2016. január 26., kedd

Segédlelkész Székelyhídon

Bozsoky Jonathán Benjámin 2015 szeptemberétől a Székelyhídi Református Egyházközségben tölti segédlelkészi szolgálati évét. Nagy szükség volt a szolgálatára az esperesi székhelyen, az elmúlt négy évben ugyanis „nem jutott” végzős teológus-diák az eklézsiának. Az alábbiakban a vele készített beszélgetés olvasható.


RÉ: – Kérlek, mutatkozz be!
BJB: – Székelyhíd mellett, Kiskerekiben nőttem fel, ahol édesapám lelkipásztor volt, édesanyám pedig a gyülekezet kántora. Debrecenben végeztem a teológiai tanulmányaimat. Jelenleg az egész család itt lakik Székelyhídon, édesanyám most itt kántorkodik, édesapám pedig, mivel az elmúlt években nem volt segédlelkész, helyettesítést vállalt az esperes úr mellett, ha szükség volt rá.

RÉ: – Mi befolyásolt téged abban, hogy a lelkészi hivatást válaszd?
BJB: – Biztos az is, hogy az édesapám lelkipásztor, de nem is tudom… az osztálytársaim is mindig azt mondták, hogy belőlem vagy lelkész, vagy jogász lesz. Végül én a lelkészi pálya mellett döntöttem. De korábban sok tervem volt, inkább reál beállítottságú voltam, nem volt kizárt, hogy a mérnöki pályát válasszam. Végül eldőlt bennem, hogy lelkész szeretnék lenni. Inkább az volt a kérdés, hogy Kolozsvárt vagy Debrecent válasszam.

RÉ: – Miért döntöttél Debrecen mellett?
BJB: – Pontosan nem is emlékszem már, hogy mi is volt a döntő, talán az, hogy Debrecen sokkal közelebb volt hozzánk földrajzilag.

RÉ: – Nem gondoltál arra, hogy Debrecenből nehezebb lesz visszajönni, ha vissza akarsz?
BJB: – Nem gondoltam akkor erre. Nem tervezek ennyire előre. Ezt nem mérlegeltem akkor.

RÉ: – Gyermekkorodban mennyire volt meghatározó, hogy édesapád lelkész?
BJB: – Természetesen hatással volt rám, sokszor elkísértem, pl. temetésekre, még a torba is. Valahol, nem tudatosan, de mindenféleképpen ott volt ez az életpálya előttem, akkor is, ha az utolsó időkig, az érettségi vizsgákig még gondolkodtam a végleges döntés felől.

RÉ: – Hogyan élted meg a teológus-éveket? Kaptál visszaigazolást arra nézve, hogy jó úton jársz?
BJB: – Igen. Hamar otthon éreztem magam a teológián és Debrecenben is. A Kerekes-telepi gyülekezet lelkésze, Búzás Dénes felajánlotta a gyülekezet támogatását, ami az ebédeltetésemet illeti. A szobatársaimmal is majdnem végig együtt laktunk a teljes tanulmányi idő alatt, jó barátságba kerültünk, ami úgy gondolom, hogy egy életre fog szólni. Izgalmas volt odakerülni a Teológiai Intézetbe, hamar a hatása alá kerültem annak, ami ott fogadott.

RÉ: – Mik voltak a kedvenc tantárgyaid?
BJB: – Szerettem a hébert és a görögöt, amit (nem csak) szerintem nem könnyű megtanulni, sok teológus-diák küzd vele, nekem valahogy ment, annak ellenére, hogy más nyelvekkel (román, angol) még mindig hadilábon állok. Aztán amikor Dr. Peres Imre tanár úr beindított egy újszövetséges kutató-csoportot, az engem is magával ragadott. Az eszkatológiával, a Jelenések könyvével kezdtünk el foglalkozni, ez engem a továbbiakban el is kísért. Ebből a témából írtam a szakdolgozatomat is. Az Ószövetséget is szeretem, de valahogy így alakult, hogy inkább az Újszövetséggel kezdtem el foglalkozni.

RÉ: – Amikor végeztél, biztos voltál már abban, hogy visszajössz a Partiumba?
BJB: – Nem tudtam ezt ennyire biztosan. Egyszer eljöttem ide is legációba, de pl. többször voltam Kárpátalján is. A tanáraim azt is kezdték hinni rólam, hogy én is Kárpátaljai vagyok. Az egyik ottani gyülekezet is jelezte, hogy szívesen fogadnak, ha elmennék. De a székelyhídi legáció alkalmával Nt. Rákosi Jenő esperes úr jelezte, hogy számítanánk rám, és ekkor döntöttem el én is, hogy ide jövök. Jövőre Debrecenben a II. lelkészképesítő vizsgámat fogom letenni, majd pedig Budapesten az egységes lelkészképesítőt. De ha végleg itt fogok maradni a Partiumban, akkor még pár különbözeti vizsgát kell tegyek itthon is.

RÉ: – A szokásos segédlelkészi teendők mellett még mivel foglalkozol a székelyhídi gyülekezetben?
BJB: – Az év elején még hiányoltam a debreceni nyüzsgést, a teológián a Hitéleti Bizottság elnöke voltam, ezt nagyon szeretettem végezni. A bizottság feladatai közé tartozik olyan lelki alkalmak megszervezése, ami megfelel a diákok sokféle igényének. Imaközösséget, bibliaórát szerveztünk, ezt szerettem, mert feladatokat adott. A debreceni Kántusnak is tagja voltam. Ahogy megkezdődött a segédlelkészi szolgálat, ezek elmaradtak. Szívesen foglalkozom a fiatalokkal a gyülekezetben, vannak is eredmények és ennek nagyon örülök. Ebben még sok feladatot látok magam előtt. Jól érzem magam, úgy érzem, hogy itthon vagyok.

RÉ: – Mik a jövőbeni terveid?
BJB: – Pontosan még nem tudom. Ez egyelőre még bizonytalan.

RÉ: – Milyen tanácsot adnál saját tapasztalatodból azoknak, akik a lelkészi pályára készülnek?
BJB: – Aki teológiára készül, annak azt tanácsolom, hogy számítson arra, hogy az első két évben nagyon oda kell tegye magát a tanulásban. Aztán is, de akkor másképp kell már készülni. Az első két évben azonban előjönnek a bibliai nyelvek (héber, görög) és más alap-tárgyak, amikből érdemes nagyon jól felkészülni. Később, ha ez az alap megvan, minden könnyebben fog menni.

RÉ: – Köszönöm a beszélgetést. Isten áldását kívánom életedre, szolgálatodra, további tanulmányaidra.
 
Az interjút készítette: Kulcsár Árpád

Állandó kiállítás nyílt Szentjobbon


A Tibor Ernő Galéria alkotói a vendéglátó lelkésszel

Tárlatnyitóval ünnepelték a Magyar Kultúra Napját a szentjobbi reformátusok. Január 24-én, a vasárnap délelőtti istentiszteletet követően került sor a galéria ünnepélyes avatására és átadására.

Az alkotásokat a Tibor Ernő Galéria több művésze és Kovács Sándor Emil szatmári festőművész ajánlotta fel. Az istentisztelet után először a Himnusz hangzott el, szavalat formájában, Baliga Andrea vallástanár, helyi presbiter részéről. Ezt követően Fábián Tibor helyi lelkipásztor ünnepi beszédében rámutatott: a kis református közösség értékkel és tartalommal kívánta megtölteni az ünnepet, melyhez az ötletet, tudtán kívül Gavrucza Tibor, volt érmelléki esperes szolgálta. Ő ugyanis sok évvel ezelőtt, elismerése jeleként egy festményt ajándékozott a szentjobbi reformátusoknak. 

Birtokba vette a kis közösség a tárlatot

A házigazda lelkész hangsúlyozta Széll Katalin alkotóművész szerepét is, aki a művészcsoportban elkötelezetten képviselte a galéria létrejöttét. Hozzátette: a tárlat létrejöttével a helyi közösség értékeit, valamint a faluturizmus lehetőségeit kívánják gazdagítani. Gavrucza Tibor felelevenítette a sok évvel ezelőtti képajándékozást, amivel a kis közösség szívós élniakarását kívánta jutalmazni. Széll Katalin a Tibor Ernő Galéria értékeit és megvalósításait ismertette, valamint ismertette és méltatta a alkotásokat felajánló művészeket: Popon Krisztina, Széll Katalin, Trifán László, Rob Ibolya, Mierlutiu Emilia. 

A fődíj szerencsés nyertese Popon Krisztina festményét vihette haza

Az együttlét az imateremben folytatódott, a galéria megtekintésével, szeretetvendégséggel és tombolával. Ez utóbbi a helyi Lelkészi Hivatal felajánlásait, fődíja pedig Popon Cristina Ildikó festményét tartalmazta, így a szerencsés nyertes egy gyönyörű alkotással térhetett haza.

Az állandó kiállítást, reménység szerint további együttműködés követi majd a gyülekezet és a művészcsoport között, egy alkotótábor formájában.

Fábián Tibor
szentjobbi lelkész

Fotók: Richard Otilia


Tizenkét nap a Nagy Tavaknál


A Torontói Első Magyar Református Egyház templomában

2015 októberében szűk kéthetes látogatáson voltam Észak-Amerikában.

Utam először Torontóba vezetett, ahol szembesültem, hogy milyen egy óriási metropolisz, hatalmas sugárutakkal (a városon belül akár 30-40 kilométer is lehet a két széle között), jól szervezett tömegközlekedéssel és tele mindenféle színes emberrel. 18-án, délelőtt a Torontói Első Magyar Református Egyház templomában szolgáltam, helyettesítettem a parókus lelkészt. Mivel a világ nagyon kicsi, máris két erdélyi ismerőssel találkoztam, akik a 80-as években telepedtek le Kanadában.

Délután az United Church (Kanada legnagyobb protestáns egyháza) egyik kis magyar református templomában gyűltünk össze ünnepelni, a gyülekezet 95 éves jubileumát. A helybeli református lelkész mellett még az egyik magyar baptista és magyar pünkösdista gyülekezet vezetői is köszöntőt mondtak, velem egyetemben. Az ünnepség ünnepi, magyaros ebéddel folytatódott, ahol Perje Csaba érmelléki származású, Bécsben élő barátom volt a főszakács. Egyébként, ha fogalmazhatok így, ő volt a kanadai utam „értelmi szerzője” és megszervezője.

A következő héten az Egyesült Államokban szolgáló Tóth Péter lelkipásztor barátom meghívására Ohio államba érkeztem. A Niagara vízesést immár az amerikai oldalról is megtekinthettem, minekutána a bevándorlási hivatal tisztje kegyeskedett 90 napos turistavízumot adni, holott, jogában állt volna akár megtagadni is a belépésemet.

Elyriában volt a szállásom, másnap reggel bementünk Lorainbe, ott szolgál egy magyar református templomban Péter. 

 
Nyugat-oldali Magyar Református Templom - Cleveland

Délelőtt a közeli Clevelandbe utaztunk, ami a XX. században a második legnagyobb magyar város volt Budapest után. Rengeteg magyar települt oda, külön városrész volt nekik magyar boltokkal, vendéglőkkel és templomokkal.

Először a pár hónapja üresen álló, eladásra kínált lutheránus templomot néztük meg. Mint általában az amerikai templomok, ez is multifunkcionális épület, konyhával, ebédlővel, színpaddal, könyvtárral. Tamásy Éva lelkésznő elmondása szerint a gyülekezet megcsappant, és már nem képes fenntartani az épületet. Innen abba városrészbe mentünk, ami valamikor magyar volt. A buszsofőr megtanulta a magyar állomásneveket és úgy mondta be a megállókban, a színesbőrű postás is megtanult magyarul. Ehhez képest most azon a környéken csak színesbőrűek élnek. Rengeteg a romos ház, a lepusztult utca, a közbiztonság a mélyben van, sok a drogos és a bűnöző.

A református nagytemplom, amely méreteiben a Debreceni Nagytemplommal vetekedett most a színesbőrű baptisták temploma. Még szomorúbb a mellette álló lutheránus templom sorsa. 2006 óta üresen áll. Hatalmas szép kőtemplom, amiben, mintha belül megállt volna az idő. Csendes könyvtárszobák, üres szolgálati lakások, hatalmas konyha, színházterem, klub, óvoda, gyönyörű festett üvegablakok. Az építők millió dollárokat fektettek bele ezekbe az épületegyüttesekbe. Ma örülnek ha százezerért megvenné valaki. Egy dicső múlt, egy néhai pezsgő társadalmi és egyházi élet tükörcserepei hevertek szanaszét a néptelen termekben. Egy pillanatra összeszorult a szívem: vajon odahaza is ez vár az elnéptelenedő templomainkra? A kesergésre nem volt idő, felkerestük a magyar emlékhelyeket és szobrokat a nagyvárosban.

Kedves kísérőnktől elbúcsúztunk estére egy angol anyanyelvű család vendégei voltunk, eladásra előkészített házukra kértek áldást, illetve a sikeres tranzakcióra és az új lakókra. A hatalmas Erie tó mögött lebukott a nap és mi is a szállásra tértünk.

Másnap üditő volt látni a két még működő clevelandi magyar református gyülekezet egyik impozáns templomát, ugyanis azelőtti délután nap Lorain és Elyria négy eladott magyar keresztyén (református és római katolikus) templomát is megtekintettük, az egyikben drogrehabilitációs központ működött. 

 
Első Magyar Református Egyház temploma - Toronto

Visszatérve Torontóba két magyar család vendégszeretetét is élvezhettem, a közeli Aurorában laknak. Mintegy húszezer magyar él Torontóban és környezetében, két magyar üzlet is van, ahol a borszéki ásványvíztől kezdve a Túró Rudin át és az Erős Pistával bezárólag rengeteg erdélyi és magyar terméket lehet megvásárolni. Saját húsüzemük van, és remek magyaros finomságokat készítenek, hurkát, kolbászt, szalámit, tepertőt, és sonkát.

A második hétvége az október 23.-i megemlékezések jegyében zajlott. 24-én avatták föl az új Magyar Házat Torontóban, ez egy közösségi ház ahol különböző ünnepségeket és összejöveteleket szerveznek meg. A 150 dolláros ünnepi vacsora ára sokunkat eltántorított, ámbár az egy benzinen kívül minden drágább arrafele, mint itt, de vacsorázni 30 dollárból puccos étteremben is lehet.

Vasárnap Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspökkel és Vass Zoltán helybeli lelkésszel szolgáltam az ünnepi istentiszteleten. Az istentisztelet után ünnepi ebéd volt a templom alagsorában levő étkezdében, ahova eljött a torontói magyar főkonzul asszony, illetve két magyarországi államtitkár is. Egy budapesti iskola diákjainak szép vers és dalműsora könnyekig meghatotta a magyarul csak ritkán beszélő idős egyháztagokat. Másnap egy utolsó, erdei kirándulás után (ez is a város szinte központjában van) lassan csomagoltunk és indultunk haza Európába.

Sok kedves emberrel találkoztam, az emberek, ha rájuk nézel szembemosolyognak, segítőkészek, talán egy-két ideges emberrel találkoztam. Viszont keményen meg kell dolgozzanak a pénzükért, és az ottani árak sokkal magasabbak az európaiaknál. Érdekes, színes világ van Észak-Amerikában, felfedezni kellemes, ott-élni viszont nem könnyű.

Az ottélő magyarság ragaszkodik a templomához, fenntartja, látogatja, jó kapcsolatban van a többi gyülekezeti taggal. Aggasztó viszont a második és a harmadik generáció beolvadása, nyelvvesztése, elidegenedése. Az ottani jövő akárcsak az itteni Isten kezében van, mi viszont a jelenben állandó adventben kell éljünk: a Messiást visszavárva.

Árus László
hegyközszentmiklósi lelkész