2017. január 28., szombat

Kiss Sándor (1917-1997)



Kiss Sándor (1917-1997) 

Immár 100 esztendeje annak, hogy Vedresábrányban, 1917. január 28-án megszületett Kiss Sándor, a család tizenegyedik gyermekeként. A gyermekkoráról így vall a későbbiekben: Tizenkét testvérem közül tizenegyedikként jöttem a világra. Olyan álmodozó gyermek voltam, mint Jákób tizenegyedik gyermeke, József. Ki gondolta, hogy életem útja kicsit az ő útjához hasonló lesz. Az álmokért nekem is meg kellett fizetnem. S ezek a szavak, valóban leírják Kiss Sándor életét. A második világháború idején, 1940-ben bevonult Horthy Miklós seregébe, mint magyar katona, így teljesített szolgálatot. A háborúnak azonban a következménye, hogy ő is sok sorstársával együtt orosz hadifogságba kerül, ahol három és fél évig raboskodik. A fogságról sokszor mesélt az itthon maradottaknak, gyakran mesélt arról, hogy mennyire hideg volt, milyen szörnyű körülmények között teltek a mindennapok, az élelem is nagyon kevés volt, még a helybeliek is nélkülöztek. Amikor egy kis krumplihéjat, vagy korpát szerezhettek, az már fejedelmi ebéd volt a számukra.

A fogság idején a családját sem kerülte el a megpróbáltatás, ezekben az években hunyt el édesanyja. Később mesélte, hogy azokban a napokban nagyon különös érzések lettek úrrá rajta. Majd hazakerül és nem sokkal később házasságot köt feleségével Irmával, akivel békés családi életet éltek. A házasságukat az Isten 5 gyermekkel áldotta meg (Ernő – 1949; Sándor – 1952; Károly – 1953; Márta – 1957; Judit – 1958).

Az életét a mély, őszinte hit jellemezte. Így beszél erről: Engemet sem elégített ki a falusi élet sok vesződsége, s az egyházi élet közönyös egyhangúsága. Életem máig döntő fordulata annak felismerése, hogy engemet a világ Teremtője személyesen ismer, szeret s Fia által megváltott gyermeke lehetek. Minden álmot felülmúlt ez a felismerés. A világosság nem maradhat véka alatt. Falumban és máshol is voltak olyanok, akik ebben a hitben éltek reformátusként. Így találkozik és kapcsolódik be a nagyváradi CE-Bethánia csoportba, amelynek négy lelkész és négy világi tagját tartóztatják le és ítélik el.

1958. augusztus 4-én jókedvvel keltünk reggelre. Kiadós eső áztatta a szomorú földet. A teheneket legeltetni vittem. Az est beáltával hazaértünk. Az utcán mellém csatlakozott a bizalmatlan külsejű alak. Az esővel kezdte. Én meg az Isten dicsőítésével folytattam; alig érkeztünk a szülői ház elé, hirtelen mellettem fékezett a jól ismert, szekus, ponyvás kis autó. Hárman kiszálltak belőle, s már azt sem engedték, hogy megkössem a jószágokat. Ekkor érkeztek hozzá, házkutatásra, mindent felforgattak, főként a levelek után érdeklődtek, de semmit sem találtak. Ezt követően magukkal vitték a nagyváradi szekuritátéra, hol vádakat akartak koholni ellene. Az ítélet nem maradt el, 18 év a következő vádpontok alapján: titkos összejövetel, összeesküvés. Ezek persze csak koholt vádak voltak. A nagyváradi börtönbe kerül először, majd innen kényszermunkára vitték a Duna deltába, ahol olyan normát tettek a nyakukba, amely nem volt teljesíthető. Sokszor büntették őket ok nélkül, puszta szórakozásból az őrök. Sok szenvedés volt a rabságuk idején. 

 
Kiss Sándor öt gyermeke apjuk börtönben tartózkodása idején

A börtönévek alatt a család sorsa sem volt egyszerűbb. A földeket, a szőlőst elvették, sőt még a család tulajdonában levő tehenet is államosították, amit a feleségének kellett tartania. Nagy csapás volt ez a család életében, hiszen ezzel az 5 gyermektől is elvették a mindennapi eledelt. A felesége elmesélte, hogy a párnáját is eladta a feje alól, hogy takarmányt vegyen az államosított tehénnek. Igen ínséges idők voltak ezek mindenki számára. Idős édesapja úgy érezte, hogy szégyen érte a családja becsületét, azáltal, hogy fiát ártatlanul letartóztatták és elítélték. Az ítélet letöltése idején, az édesapja is elhunyt, így a szüleit úgy vesztette el, hogy egyikőjük ravatala mellett sem tudott megállni. Erről a napról is különösen vall a későbbiekben, hogy megérezte, hogy valami szörnyűség történt otthon.

Az elfogatásakor a felesége várandós volt, a legkisebb gyermekével, Judittal, akit szabadulása után ismert meg. Nagyon megható volt az a pillanat, amikor először találkozott a kisebbik gyermekével, aki addig még nem látta édesapját, de így nyilatkozott: Én ismerem őt, ő az én édesapám. Szabadulását követően a család életén hosszú időn keresztül ott maradt a bélyeg. Ernő fia jó tanuló volt, és szeretett volna továbbtanulni, szeretett volna asztalosnak, vagy üzletesnek tanulni, de nem vették fel az iskolába, így Medgyesre kerül az üveggyárba. Fiai a katonaság idején munkaszolgálatot kaptak, nem adtak kezükbe fegyvert. Ezek, és ehhez hasonló bélyegek maradtak a család életén.

Hazatértét követően több helyen is próbált munkát találni. Először Margittán dolgozott építőmunkásként, majd ezt követően kertésznek alkalmazzák a margittai kórházhoz, ahonnan a halottas házba kerül, a morgába, segédmunkásnak. Innen nem tudott előrébb lépni. Végül Vedresábrányban kocsisként dolgozott az orvosi rendelőben.

Elmondások alapján nagyon tiszteletadó ember volt, aki alkalmazkodott a helyzetekhez. Soha nem mondott rosszat az egyházvezetőkről, a politikumról vagy a románokról. Nem háborgott, hanem mindig türelemmel és alázattal fogadta azt, ami éppen az életét jellemezte. Az egyháznak aktív tagja volt, presbiteri tisztséget töltött be, azonban mivel börtönviselt ember volt, nem merte elvállalni a gondnoki tisztséget. Sokan emlegetik az ő nevét tisztelettel és becsülettel mai napig Vedresábrányban.

Felesége élete végén visszatekintve az életükre így nyilatkozott: szép gyerekkorom volt, szép öregkorom, a többi pedig közben eltelt.

A kisebbik fia, Károly, verseket írt és ír ma is, és az alábbi versben emlékszik édesapjára, az ő halálát követő évben.


Botos Júlia,
vedresábrányi lelkipásztor


 
Kiss Sándor (jobb oldalon) szabadulása után  apósa, öt gyermeke és felesége társaságában 


Kiss Károly

Öt kis papírharang

Süvít a szél a nádas rengetegén,
Kotorja a havat a Delta befagyott vizén,
Élesen csapja az emberek sápadt arcába,
Ezzel is növekszik az elítéltek fájdalma.

Mert elítéltek ők a Duna-deltában,
Egy istentelen rendszer sok száz áldozata,
Aki nem tagadta meg Istent, sem egyházat,
A fenyegetések ellenére is Neki szolgálnak.

A rendszer ádáz ellenségeinek vélte,
Aki a feltámadt Krisztust hirdeti,
Betiltottak minden ébredési megnyilvánulást,
Szigorúan büntették, ha valaki átlépte a határt.

Nem bántak velük túl kesztyűs kézzel,
Nem fukarkodtak a rájuk sózott évekkel,
20 évnyi börtön, vagyis kényszermunka –
De volt, akinek halál lett a jutalma.

De a hívő ember szívére nem lehet lakatot tenni,
Az imáit nem tudják rács mögé zárni,
Ők ott is szabadok és boldogok voltak,
Az őrökért, tisztekért imádkozni tudtak.

Egymást bátorították Igeversekkel,
Bizonyságot tettek jócselekedetekkel,
Titokban tartottak Istentiszteletet,
Puliszkával, keserű teával Úrvacsorát vettek.

Egyszer még a Karácsonyt is úgy ünnepelték,
Egy fűzfa gallyát karácsonyfának öltöztették,
Kartonpapírból kis harangokat készítettek,
Az ima szabad szárnyain buzgón könyörögtek.

„Ó keljetek életre kis papírharangok,
Zúgjátok a világba az örömöt és a bánatot.”
De csak ott lógtak némán, nesztelenül,
Nem érzik, hogy sok elítélt mennyire örül.

Ők bizony néma papírkészítmények,
De kiáltoznak helyettük az otthonmaradt gyermekek,
A szerető anyák, hűséges feleségek,
Sok kopott ruha, vékonyka szelet kenyerek.

Otthon nélkülöztek anyák és gyerekek,
A legtöbben hátrányos helyzetbe kerültek,
A legfájdalmasabb az volt, hogy apa nélkül nőttek,
Nélkülözve az atyai gondviselést, az atyai szeretetet.

Sokáig nem értettük, miért nem alkudtatok meg,
Hogy haza engedjenek, s neveljétek gyermekeiteket,
Öt éhes száj várt téged is, jó apám,
De te sem fogadtad el, amit a rendszer kínált.

Hogy is fogadtad volna el a sátán csábítását,
Megcsonkítva ezzel Krisztus értünk vívott harcát,
Te is kitartottál, s ezért hálás vagyok,
Krisztus Kegyelméből így nekünk is több jutott.

Mert irgalmasságot cselekszik az Úr ezer íziglen,
Mindazzal, ki cselekszi, mi írva van Igéjében,
És aki meghátrál, s az Urat megtagadja,
Az ítéletet von magára és utódaira. 
 
 

2017. január 26., csütörtök

Adventi jótékonysági zenés istentisztelet Székelyhídon

A harmincadik gyermeket kereszteltük meg gyülekezetünkben advent negyedik vasárnapján, a délelőtti istentisztelet keretében. A keresztelési ige reményt adó szavai, a szülők, keresztszülők és a gyülekezet ígérete, valamint a sákramentum kiszolgáltatása után kezdetét vette a már meghirdetett adventi zenés, jótékonysági istentisztelet. 
 


A „Halleluja” felnőtt kórus, a „Híd-építők” ifjúsági kórus valamint az Ikések-kátésok karácsonyi énekeit, szolgálatait hallgathatta örömmel a gyülekezet.

Az ének-szolgálatok között igeolvasás, tanulságos evangéliumi történetek, valamint szavalatok hangzottak el. 
 

 
A kétórásra kerekedett istentisztelet, hiszem, hogy minden jelenlevő lelkét ünneplőbe öltöztette. Idősek és fiatalok, boldogok és szomorkodók, szolgálattevők és a szeretet ünnepére készülők, gazdag lelki táplálékkal térhettek haza hajlékaikba.

Mindezért Istené legyen a dicsőség! 


A jótékonysági istentiszteleten összegyűlt perselypénz 3307 lej volt. Ezt az összeget a gyülekezetünkhöz tartozó, nehéz körülmények között élő családok megsegítésére fordítjuk!

Köszönjük a perselyes és külön adományokat!

Isten áldása legyen mindenkor a jókedvű adakozók életén!

Rákosi Jenő, lelkész-esperes 
 
 
 

Idősek vasárnapja Székelyhídon



Advent harmadik vasárnapjának délutánján rendezte meg harmadik alkalommal a Székelyhídi Református Egyházközség az „Idősek vasárnapját”. A presbiterek értesítésére most is sokan jelezték, hogy szeretnének jelen lenni az istentiszteleten, így reménnyel teli szívvel kezdtük meg a szervezkedést. A presbiterek, rokonok illetve szomszédok felvállalták, hogy a távolabb élőket, valamint a nehezen járókat személygépkocsival az egyházhoz, majd haza szállítják, az asszonyok a konyhán serénykedtek, a „Halleluja” kórus pedig szolgálattal készült. 


A jelenlévőket Rákosi Jenő lelkipásztor köszöntötte, majd a Lukács evangéliumának második részéből olvasott Ige által szólt az idősebb generációhoz. (Lk 2,25‑38).

Az igehirdetést követően a felnőtt kórus örvendeztette meg karácsonyi énekekkel a jelenlevőket, majd egy pár szavalat is elhangzott.

Jó volt látni az egymással való találkozás örömét az idősek arcán, amint egymással beszélgettek, s elevenítették fel a közös múlt emlékeit. 


A jelenlévők élelemcsomaggal távoztak el, a hűséges presbiterek pedig mindazoknak, akik nem tudtak eljönni ezen alkalomra, házhoz vitték a csomagot.

Köszönet mindenkinek, aki segítséget nyújtott ez alkalom megszervezésében, az idősek számára pedig jó egészséget, békességet és Isten áldását kérjük!

Rákosi Jenő, lelkipásztor-esperes

2017. január 21., szombat

Foglalkozások fogyatékkal élőkkel


Apró örömök egy kicsit másképp

 
2016 novemberének utolsó hetében Bara Tünde projektvezető meghívására két székelyhídi szellemi fogyatékkal élő fiatal lánnyal: Hasznosi Tímea és Gacsádi Erika személyében, valamint kísérőikkel ellátogattunk a nagyváradi Keresztyén Diakónia által működtetett „Méhecske” védett műhelybe. E védett műhely fogyatékkal élő fiatalokat foglalkoztat, munkahelyet biztosít, a társadalomba való beilleszkedésüket segíti.

Kissé bizonytalanul, de annál nagyobb kíváncsisággal a szívünkben indultunk el és vártuk a sorstársakkal való találkozást, beszélgetést, barkácsolást. Adventi időszakban lévén az első találkozás alkalmával adventi koszorúkat, kopogtatókat készítettünk. A lányok arcán olvasni lehetett az örömöt, a mindennapi megszokott teendőkből való kiszabadulás örömét, valami új dolognak a kipróbálását és az elkészített munka sikerének az örömét. 
 

Felbátorodva a lehetőségen egy projekt keretén belül minden héten egyszeri alkalommal ellátogattunk a decemberi hónapban, sőt kis csapatunk még bővült is. Rátaláltam a fiatal kiskereki Serbán Edinára, aki kicsi kora óta tolószékben éli napjait, de hála Istennek nagyon áldásosan: iskolába jár, tanul, érettségire készül, sőt mi több egy igazi költővel van dolgunk, hiszen már több mint 400 verset írt és egy verseskötet kiadása az álma.

A német Moers-i Diakónia jóvoltából nem okozott gondot, hogy Edinát tolószékkel Nagyváradra vigyem, mivel olyan speciális autó megvásárlását támogatták, amellyel nagyon könnyen szállítható bárki, aki kerekes székhez kötött. Körünk még mindig bővült Cservid Rebeka, gálospetri fiatal lány személyében, aki hallássérült. Számomra sikert jelentettek ezek az alkalmak, mivel őszintén leírva amennyire tartottam attól, hogy fogyatékos személyekkel útnak induljak, ép annyira nagy lelkesedés töltött el és bátorítást kaptam, hogy igenis nagyon kell a sérült emberekkel foglalkozni; velünk élnek, közénk tartoznak, embertársaink és jobban szeretnek, mint olykor mi. A foglalkozások során sor került verses délelőttre is, amikor tehetséges költőink saját verseiket olvashatták fel, Edina megismerhetett egy sorstársat, aki ugyancsak tolókocsihoz kötött és nagyon sok szép verset írt, könyve is megjelent már. 

 
Áldásokkal tele voltak ezek az alkalmak: az ismerkedések, hallgatva őket, ahogy kérdezgették igaz őszinteséggel és nyíltan egymást arról, hogy ki miért lett olyan, amilyen, hogyan élik mindennapjaikat, mivel küszködnek; a barkácsolások – kipróbálhatták magukat és megtapasztalhatták, hogy igenis van kézügyességük, saját adventi kopogtatót, festett csészét, mézeskalács díszítést, képkeretet készíthettek. 



Mind apró örömök ezek, de a lányok számára hiszem, hogy ennél még többet is jelentett: voltunk bevásárlóközpontban, sikerült eljutni a Nagyvárad központjában felállított vásárra; különös élmény volt Edina számára, hogy élőben korcsolyapályát láthatott, szívből jövő öröm sugárzott arcán, mosolyán. Jó volt megtapasztalni a mindig komoly Tímea őszinte mosolyát is, a játékokban való részvétel örömét. 



Számunkra mindennapi, fel sem tűnő dolgok, pillanatok lehetnek ezek életünkben, de ahogy megtapasztaltam a lányoknak igazi felszabadulást jelentett a szürke hétköznapokból, mindig nagyon várták már a következő hetet, alkalmat, a kiruccanásnak a lehetőségét. Örömük, vidámságuk, szeretetük késztet arra, hogy legyenek az ÉRDA-nál is ilyen alkalmak.

Istennek legyen hála a lehetőségekért.


Balla Júlia, diakónus


2017. január 17., kedd

Karácsony a micskei Sámuel-Házban


Mint minden évben Karácsony közeledtével, az elmúlt december sem telhetett el anélkül, hogy ne emlékeztünk meg volna Jézus születéséről Micskén, a Sámuel-Házban is.

14. éve adhatunk már hálát Istennek, hogy megtartotta intézményünket, megáldotta munkánkat a szegény gyerekekkel, és nap mint nap gondot visel rólunk. Ezen évek alatt sokszor tettük fel magunknak a kérdést: Vajon ez a tanév lesz az utolsó, vagy jövőre is lesz miből gondoskodni a nálunk lakó és tanuló gyerekekről?

Óh, igen. Isten kegyelme nagy. Ő minden alkalommal megadja számunkra a kiutat a problémák között. Amikor már az elkeseredés határán vagyunk, küld nekünk olyan embereket, közelből vagy távolból, akik segíteni akarnak.

Így történt, hogy ez a Karácsony sem maradt ajándékok nélkül, amit a gyerekek meg is kaptak.

Az igeolvasás után mind a bentlakó, mind pedig a helybeli gyerekek, összesen 32-en, közös műsorral örvendeztették meg az alkalmazottakat, önkénteseket. Ez volt az ő ajándékuk nekünk, és csodálatos volt látni ezt, akárcsak azt hogyan örülnek a kapott ajándékoknak, és kicsitől nagyig milyen boldogsággal bontogatják azokat.

Köszönjük mindezt a Karácsonyi „angyaloknak”: a nagyváradi Profitapet vezetőjének, Borbély Lehelnek, a helyi cipőgyár tulajdonosának, Duca Erzsébetnek, a németországi Michael Nagelnek és csoportjának, a „Verein zur Unterstützung bedürftiger Kinder in Rumanien e.V.” alapítványnak, és az ÉRDA szociális munkásának, Balla Júliának, aki Mikulás ajándékokkal örvendeztette meg gyermekeinket.

Bízunk Isten kegyelmében ebben az évben is, Ő gondoskodjon megmaradásunkról és áldja meg munkánkat továbbra is.

Így kívánunk mindenkinek Áldott, Békés Új Évet Micskéről, a Sámuel-Házból!


Bertalan Csilla,
igazgató

2017. január 12., csütörtök

Gönczy Pál (1817–1892)


125 éve, 1892. jan. 12-én hunyt el (illetve 200 éve, 1817. dec. 26-án született) Gönczy Pál református pedagógus, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1858).

Érköbölkúti tanító (1838); Érköbölkúton a Saárossy, Gálospetriben a Dráveczky család nevelője (1838‑44). Nevelőintézetet alapít a zeleméri pusztán (1845); az érmelléki Kólyban – ma: Nagykágya (1849).

Az 1848-49-as szabadságharcban nemzetőrtiszt, annak leverése után felesége, Végh Jozefina Gálospetriben lévő otthonába vonul vissza. 

1950‑52 között Szőnyi Pál pesti nevelőintézetében tanít, majd szintén Pesten saját nevelőintézetet alapít (1852), melynek református gimnáziummá alakítása után igazgatója (1859‑67).

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium osztálytanácsosa (1867), miniszteri tanácsosa (1874), államtitkára (1888‑89). A dunamelléki ref. egyházkerület tanácsbírája. 


Mellszobra szülővárosában, Hajdúszoboszlón

 

2017. január 10., kedd

Református Érmellék 2017/1


Megjelent a Református Érmellék 2017. januári száma.
Megrendelhető és megvásárolható a lelkészi hivatalokban.

A tartalomból:

Sola Scriptura
  • Az év és a hónapi igéi (2017)
  • A hónap igéje
Örök reformáció
  • Reformációi fogalomtár (1. rész)
  • Reformációi színes ablak (1. rész)
  • 96 tétel az egyház jövőjéről (1. feladat)
Olvasó
  • Főszerkesztői kiköszönő
  • Bessenyei István: Emlékezés (7. rész)
Évforduló
  • Gönczy Pál (1817‑1892)
  • Kiss Sándor (1917‑1997)
Gyülekezeti hírek
  • Diakóniai Központ Székelyhídon
  • Egyházmegyei ifjúsági tábor
  • Egyházi túratábor fiataloknak
  • Adventi csendesnap
  • Adventi ökumenikus koncert Vedresábrányban
ÉRDA
  • ÉRDA jótékonysági koncert
  • Mikulás a micskei „Sámuel”-Bentlakásban
  • Fogyatékkal élők és rászorulók találkozója
Egyetemes imahét
  • Imaheti program 2017