2017. január 28., szombat

Kiss Sándor (1917-1997)



Kiss Sándor (1917-1997) 

Immár 100 esztendeje annak, hogy Vedresábrányban, 1917. január 28-án megszületett Kiss Sándor, a család tizenegyedik gyermekeként. A gyermekkoráról így vall a későbbiekben: Tizenkét testvérem közül tizenegyedikként jöttem a világra. Olyan álmodozó gyermek voltam, mint Jákób tizenegyedik gyermeke, József. Ki gondolta, hogy életem útja kicsit az ő útjához hasonló lesz. Az álmokért nekem is meg kellett fizetnem. S ezek a szavak, valóban leírják Kiss Sándor életét. A második világháború idején, 1940-ben bevonult Horthy Miklós seregébe, mint magyar katona, így teljesített szolgálatot. A háborúnak azonban a következménye, hogy ő is sok sorstársával együtt orosz hadifogságba kerül, ahol három és fél évig raboskodik. A fogságról sokszor mesélt az itthon maradottaknak, gyakran mesélt arról, hogy mennyire hideg volt, milyen szörnyű körülmények között teltek a mindennapok, az élelem is nagyon kevés volt, még a helybeliek is nélkülöztek. Amikor egy kis krumplihéjat, vagy korpát szerezhettek, az már fejedelmi ebéd volt a számukra.

A fogság idején a családját sem kerülte el a megpróbáltatás, ezekben az években hunyt el édesanyja. Később mesélte, hogy azokban a napokban nagyon különös érzések lettek úrrá rajta. Majd hazakerül és nem sokkal később házasságot köt feleségével Irmával, akivel békés családi életet éltek. A házasságukat az Isten 5 gyermekkel áldotta meg (Ernő – 1949; Sándor – 1952; Károly – 1953; Márta – 1957; Judit – 1958).

Az életét a mély, őszinte hit jellemezte. Így beszél erről: Engemet sem elégített ki a falusi élet sok vesződsége, s az egyházi élet közönyös egyhangúsága. Életem máig döntő fordulata annak felismerése, hogy engemet a világ Teremtője személyesen ismer, szeret s Fia által megváltott gyermeke lehetek. Minden álmot felülmúlt ez a felismerés. A világosság nem maradhat véka alatt. Falumban és máshol is voltak olyanok, akik ebben a hitben éltek reformátusként. Így találkozik és kapcsolódik be a nagyváradi CE-Bethánia csoportba, amelynek négy lelkész és négy világi tagját tartóztatják le és ítélik el.

1958. augusztus 4-én jókedvvel keltünk reggelre. Kiadós eső áztatta a szomorú földet. A teheneket legeltetni vittem. Az est beáltával hazaértünk. Az utcán mellém csatlakozott a bizalmatlan külsejű alak. Az esővel kezdte. Én meg az Isten dicsőítésével folytattam; alig érkeztünk a szülői ház elé, hirtelen mellettem fékezett a jól ismert, szekus, ponyvás kis autó. Hárman kiszálltak belőle, s már azt sem engedték, hogy megkössem a jószágokat. Ekkor érkeztek hozzá, házkutatásra, mindent felforgattak, főként a levelek után érdeklődtek, de semmit sem találtak. Ezt követően magukkal vitték a nagyváradi szekuritátéra, hol vádakat akartak koholni ellene. Az ítélet nem maradt el, 18 év a következő vádpontok alapján: titkos összejövetel, összeesküvés. Ezek persze csak koholt vádak voltak. A nagyváradi börtönbe kerül először, majd innen kényszermunkára vitték a Duna deltába, ahol olyan normát tettek a nyakukba, amely nem volt teljesíthető. Sokszor büntették őket ok nélkül, puszta szórakozásból az őrök. Sok szenvedés volt a rabságuk idején. 

 
Kiss Sándor öt gyermeke apjuk börtönben tartózkodása idején

A börtönévek alatt a család sorsa sem volt egyszerűbb. A földeket, a szőlőst elvették, sőt még a család tulajdonában levő tehenet is államosították, amit a feleségének kellett tartania. Nagy csapás volt ez a család életében, hiszen ezzel az 5 gyermektől is elvették a mindennapi eledelt. A felesége elmesélte, hogy a párnáját is eladta a feje alól, hogy takarmányt vegyen az államosított tehénnek. Igen ínséges idők voltak ezek mindenki számára. Idős édesapja úgy érezte, hogy szégyen érte a családja becsületét, azáltal, hogy fiát ártatlanul letartóztatták és elítélték. Az ítélet letöltése idején, az édesapja is elhunyt, így a szüleit úgy vesztette el, hogy egyikőjük ravatala mellett sem tudott megállni. Erről a napról is különösen vall a későbbiekben, hogy megérezte, hogy valami szörnyűség történt otthon.

Az elfogatásakor a felesége várandós volt, a legkisebb gyermekével, Judittal, akit szabadulása után ismert meg. Nagyon megható volt az a pillanat, amikor először találkozott a kisebbik gyermekével, aki addig még nem látta édesapját, de így nyilatkozott: Én ismerem őt, ő az én édesapám. Szabadulását követően a család életén hosszú időn keresztül ott maradt a bélyeg. Ernő fia jó tanuló volt, és szeretett volna továbbtanulni, szeretett volna asztalosnak, vagy üzletesnek tanulni, de nem vették fel az iskolába, így Medgyesre kerül az üveggyárba. Fiai a katonaság idején munkaszolgálatot kaptak, nem adtak kezükbe fegyvert. Ezek, és ehhez hasonló bélyegek maradtak a család életén.

Hazatértét követően több helyen is próbált munkát találni. Először Margittán dolgozott építőmunkásként, majd ezt követően kertésznek alkalmazzák a margittai kórházhoz, ahonnan a halottas házba kerül, a morgába, segédmunkásnak. Innen nem tudott előrébb lépni. Végül Vedresábrányban kocsisként dolgozott az orvosi rendelőben.

Elmondások alapján nagyon tiszteletadó ember volt, aki alkalmazkodott a helyzetekhez. Soha nem mondott rosszat az egyházvezetőkről, a politikumról vagy a románokról. Nem háborgott, hanem mindig türelemmel és alázattal fogadta azt, ami éppen az életét jellemezte. Az egyháznak aktív tagja volt, presbiteri tisztséget töltött be, azonban mivel börtönviselt ember volt, nem merte elvállalni a gondnoki tisztséget. Sokan emlegetik az ő nevét tisztelettel és becsülettel mai napig Vedresábrányban.

Felesége élete végén visszatekintve az életükre így nyilatkozott: szép gyerekkorom volt, szép öregkorom, a többi pedig közben eltelt.

A kisebbik fia, Károly, verseket írt és ír ma is, és az alábbi versben emlékszik édesapjára, az ő halálát követő évben.


Botos Júlia,
vedresábrányi lelkipásztor


 
Kiss Sándor (jobb oldalon) szabadulása után  apósa, öt gyermeke és felesége társaságában 


Kiss Károly

Öt kis papírharang

Süvít a szél a nádas rengetegén,
Kotorja a havat a Delta befagyott vizén,
Élesen csapja az emberek sápadt arcába,
Ezzel is növekszik az elítéltek fájdalma.

Mert elítéltek ők a Duna-deltában,
Egy istentelen rendszer sok száz áldozata,
Aki nem tagadta meg Istent, sem egyházat,
A fenyegetések ellenére is Neki szolgálnak.

A rendszer ádáz ellenségeinek vélte,
Aki a feltámadt Krisztust hirdeti,
Betiltottak minden ébredési megnyilvánulást,
Szigorúan büntették, ha valaki átlépte a határt.

Nem bántak velük túl kesztyűs kézzel,
Nem fukarkodtak a rájuk sózott évekkel,
20 évnyi börtön, vagyis kényszermunka –
De volt, akinek halál lett a jutalma.

De a hívő ember szívére nem lehet lakatot tenni,
Az imáit nem tudják rács mögé zárni,
Ők ott is szabadok és boldogok voltak,
Az őrökért, tisztekért imádkozni tudtak.

Egymást bátorították Igeversekkel,
Bizonyságot tettek jócselekedetekkel,
Titokban tartottak Istentiszteletet,
Puliszkával, keserű teával Úrvacsorát vettek.

Egyszer még a Karácsonyt is úgy ünnepelték,
Egy fűzfa gallyát karácsonyfának öltöztették,
Kartonpapírból kis harangokat készítettek,
Az ima szabad szárnyain buzgón könyörögtek.

„Ó keljetek életre kis papírharangok,
Zúgjátok a világba az örömöt és a bánatot.”
De csak ott lógtak némán, nesztelenül,
Nem érzik, hogy sok elítélt mennyire örül.

Ők bizony néma papírkészítmények,
De kiáltoznak helyettük az otthonmaradt gyermekek,
A szerető anyák, hűséges feleségek,
Sok kopott ruha, vékonyka szelet kenyerek.

Otthon nélkülöztek anyák és gyerekek,
A legtöbben hátrányos helyzetbe kerültek,
A legfájdalmasabb az volt, hogy apa nélkül nőttek,
Nélkülözve az atyai gondviselést, az atyai szeretetet.

Sokáig nem értettük, miért nem alkudtatok meg,
Hogy haza engedjenek, s neveljétek gyermekeiteket,
Öt éhes száj várt téged is, jó apám,
De te sem fogadtad el, amit a rendszer kínált.

Hogy is fogadtad volna el a sátán csábítását,
Megcsonkítva ezzel Krisztus értünk vívott harcát,
Te is kitartottál, s ezért hálás vagyok,
Krisztus Kegyelméből így nekünk is több jutott.

Mert irgalmasságot cselekszik az Úr ezer íziglen,
Mindazzal, ki cselekszi, mi írva van Igéjében,
És aki meghátrál, s az Urat megtagadja,
Az ítéletet von magára és utódaira.