sokáig bölcselkednünk, mert az Ige megfejti önmagát. "… mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek." (5) - folytatja az angyal. Akkor és most is csak azok hallják a félelmeket oszlató evangéliumot, akik Jézust keresik, mint megfeszítettet. Nem a sírt őrzők, nem a gyermekkori emlékeket őrzők, nem a Krisztus ellen hadakozók, nem a Krisztustól távol maradók, hanem azok, akik vágynak nap, mint nap a Krisztus után, csakis azok hallják: ne félj, és azt, hogy miért is ne félj.

Jézus keresztjét keresni kell az életünkben, törekedve, igyekezve arra, hogy eljussunk lélekben ahhoz, hogy leboruljunk alatta! Vágyni kell arra a keresztre úgy, hogy akarjuk azt, hogy a birtokunkba jusson, s nem egy nyaklánc, egy kulcstartó, vagy egy autósmatrica formájában, hanem a szívünk Golgotáján álljon az a kereszt. Ezt nem én mondom, hanem az Ige, mert abban a parányi szóban, hogy: zéteó = keres (görög) ez mind benne rejlik. Az asszonyok keresik Jézust, mert elveszítették, nekünk is keresnünk kell, mert mi is sok mindent elveszítettünk, de egyet biztosan: a mi istenképűségünket. Aki Jézust keresi először, mint megfeszítettel találkozik vele, de épp a kereszt alatt látja meg az üres sírt. A húsvéti asszonyoknak is rá kell döbbenjenek, hogy elveszítették Jézust, de keresésük eredményeként nem a holtat, hanem az élő Urat találják meg.

Hogyan lehet a feltámadás hitére eljutni? A válasz egyszerű: Úgy, ha az érted megfeszített Jézust keresed. S ha így teszel, többet találsz, mint reméltél, akárcsak húsvét reggelén az asszonyok, hiszen nemcsak arról bizonyosodsz meg, hogy Jézus feltámadt, hanem arról is, hogy te is feltámadsz. Erről beszél Pál apostol is: "Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk." (Róm 6,3-4)

E hitre nem elég eljutni, élni is kell e hitben. Mit jelent a feltámadás hitében élni? Pontosan a következőket: ha hiszem, hogy Krisztus meghalt érettem és feltámadt, akkor tudom, hogy én is feltámadtam már itt vele együtt a bűn és a Sátán örök halálos álomvilágából. Jézus felállít az Isten által rendelt útra, azaz a boldog, megváltott élet útjára. Másodszor, tudom, hogyan kell boldogan meghalni, mert miközben rám tör a szívem utolsó dobbanásai közepette a rettenetes félelem, hogy itt kell hagynom mindent, hangzik egy szelíd hang: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" (Ézs 43,1). Harmadszor, tudom, hogy Jézus nincs ott a sírban, feltámadt, s általa én is feltámadok, egykor felébredek a halál álmából, mikor Ő szólít. A feltámadás hitében élni nem más, mint a feltámadott Jézusban élni. A kiegyensúlyozott, boldog élet titka ez a hit, mert aki tudja, hogy élő és szerető Ura van, akinek kezében ott az élet koronája a számára is, az nem fél még a haláltól sem, s mint Pál apostol meg meri kérdezni: "Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?" (1Kor 15,55)

És mennyire szomorú a másik oldal, mennyire keserű az, akinek nincs hite Jézusban, mint feltámadottban. Az Ige szava szerint nem keresi Jézust, mint megfeszítettet. Keresi, mint nagy tanítót, mint gyógyító orvost, mint életmód-tanácsadót, de nem akarja látni a keresztet, s vele együtt a nyitott sírt. Egyszer találkoztam egy ilyen "hívő-református" asszonnyal teológus koromban. Megvallotta, Ő mindent elfogad a Bibliából, csak a feltámadásban nem tud hinni. Éppen az evangélium maradt ki ennek az asszonynak az életéből, s nem lesz vigasza az utolsó órában, mert számára ennyi az élet, a halállal minden zárul, s talán örökre zárul. A feltámadás hite boldogság a hívőnek. Sokak számára azonban szegletkő, melyben megbotlanak és elbuknak, ahogy az athéniak java része is tette (ApCsel 17,32). Aki elutasítja, az úgy jár, mint az a vándor, aki eljut a keskeny úton a szoros kapuig, de nem zörget be rajta, mert szerinte nem is létezik az a kapu.

Azonban a "jó hírrel" együtt feladat is jár. Aki eljutott keresztségének eme szintjére, hogy rátalált az üdvözítő és feltámadt Urára, arra sokat bíztak és attól sokat várnak. Az asszonyok is kapják a parancsot, hogy: "menjetek gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadott a halálból" (7). Ahogy a megszólítás, úgy ez a parancs ma is érvényes. A feltámadás hitét nem lehet és nem szabad elrejteni. Aki eljutott az üres sírig, és látott, és hitt, annak minél hamarabb el kell mondania az örömhírt másoknak is, hogy másoknak is legyen vigasztalásuk életükben és halálukban. A hangsúly a gyorsan szón van. Siess, hamar lejár a kegyelmi idő, ma még lehet elmondani gyermekednek, unokádnak, társadnak, szülődnek, szomszédodnak, barátodnak a boldog élet és a boldog meghalás titkát. A holnap, a holnap gonosz, ne higgy neki, mert ki tudja, mit hoz.

Íme, ilyen gyönyörűség a feltámadás hitében élni, de erre eljutni csak Krisztuson keresztül lehet, a megfeszített Krisztus keresésén keresztül. Végezetül tehát egyetlen kérdése maradt az Igének személyesen hozzád intézve, a legfontosabb kérdés: Te, keresztyén testvérem keresed-e a megfeszített Jézust, vagy már meg is találtad, vagy talán már hallod is naponta az angyali szót: Ne félj! Válaszolj erre, mert életed, örök életed múlik rajta. Ámen!

Jakó Sándor Zsigmond
Jankafalva


Imádság

Kegyelmes Istenem, mennyei Édes Atyám! Fordulj irányomba, s hallgass meg engem. Jól tudom oly sokszor megszomorítottalak Téged, ellenedre törtem, ellene tettem törvényednek és akaratodnak, mert lelkem s szívem nem volt elég állhatatos a Te utad megtartására. Alázattal kérlek, engedj könyörögnöm Hozzád, hisz egyetlen mentsváram, oltalmam, te vagy, oh Uram. Életemet oly sokszor szorongatja a Sátán, félelmet plántálva szívembe, reszketést tagjaimba. Szemeim elé oly világot tár, mely nem Téged követ, melyben nincs hely a szeretetnek, melyben testvér testvérére tör, ahol a világi boldogulás minden mindenekben. Félelem kél az emberi szívekben kitaszítva onnan Krisztus békességét, helyére békétlenséget, elégedetlenséget ültetve. Máskor a szűnni nem akaró zajban nem lel nyugalmat az emberi lélek. A világban láthatóan kétségbeesett harcát vívja nap-nap után, s e harcban megfeledkezik a legszentebb feladatáról: szüntelen keresni Téged. Pedig keres és kutat éjt nappallá téve, hogy félelmét megszüntesse, hogy sebezhetőségét elfedje, de mindhiába küzd, mert életéből kihagyja Jézus megváltó s megtartó közösségét.

Oh Uram! Fáj látni s érezni, hogy Krisztus halála s feltámadása oly sok szív számára nem lehet gyógyszerré, mert nem akarnak gyógyulni, nem akarják Őt követni. Megtorpannak az ajtóban, elerőtlenednek a küzdelemben. Számukra is kérlek Uram, adj erőt. Adj mindenekben kitartó hitet és reménységet mind nekik, mind nekem. Nélküled erőtlen, magatehetetlen lennék, hisz mindenemet, amim az életemben van, Neked köszönhetem: a hitem, mely hozzád láncol, nehogy elvesszek a bűn sötétjében, a reménységet, mellyel minden nap új remény támad bennem, az erőt, mit adsz a lelki s a mindennapi harcok megvívásához és az időt, amit kegyelmed révén hasznosan tölthetek. Segíts alázattal használnom ajándékaidat, élni velük a Te dicsőségedre, hogy lámpássá váljék életem mindazok számára, akik botladoznak a bűn sötétjében, de vágynak hozzád menni, házadban lakozást venni. Taníts engem az alázatra, hogy lelkem el ne tévelyegjen, gőgössé ne legyen.

"Ne üljön csúfolódók székébe", ne pazarolja az időt, s ne legyen annak foglya. Igéd bölcsessége tegyen bölcsé, s tanítson a szeretetre, türelemre, békességre. Égesse szívem húsfalába Krisztus parancsát: "Szeressétek egymást", mert ennek a világnak szeretetre van szüksége, hisz oly sok a szenvedő, a beteg, az erőtlen, a testi-lelki nyomorék, akik mind Benned bíznak s reménykednek. Kérlek Téged, gyógyíts ahol gyógyulásra várnak, erőt adj oda, ahol erőért fohászkodnak. Ugyanakkor adj békét, s boldogságot, melyet megoszthatunk, mit okozhatunk egymásnak a testvérek közösségében. Legyen az idő azzá a lehetőséggé kezemben, mellyel szolgálhatok Neked, s testvéreimnek, mely által nap-nap után erősödik hitem, reménységem. Hogy egyre inkább lássam s láttassam végtelen kegyelmed és szereteted, mely által élek, s magam gyermekednek nevezhetem, Téged Atyámnak szólíthatlak, hozzád fordulhatok, ha baj, bántalom ér, s Veled szívem minden boldogságát s örömét megoszthatom.

Színed előtt leborulva, Krisztus szelíd tekintetét magamon érezve, szívem s lelkem így kiált: legyen áldott Uram a Te nagy neved, dicsőséged teljes az egész világon, ragyogjon fényességed. Rendezz mindet akaratod szerint, mert már tudom, hogy Te bölcs és jóságos vagy, ki Atyai tanácsod szerint adsz jót és megpróbáltatást az ember életébe. Lelkét felemeled a porból s kegyelmed elfedezi annak szennyét és rútságát, mert szerető és megbocsájtó vagy, úgyannyira hogy egyszülöttedet adod a világért, s abban minden emberért és értem. Áldassék szüntelen a Te nagy neved. Ámen.

Simon-Szabó István
Éradony