2016. december 29., csütörtök

Érmelléki betlehemezők


„Betlehemet hoztunk, társaim kint várnak,
bébocsáttatásra, mert hát nagyon fáznak.
Mit felel, jó gazda, békéredző szónkra,
Bébocsát-é münket keresztyén házába?”

...kérdezték a margittai Horváth János Elméleti Líceum hagyományőrzői, akik december hónap folyamán számos helyre bekopogtattak, hogy a betlehemezés népszokását megelevenítve újra felfedeztessék a karácsonyi ünnep lényegét.

Ötödik éve már, hogy iskolánk, a Horváth János Elméleti Líceum, lelkes diákjaiból alakult Betlehemi Csillagok nevet viselő csapat bekapcsolódott a SzékelyKapuk-ZöldKapuk nemzetközi betlehemezős versenybe.

Azóta minden évben vállaljuk, hogy megtanulunk egy 20-25 perces derűs, néprajzilag is értékes betlehemes játékot, ha lehet, akkor hangszeres kísérettel, pásztortánccal fűszerezve, amit aztán a versenykiírás értelmében, igyekszünk minél több helyen előadni.

A felkészüléssel és előadással járó sok vidám, mulatságos vagy épp felemelő pillanat, a tagok közösséggé formálódásának nagyszerű érzése ösztönzi a fiatalokat, hogy évről-évre jelentkezzenek betlehemezni, a versenyben való részvétel pedig bátorságot ad ahhoz, hogy be merjünk kérezkedni iskolákba, óvodákba, cégekhez, különböző intézményekhez, és ellátogassunk közeli településekre is.

Nagy öröm számomra, hogy a betlehemezni vágyó diákok száma esztendőről – esztendőre növekszik. Lendületük, vidámságuk, tenni akarásuk engem is magával ragad, és bár minden évben megfogadom, hogy ez lesz az utolsó, lelkesedésüket látva mégis mindig belevágok a betanítással, szervezéssel, a tevékenység dokumentálásával járó munkába. Gyanítom, hogy- bár én kezdeményeztem e nagyszerű hagyományőrző versenybe való jelentkezésünket-, az első év óta már nem én, hanem ők visznek engem betlehemezni!

Nem történt ez másként az idén sem: szeptemberben már puhatolóztak, az októberi jelentkezési határidőig összeszedték a csapatot, november elején pedig egyre sűrűbben kérdezgették, hogy mikor kezdjük hát a próbákat?

Szorgalmasan gyakoroltunk, kisiskolások előtt többszöri főpróbát tartottunk, s mire észbe kaptunk, már az Eszterlánc és Napsugár óvoda, hálás kis közönsége előtt találtuk magunkat.

Betlehemeztünk a Szent Antal Idősotthon szépkorú lakóinak, iskolánk diákjainak, városi kórházunk gyermekosztályán, a Sygnus cégnél, a margittai karácsonyi vásáron. 


Mindenhová elmentünk, ahol szeretettel fogadtak bennünket. Annak ellenére, hogy hangsúlyoztuk, mi nem kapni, hanem adni szeretnénk a betlehemezéssel, kedves házigazdáink, a régi szokásnak megfelelően, sehonnan sem engedtek el bennünket üres kézzel. Bőkezű adományaikkal lehetővé tették számunkra, hogy a Szent Ferenc Alapítvány székelyhídi Gyermek Jézus Otthonába ne csak betlehemezéssel, de adományokkal is érkezhessünk, és hogy eljussunk a Margitta környéki települések iskoláiba, polgármesteri hivatalaiba, templomaiba is.

Így történt, hogy az előző évekhez hasonlóan betlehemezhettünk Monospetriben, Bogyoszlóban, Magyarkécen, Érszőllősön, Hegyközszentmiklóson, Székelyhídon. Jókedvűen utaztunk egyik településről a másikra, csodálva a téli, zúzmarás erdőket, fákat, a porka hóval borított domboldalakat. Igazi karácsonyi hangulat töltött el bennünket, amit csak fokozott a közönség felénk áradó szeretete.

Boldogan jártunk a Megváltó születésének örömhírével, hála legyen az Úrnak, aki erőt és lehetőséget adott hozzá!

„Gazduram, köszönjük, hogy bébocsátottak,
Kicsi Jézuskának amért szállást adtak.
Szíves ajándékuk köszönjük meg végre,
Adjon a jó Isten ezer annyit érte!”

Bordás Mária 

(Megjelenés előtt a Református Érmellék 2017. februári számában. )


2016. december 22., csütörtök

Fogyatékkal élők és rászoruló családok találkozója

2016. december 10-én került sor Monospetriben az Érmelléki Református Diakóniai Alapítvány (ÉRDA) által szervezett találkozó, mely alkalomra 160 meghívót küldtem ki a nyilvántartásunkban szereplő családok és fogyatékosok részére az érmelléki gyülekezetekbe. 


Mindössze 48-an jelentek meg erre az alkalomra, de találkozásunk annál meghittebb volt. A monospetri Kultúrház adott helyet és szeretettel teli finom meleg ebédet, melyet hálás szívvel köszönök meg a Monospetri Polgármesteri Hivatalnak, polgármesterének, Barcui Barnának, aki teljes egészében átvállalta ennek a találkozónak, szeretetvendégségnek a költségeit. Köszönet a monospetri református gyülekezet asszonyainak is, akik szorgosan és szeretettel elkészítették a finomságokat és kiszolgáltak bennünket. 


Rövid beszélgetések után igei táplálékkal kezdtük találkozónkat, melyet Mátyás Árpád helybéli lelkész tolmácsolásában hallgathattunk meg. Aztán felnőttek és gyerekek egyaránt versekkel, énekekkel ajándékozták meg egymást. Igei apró ajándék várt mindenkit a tányérján elhelyezett könyvjelzők által, melyeket a szorgos kezű gálospetri ifis lányok készítettek nagy szeretettel. A közelgő karácsonyi ünnepre való hangolódást segítette még a református kis énekkar is, akik egyszerű és szépen csengő énekekkel fogadtak bennünket. Köszönjük szolgálatukat. 


A jóleső beszélgetés, egymásra figyelés és ebéd után mindenkit várt az otthon. Egy közös csoportfénykép után élelmiszercsomaggal távoztak a családok, reménykedve abban, hogy hamarosan találkozunk még.

Balla Júlia, diakónus

Mikulás járt a micskei „Sámuel”-Bentlakásban



Kétezertizenhat december 5-én a déli ebédre érkeztem Micskére a Sámuel Ház kis lakóihoz. Bertalan Csilla meghívására csatlakoztam én is az ebédhez. Öröm és csend fogadott, hiszen a jó gyerekekhez jár csupán a mikulás.

Szívből jövő és szeretetteljes éneklések és versek után 32 db. kis csomagot osztottam ki a csillogó szemű gyerekeknek, akiken igazán látni lehetett az örömöt, az odafigyelés ajándékát.

Isten áldja meg a bentlakás dolgozóit és adjon sok szeretetet a gyerekekhez és a velük való munkához.

Balla Júlia, diakónus

Érmelléki jótékonysági koncert az ÉRDA szervezésében

Istennek legyen hála ebben az évben is megszervezésre került az Érmelléki Református Diakóniai Alapítvány (ÉRDA) jótékonysági koncertje november 20.-án. Helyszínt az Érszőllősi Református Egyházközség biztosította. Vendég előadónak a Debreceni Református Kollégium Kántusa lett meghívva, akik nagy örömmel vállalták el a szolgálatot. 


A kórus koncertje az érszőllősi református templomban volt, amely zsúfolásig megtelt a részvevő vendégekkel. Az ünnepséget Illyés Tamás lelkipásztor nyitotta meg egy rövid köszöntővel. A koncert előtt Balla Júlia, diakónus tartott rövid beszédet melyben ő is köszöntötte a Kántust, a gyülekezeteket és a részvevőket. Elmondta, hogy milyen célra is irányul a gyűjtés, hogy az érmelléki hátrányos helyzetben élőket, az időseket, a testi-szellemi fogyatékosokat karoljuk fel adományaink által, mind szociális, mind lelki téren.

Az est mottóját Kalkuttai Teréz anya egyik mondása adta: „Sokszor úgy érezzük, hogy amit teszünk csak egy csepp a tengerben, de enélkül a csepp nélkül sekélyebb volna a tenger.”

Minden résztvevő érezte, hogy felajánlott adománya, nem fogja megoldani az összes rászoruló problémáját, hiszen csupán csak egy „csepp” amit add, de ott, a megtelt templomban valóban lehetet érezni, hogyan áll össze a sok „cseppből” egy „tenger”. 


A Kántus díszes öltözetében, a debreceni kollégium tógáiban jelent meg, a templomba varázsolva a református iskola szellemiségét és értékeit. Az est folyamán a kórus, a zenetörténelem legkülönbözőbb időszakaiból szólaltatott meg egy–egy darabot, többek között református szívünkhöz legközelebb álló 42. genfi zsoltárunkat is, mely éneklésébe végül az egész gyülekezetet bevonták. Egy-egy darab előtt a kórus karvezetői (Berkesi Sándor, Arany János, Marczi Ernő), mindig ismertették annak történeti hátterét, üzenetét, így esett, hogy nem csak hallgattunk, hanem tanultunk is Isten dicsőségére. 


Az estet Rákosi Jenő esperes úr szavaival zártuk, majd minden résztvevőt szeretetvendégségre hívott az érszőllősi gyülekezet.

Hálás szívvel köszönjük Balla Júlia áldozatos munkáját, a Kántus szolgálatát, az Érszőllősi Református Gyülekezet vendéglátását, és nem utolsó sorban a bőkezű adományokat, hiszen az elmúlt évek legnagyobb összege folyt be. SOLI DEO GLORIA.

Bozsoky Jonathán, segédlelkész



Köszönetemet ezúton hadd fejezzem ki jómagam is, Isten áldását kérve minden jókedvű adakozó életére és munkájára – legyen bárki az, aki valamilyen módon, akár a koncert estéjén, akár gyülekezetében perselyes adakozásával egy „cseppel” is hozzájárult Alapítványunk munkájához.

A perselyben és a nyugta ellenében kapott adományok összege 11 140 lej és 2000 Ft. volt. Azóta is folyamatosan érkeztek be gyülekezetektől adományok és más jellegű felajánlások, így kaptunk nemrégiben egy kedves adakozótól nem kevesebb, mint 5000 lej értékben teljesen új gyerekruhákat. Karácsony nagyhetében fogadtam nagy örömmel egy mikrobusznyi ruha és játék adományt a Szilágyságban lévő kémeri református gyülekezet lelkes gyűjtéséből, Kánya Zsolt helybéli református lelkész hozzájárulásával.

Köszönetképpen az alábbiakban közlöm a gyülekezetektől kapott adományok összegét. Természetesen, amely gyülekezet nem szerepel a listában, nem feltétlenül azt jelenti, hogy onnan nem kaptunk adományt (lehet perselybe tették, nem kértek nyugtát):

Apátkeresztúr – 150 lej; Bályok – 300 lej; Berettyószéplak – 450 lej; Bihardiószeg – 500 lej; Csokaly – 200 lej; Éradony – 250 lej; Érbogyoszló – 500 lej; Érkeserű – 250 lej; Érmihályfalva – 500 lej; Gálospetri – 500 lej; Hegyközszentmiklós – 1000 lej; Jankafalva – 300 lej; Margitta – 800 lej; Micske – 300 lej; Nagykágya – 250 lej; Ottomány – 310 lej; Székelyhíd – 500 lej; Vedresábrány – 500 lej + élelmiszer és ruha; Árvamisszió Alapítvány – 50 lej; Egyházmegyei Lelkészértekezlet – 500 lej.

Isten áldja mindannyiunk életét!

Balla Júlia, diakónus
 
 

2016. december 20., kedd

Adventi ökumenikus koncert Vedresábrányban

Ebben az esztendőben immár harmadik alkalommal került megrendezésre Vedresábárnyban, advent idején az ökumenikus koncert. Egy árpádkori templomban, az ősi falak között, a felújítást követően most csendült fel először klasszikus zongora hangja. És el tudjuk mindannyian mondani, hogy csodálatos volt. 

 
A Vedresábrányban működő Hulda Egyesület a Vedresábrányi Református Egyházközséggel közösen tovább folytatta a hagyományt, amelyet három esztendő alatt lassan megteremtett. A klasszikus koncertek sorozata tovább folytatódott. Ebben az esztendőben, aki a lelki felemelkedésről gondoskodott, nem volt más, mint Thurzó Zoltán zongorista, Lukács Zsolt, klarinétes, valamint Florin Mircea Ganea, énekes. 

 
2016. december 9-én délután erre az alkalomra hívogattak mindenkit a református templom harangjai. S közel teljesen megtelt a kis templom az érdeklődőkkel. A lelkipásztor köszöntötte a jelenlevőket, és advent ideje lévén egy adventi történetet olvasott fel, amely egy csodaszép ének a szentírásból, majd ezt követően átadta a szót a zenészeknek. 

 
Egy időutazásban lehetett része azoknak, akik jelen voltak. Az első két zongoradarab, teljes sötétségben, csupán néhány gyertya fénye mellett hangzott el, és visszamehettünk gondolatban abba az időbe, amikor a templom épült, amikor nem volt világítás, hanem a gyertyák fénye mellé telepedtek le az emberek, és így voltak együtt. Majd a zongora mellett felcsendült a klarinét hangja is két darab erejére, ezt követően pedig a hangszerek mellett, egy „élő” hangszert hallgathattunk, hiszen ekkor csendült fel először az énekes hangja, és töltötte be az egész templomot, megrezegtetve mindenki szívét és lelkét. 

 
Az est folyamán ismertebb és kevésbé ismert művek hangoztak el, volt Bartók Béla szerzemény, Chopin, Liszt, Verdi, Beethoven és sorolhatnánk tovább, de mindezeket egy szóval tudnánk kifejezni: felemelő. Egy igazi felemelő élmény volt mindenki számára, aki eljött, és aki részt vett ezen az alkalmon. A koncert végén, egy közös éneklésre is sort került, amely mindenki tetszését tovább fokozta. 

 
Köszönet ezért a csodáért, ezért a felemelő élményért a zenészeknek, de elsősorban a mi szerető Istenünknek mondunk hálát és köszönetet, aki megajándékozott minket karácsony előtt, ezzel a felemelő élménnyel. Bízunk benne, hogy ez a hagyomány fennmarad, ez a hagyomány megmarad, és a következő években is ilyen felemelő pillanatokat élhetünk át együtt, készülve a karácsony ünnepére.

Botos Júlia

2016. december 15., csütörtök

Adventi ifjúsági csendesnap

Immár másodszor rendeztük meg gyülekezetünkben az adventi időszak kezdetén az egyházmegyei ifjúsági csendesnapot. Célja ennek az alkalomnak, hogy az érmelléki fiatalok közösen hangolódjanak rá az Adventre. A meghívásnak 14 gyülekezet fiataljai tettek eleget, és így mint egy 140 fiatallal tölthettük együtt a november 26. szombati napot.

A nap regisztrációval kezdődött, amely után még lehetőség adódott a megérkezetteknek, hogy teázzanak, reggelizzenek az ifjúsági központban. Miután mindenki megérkezett, közösen vonultunk át a templomba, ahol Rákosi Jenő esperes úr tartott reggeli áhítatott a Fil 2, 1-11 alapján. 

 
140 fiatal gyűlt össze a csendesnapon
 
Mivel sok helyről érkeztek a fiatalok, így a napot ismerkedős játékokkal folytattuk, majd pedig az Élő kövek zenei szolgálatával dicsértük a mi Istenünket. Időközben megérkezett magyarországi előadónk is, Veres Péter református lelkipásztor, ám az előadás előtt egy rövid szünetre mentünk, hogy kipihenten hallgathassuk Isten üzenetét. A rövid beszélgetés és forrócsokizás után a templomban hallgathattuk meg az előadást. A nap témája a „Határok” volt, persze nem véletlenül, hiszen Székelyhíd egy határmenti település. Az előadó a fiataloknak megnyerően beszélt arról, hogy egy hármas határ van az életünkben. Az egyik az, amelyet a világ jelöl ki számunkra, a másik, amelyet mi magunknak, a harmadik pedig amit Isten. A hívő fiatal mindig ehhez a harmadikhoz kell igazítsa életét.

A remek előadás után egyházmegyénk teológusainak és gyülekezetünk IKE-seinek vezetésével kisebb csoportokra oszlottunk, amelyekben személyessé válhatott az előadás témája, azáltal, hogy meghallgattuk egymás véleményét, élettapasztalatát, hittapasztalatát.

A lelki táplálékok után eljött az ideje a testinek is, így közösen megebédeltünk gyülekezeti házunkban, ahol asszonytestvéreink már mindent előkészítettek számunkra.

A finom ebéd után a nap záró része következett a templomban, az Élő kövek zenei szolgálatával és tombola húzással. 

 
Az „Élő Kövek” szolgálat közben
 
Hálásan köszönjük a sok segítséget a nap megszervezésében az esperesné asszonynak és az esperes úrnak, a segítőkész asszonyoknak és IKE-seknek.

Áldásként éltük meg mi szervezők és a résztvevők is a csendesnapot, megerősödve abban így karácsonyra készülve, hogy egy dolog határtalan ebben a világban, az pedig Isten szeretete, amely nyilvánvalóvá lett mindannyiunk számára a megszületett Úr Jézus Krisztusban.

Bozsoky Jonathán segédlelkész

Egy hét Istennel! - Egyházi túratábor fiataloknak

Kedves testvéreim! A mai világban a nyár sok lehetőséget b0iztosít a fiatalok számára. Több tábor, egész hétvégés program közül választhatnak az érdeklődök. Ebben a nagy kínálatban kell megjelenjen az egyház is valamilyen csábító ajánlattal, amely megfogja a fiatalok érdeklődését és elvezeti őket Krisztus Urunkhoz. 

 
Az idei nyáron épp ezért egy új tábort indítottunk be. Gyülekezetünk szervez bibliahetet, az egyház-megye megrendezi a zenetábort és az egyházmegyei ifjúsági tábort, de ezeken felül szerettünk volna egy különlegességet felmutatni a fiatalok számára.

Egy olyan táborra volt szükség, amely esetleg azokat is megszólítja, akik még nem is tartoznak szorosan egy ifjúsági csoporthoz. Ennek eredményeként szerveztük meg az idei túrázós, kirándulós tábort. A megoldást abban láttuk, hogy egy olyan tárbort szervezzünk, amely látszólag nem egyházi, mégis teljesen mértékben arról szól, hogy Istenhez vezesse a fiatalokat. A környező gyülekezetekből 18-19 fiatalt akartunk vinni a bihari hegyekbe. Sajnos csak 10 fiatal jelentkezett Jankafalváról és Székelyhídról, de töretlen lelkesedéssel indultunk el a Pádis fennsíkra és töltöttünk ott egy hetet augusztus 8-11 között. 

 
A hét folyamán sátorban aludtunk és magunk készítettük el ebédünket, vacsoránkat. Minden napot áhítattal kezdtünk, majd elindultunk túrázni (volt olyan nap, amikor nyolc órát gyalogoltunk), az estéket pedig áhítattal és tábortűzzel zártuk. A gyönyörű tájakat látván közelebb érezhettük magunkat Istenhez és rácsodálkozhattunk Urunk teremtő munkájára. A túrázások alatt egy-egy pihenőnél pedig zsoltárokat olvastunk, mindig olyat, amely kapcsolódott ahhoz a tájhoz, amit épp láttunk. A hegyek, a kirándulás nem csak Istenhez vitt közelebb, hanem egymáshoz is, egy csapattá kovácsolt össze bennünket.

Reméljük, hogy Isten áldása lesz a kezdeményezésen és jövőre nagyobb csapattal tehetjük meg ezt az utat.

Bozsoky Jonathán segédlelkész

Maradj online! - Egyházmegyei ifjúsági tábor

Az idei egyházmegyei ifjúsági tábor sok dologban eltért az eddigiektől, de a legnagyobb változást a helyszín jelentette. A fiatalokat ebben az évben nem érmelléken táboroztattuk, hanem a Királyhágón túl, a les völgyében. Sok tervezés és szervezés előzte meg a tábort, hiszen az egyházmegye teológusai és ifisei komoly szolgálatot végeztek a tábor ideje alatt. 


A tábor témája az imádság volt - Maradj online - vagyis maradj kapcsolatban Istennel, annál is inkább mivel a tábor területén nem volt hálózati jel, így sem telefonálni, sem internetezni nem lehetett, csak egy kis gyaloglás árán. Nagyon izgatottak voltunk mi szervezők és a fiatalok is, hogy vajon hogy fogunk megbirkózni az új terület hiányosságaival, hiszen sem áram, sem meleg víz nem állt rendelkezésünkre, de Isten megmutatta, hogyan lehet a gyengeségből erősség. Kirendelte a megfelelő személyeket a konyhai szolgálatra is: Szilágyi Mártát, Szigeti Jolánt és lányát, Anettet, továbbá Murgui Éva doktornőt, aki felügyelt a fiatalok egészségére.

Az egyházmegyéből hatvan fiatal jelentkezett a táborba, de ennek fele székelyhídi volt. Nem voltunk nagyon sokan, de elegen ahhoz, hogy jól érezzék magukat a fiatalok, hogy új barátságok és ismeretségek kötődjenek.

A napokat áhítattal kezdtük, majd előadással folytattuk, amelyet követően csoportokban átbeszéltük a nap üzenetét. A délutánt csoportos játékok és kézműves foglalkozások töltötték ki. Különlegességnek számított, hogy táncot is tanulhattak a fiatalok Mészáros Ildikó vezetésével. Vacsora után evangelizáció és bizonyságtétel következett. Egyik este Mészáros János gondnok úr is eljött hozzánk, hogy szolgálatával hozzájáruljon a fiatalok lelki épüléséhez. A lefekvést tábortűz és szórakoztató előadások, játékok előzték meg.

A vasárnap különleges volt, hiszen egy egész napos túrára indultunk el a csapattal, amely ideje alatt istentiszteletet is tartottunk egy gyönyörű tisztáson. A hét előadásait Köteles László és Visky István lelkipásztorok tartották, az áhítatokat és evangelizációkat pedig a résztvevő teológusok és lelkészek. A tábort záró istentiszteletre Csűry István püspök urat hívtuk meg, aki nagy örömmel vállalta a szolgálatot és hirdette köztünk az igét.

A táborhely neve Peniel, vagyis Isten arca. A fiatalokkal valóban megláthattuk Isten arcát, megtapasztalhattuk jelenlétét, az imádságok, igei alkalmak, éneklések, beszélgetések alkalmával. Maradandó élmény mindannyiunk számára. Istené legyen a dicsőség.

Bozsoky Jonathán segédlelkész

Diakóniai Központ Székelyhídon

„… jövevény voltam, és befogadtatok…” (Mt 25,35c) 
 
2016. szeptember 11-én, négy év munkálkodásának egy fő állomásához érkeztünk el, amikor a Székelyhídi Református Egyházközség Diakóniai Központjában (Draveczky épület) 48 roma gyerek délutáni foglalkoztatásának adtunk helyet. 

 
Az felújított épület
 
A Diakóniai Központ szépen rendbetett udvara megtelt gyülekezeti tagokkal és támogatókkal, akik hozzájárultak, a sokak által lebontásra érdemesült ház felújításához. Vinczéné Pálfi Judit, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület missziói ügyosztályának előadó-tanácsosa, a „Jöjj és kövess engem” jézusi megszólításra építette prédikációját, kiemelve, hogy gyülekezetünk egy csodálatos szolgálatot vállal fel, amikor lehetőséget biztosít e gyerekek oktatásának.

Az Igei szolgálat megköszönése, valamint a meghívott vendégek, támogatók és gyülekezeti tagok köszöntése után, röviden felvázoltam a sokak által Draveczky (ezentúl Diakóniai Központ) épület felújításának történetét, mely visszanyúlik a 2013-as esztendőre. 

 
Az épület 2012-ben 
 
Miután másfél év küzdelem után sikerült kilakoltatni a törvénytelenül ott lakó családokat - egy, az önkormányzattal közösen épített házba -, elkezdtünk támogatókat keresni, hogy az enyészet partjára sodródó épületet megmentsük. Először, 2013-ban, az Asperen-i holland testvérgyülekezettől kaptunk annyi támogatást, hogy az utcafronti tetőt újjá tudtuk építeni. Azt követően, 2014-ben, egy Elburg-ban működő holland alapítvány nyújtott segítséget, mellyel a belső munkálatokat tudtuk elkezdeni. 2015 tavaszán ismerkedtünk meg Vincze Judit által egy Peter Hauri nevű, svájci emberrel, aki egy Luxemburgi alapítványon keresztül oly mértékű támogatást tudott szerezni, melyből az épületet belülről teljes egészében be tudtuk fejezni.

A 260 négyzetméter alapterületű épület magába foglal 2 osztálytermet, ahol a roma gyerekek 4 felnőtt felügyelete mellett, hétfőtől péntekig, délután 1-5 óra között tanulnak, és az Országos Református Diakónia támogatásával egy meleg ebédet fogyasztanak el. Az épületben 5 illemhely, egy zuhanyzó, egy hatalmas előtér, egy nagy rendezvény-terem, valamint egy felszerelt, bútorzattal, két tűzhellyel ellátott konyha is található.

A rendezvénytermet, konyhával, előtérrel és illemhelyekkel a gyülekezet használatába adjuk 2017. március 1-től. Amennyiben kisebb összejövetelekre szeretnék kibérelni (körülbelül 50-60 fő), jelezzék a Lelkészi Hivatalban. 

 
A konyha egyik oldala
 
Az épület belső munkálatainak elvégzése után nagy feladat hárult a presbiterekre: közösen öntöttük meg a járdát és a lépcsőket, valamint tettük rendbe az udvart is. Köszönet az áldozatkész segítségért! A továbbiakban köszönetet mondunk a székelyhídi önkormányzatnak, akik a fűtőtesteket adományozták, a konyha felszerelését az Asperen-i testvérgyülekezetnek, az udvar felőli külső pucolást pedig a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának köszönhetjük.

A köszöntések után a támogatók egy-egy kézzel festett tányért vehettek át, mely a Diakóniai Központ épületét ábrázolta a következő Igével: „jövevény voltam, és befogadtatok…” (Máté 25,35/c).

Az ünnepségen Béres Csaba polgármester arra kérte a gyerekeket, hogy jól kamatoztassák azt a lehetőséget, amit a diakóniai alapítvány és a református egyház részéről kaptak, és vigyázzanak nagyon az épületre.

Mészáros János főgondnok egy Igével mondott köszönetet a lelkésznek, feleségének, külföldi és belföldi támogatóknak, valamint mindazoknak, akik bármilyen jellegű segítséget nyújtottak e megvalósítás területén.

A diakóniai központ új lakói keresztyén énekekkel szolgáltak a jelenlevők felé, majd pedig a Himnusz közös eléneklését követően a jelenlevők megtekinthették a belső teret.

Soli Deo gloria! Egyedül Istené a dicsőség!

Rákosi Jenő lelkész-esperes

2016. december 8., csütörtök

Református Érmellék 2016/12

 
 Megjelent a Református Érmellék 2016. decemberi száma.
Megrendelhető és megvásárolható a lelkészi hivatalokban.

A tartalomból:

Olvasmányok
  • Négy gyertya adventi meséje 
  • Gyökössy Endre: Karácsonyi ima
  • Csiha Kálmán: Isten ösvényein. A Heidelbergi Káté gyakorlati magyarázata (32. rész)
  • Bessenyei István: Emlékezés (6. rész)
  • 200 éve született Hetényi Kovács János (1816–1906) 
  • Sass Huba: Sass Kálmán élete, mártíriuma és családjának sorsa

Gyülekezeti hírek
  • Szentjobbi főhajtás az áldozatok előtt
  • X. Egyházkerületi Bibliaismereti Vetélkedő 
  • Egyházmegyei Bibliaismereti Vetélkedő (képriport)

2016. november 23., szerda

X. Egyházkerületi Bibliaismereti Vetélkedő

November 12-én, szombaton került megrendezésre a X. Egyházkerületi Bibliaismereti Vetélkedő Nagykágyán. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület mind a kilenc egyházmegyéje képviseltette magát a versenyen.


Ebben az évben hagyományos módon, az Érmelléki Egyházmegye szervezésében, immár tizedik alkalommal került sor a vetélkedőre. Ezúttal a téma nem egyetlen bibliai könyv volt, hanem tematikusan több rész a Szentírásból. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete alapján a teremtés történetétől kezdve egészen Jézus Krisztusig hitünk hőseihez kapcsolódó történetek voltak kijelölve a négyfős csapatok számára.

Minden egyházmegyében október-november folyamán szervezték meg az elődöntőket, melynek győztes csapatai juthattak tovább a kerületi szakaszra. A következő egyházközségek versenyzői vettek részt az idei versenyen: Apahegy (Nagybányai Egyházmegye), Mikola (Szatmári Egyházmegye), Börvely (Nagykárolyi Egyházmegye), Bősháza (Zilahi Egyházmegye), Szilágyperecsen (Somlyói Egyházmegye), Jákóhodos (Bihari Egyházmegye), Kispereg (Aradi Egyházmegye), Temesvár-Belváros (Temesvári Egyházmegye). Az Érmelléki Egyházmegye két csapattal is indulhatott: Magyarkéc és Szalacs fiataljaival, ugyanis a tavalyi kerületi győztes automatikusan részt vehetett a döntőn. A csapatokat a lelkipásztorok, a vallástanárok vagy a kántorok kísérték el. 

 
Csoportkép a résztvevő csapatokkal és a szervezőkkel

Az alkalmat ft. Csűry István püspök úr nyitotta meg igei szolgálatával. Az Eszter könyvének 9. része alapján arról beszélt, hogy mit jelent igazán ünnepelni napjainkban, amikor az ünnep pusztán szabadnapot, szórakozást jelent ahelyett, hogy Isten közösségben való igazi öröm lenne. Az áhítatot a közös éneklés követte, amit a magyarkéci Élő Kövek együttes vezetett. Ezután kezdetét vette a tulajdonképpeni vetélkedő, ami két fordulóból, összesen ötven kérdésből állt, melyekre a fiatalok írásban válaszoltak.

A vetélkedő után a résztvevők a nagykágyai asszonyok által készített ízletes ebédet fogyaszthatták el, majd amíg a zsűri értékelt, a fiatalok a templomban ifjúsági énekeket énekeltek. A program része volt egy különdíjas játék is, melynek győztese a szilágyperecseni csapat lett. 

 
A győztes szalacsi csapat

A rendezvény eredményhirdetéssel zárult. A képzeletbeli dobogó harmadik fokára a magyarkéci csapat állhatott, második helyezést értek el a jákóhodosi fiatalok, az első díjat pedig a szalacsiak nyerték. Mind a tíz csapat nagyszerű teljesítményt nyújtott, nagyon szoros volt a verseny.

Minden résztvevő emléklapot és könyvjutalmat kapott. A vetélkedő támogatója a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, az Érmelléki Református Egyházmegye, a CE Szövetség, és a Magyarkéci Református Egyházközség volt. Külön köszönet illeti a nagykágyai gyülekezeti tagokat, akik szolgálatkészségükkel lehetővé tették az esemény megrendezését.

Nagy öröm volt azt tapasztalni, hogy a fiatalok fontosnak tartják Isten Igéjét, nemcsak egy verseny erejéig olvassák, hanem sokuknak naponkénti lelki táplálékot is jelent, ezért Istené legyen a hála és a dicsőség.

Bán Alpár
érmelléki ifjúsági előadó, nagykágyai lelkipásztor

2016. október 30., vasárnap

Adalékok a magyar református gályarabok történetéhez



Abraham van Poot holland orvos és literátor magyar gályarabokról szóló könyvének címképe - 1684

Az 1600-as évek közepén Magyarország területének jó része osztrák közigazgatás alatt volt, de ennek ellenére saját törvényei által kormányzott ország. A bécsi udvar annak érdekében, hogy Magyarországot teljesen bekebelezze, igyekezett rendre megszüntetni az országgyűlés jogkörét, a vármegyék önkormányzatát, a nemesi előjogokat. Az 1670-es évek elején szélnek eresztették a magyar katonákat, a javarészt osztrákokból álló katonaság szállta meg az országot. A magyar lakosság adóját 30-60%-al emelték. Az elnyomó intézkedések következtében 1672-ben kurucfelkelés tört ki az országban.

A katolikus egyház a felkelés okának először a felemelt adót tartotta, majd később az ellenreformáció igazolására a protestáns, vagyis az evangélikus és református papokat vádolta a lázadás kitöréséért. A vád szerint ők lázították fel az ország népét a bécsi udvar ellen. A hamis vád legfőképpen arra volt jó, hogy ezzel igazolják jelszavukat: Magyarországot koldussá, majd katolikussá, végül németté kell tenni. Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy a reformáció mozgalmának következtében a magyar lakosság mintegy 70%-a kilépett a katolikus egyházból, és református vagy evangélikus lett. „Olyan kötelet fonunk a protestánsoknak – dicsekedtek – amelyet ha nyakukba ránthatunk, soha többé vallásuk lábra nem áll”.

E tervnek lett a következménye az az évtized, az 1671–1681 közötti időszak, amely a magyar történelembe „gyászévtized” néven került be. Egyre-másra elvették a református templomokat, s a híveket a katolikus hit felvételére kényszerítették. Az ellenszegülőket sokszor egyszerűen megölték. Az evangélikus és református egyház megsemmisítése érdekében Zakariás prófétát idézték: verd meg a pásztort, és eloszlanak a nyáj juhai (Zak 13,7). Az üldöztetés ezért legnagyobb mértékben a lelkészeket és az egyház tanítóit érte. Két példát idézek, mielőtt rátérnék a gályarabságra elhurcolt prédikátorok történetének ismertetésére.


A gályarabok a pozsonyi törvényszék előtt

Száki János ekelei és komáromi lelkészt hamis vádak alapján, mely szerint fel akarta gyújtani a komáromi katolikus kolostort, halálra ítélték. A kivégzést a következőképpen hajtották végre: először egy katolikus szerzetes forró ónt öntött a fejére, majd mezítelen testét viaszos, kénes ruhába tekerték és meggyújtották. Elevenen égették el, utána a feleségét is lefejezték. Csepregen vasárnapi istentiszteletre gyűltek össze a reformátusok. A lelkész a várva-várt békéről beszélt, amelyre oly szükség volt a száz sebből vérző országnak. Idézek a prédikációból: „a nagy Isten szerelméért, a Jézus Krisztus vére hullásáért arra kérek minden katolikus, lutheránus és kálvinista keresztyéneket, hogy félretévén a rettenetes vallási gyűlölséget, kövessük a szent szeretetet és az egymás között való jó békességet. Ha nem egyéb, indítson bennünket erre a mi édes hazánknak utolsó veszedelemben forgó sorsa. Ha lehet, a magunk két kezével ne temessük el azt… Ne legyenek áldottak azok az emberek, akik a vallásnak különbsége miatt a hazafiak között visszavonást, gyűlölséget, háborúságot szítanak. Ellenben akik a keresztyéni szeretet szabálya szerint járnak, azokon békesség, irgalmasság…” Eddig jutott a prédikációjában a lelkész, amikor nagyot reccsent a templom ajtaja s német katonák özönlöttek be a templomba. Rátámadtak a hívekre. Káromkodás és ének, vér és könny keveredett egymással. Egy negyed óra alatt az egész gyülekezetet lekaszabolták. Azt, hogy az áldozatok istentiszteletre gyülekeztek egybe, semmi sem jelezte már, csak a számrakó táblán két fehér szám, a 27 Zsoltár 2. verse. A prédikáció előtt énekelték: „hogyha táborral körülvennének is, De mégsem félne semmit én szívem, Ha szintén ellenség közt volnék is: Őbenne vetném mégis reményem. Egy dolgot kívántam én az Úrtól, Melyet még most is kérek nagy bízván: Hogy lakhassam az Urnak házában, Míg e földön élek jóvoltából.”

Még egy adat csupán az üldöztetéssel kapcsolatban: Magyarországon 1 év alatt, 1674-ben 50 000 reformátust és evangélikust kényszerítettek ítélet terhe alatt egyháza elhagyására s a katolikus hit felvételére. 1673-ban felállították Pozsonyban a Rendkívüli törvényszéket, vagy, ahogy nevezni szoktuk, a Vértörvényszéket. Magyarország minden református és evangélikus lelkészét, tanítóját e törvényszék elé idézték. Szerencsére a budai török basa nem engedte el a fennhatósága alatt levő tiszántúli területen élő szolgákat. Erdély pedig önálló fejedelemség volt, így az idézés ide sem terjedt ki. De így is több mint 250-en jelentek meg Pozsonyban, semmit sem gyanítva. A per pár hétig tartott. Védőügyvédjük se volt eleinte. A felettük ítélkező bírák katolikus érsekek, püspökök, papok voltak. 179 hamis tanút állítottak ellenük. „Jó, hogy nem volt rajtunk kalap – írja az egyik lelkész – mert hamis vádjaiktól a kalapot a hajunk felemelte volna”.


A nehéz munkára kényszeríted lelkészek a fogságban

A legfőbb vádak a következők voltak: nyilvános felkelést szítottak, s ezzel a felségsértés bűnét követték el, továbbá nem tisztelik a szenteket, s a szentek képeit lábbal taposták, Istent szidalmazták. Voltaképpen egyetlen bűnük és hibájuk az volt, hogy nem katolikusok voltak. Három lehetőség között választhattak. Először lemondanak minden egyházi szolgálatukról, és így az országban maradhatnak. Másodszor, ha folytatni akarják lelkészi vagy tanítói hivatalukat, akkor csak az ország területén kívül tehetik meg. Ebben az esetben 15 napon belül el kell hagyják az országot. A harmadik és utolsó lehetőség az volt, hogy térjenek át katolikusnak, s mint katolikus papok tovább folytathatják szolgálatukat. Aki az egyik lehetőséget sem fogadta el, arra hazaárulás címén halálos ítélet várt.

A több mint 250 lelkész és tanító jó része vagy lemondott szolgálatáról, vagy külföldre távozott, vagy pedig elhagyta hitét. Kilencvennégyen kitartottak hitük és szolgálatuk mellett, s ezek halálos ítéletet kaptak. Rögtön börtönbe zárták őket, s ezzel olyan szenvedések sora kezdődik el számukra, amelyek még mesének is rosszak. Nehéz volt a fogságuk a börtönök szűk volta miatt. Az ajtón négykézláb csúszva mehettek be. Bent nedves szalma volt a földön, amelyben hemzsegett a béka, szúnyog, légy, tetű, poloska. Se éjjel, se nappal nem volt nyugalmuk. Olyan szűk volt a hely, hogy felváltva pihenhettek. Télen lehetetlen lett volna kibírni a hideget, ha egymás lehelete nem melegítette volna őket. Egymás hátára feküdtek vagy a szemétbe bújtak bele. Mikor a foglyokat a munkáról visszavezették, se kérésre, se pénzért nem kaptak engedélyt, hogy kimenjenek. Ezért az emberi ürüléktől majdnem megfulladtak. Ehhez járult a puskapor szaga, amelyet a katonák éjszaka sokszor a cellákban meggyújtottak. Ettől sokszor elájultak. Amikor a börtönparancsnok látta, hogy mennyire leromlottak, levelet írt a bécsújhelyi katolikus püspöknek azzal a megjegyzéssel, hogy ő nem felel Isten és az emberek előtt a foglyok esetleges haláláért. A püspök válasza ennyi volt: „ne félj attól, hogy meghalnak, ha pedig mégis, annál jobb, elég nagy a határ, ott elférnek”.


Az elítélt lelkészek szenvedései a börtönben

Kemény volt a fogság a kényszermunka miatt. Különböző munkára fogták őket. Vécéket takaríttattak velük, talicskával hordták az árkokba. A pápai református iskola igazgatója gyönge lévén arra, hogy talicskát toljon, egy vállára rakott edényben kellett hordja az emberi ürüléket, úgy hogy nemcsak a keze meg a háta, hanem a feje és a nyaka is mocskos lett. Majd istállókat kellett takarítaniuk, meszet, követ, homokot hordtak a kőműveseknek, utcákat, udvarokat takarítottak. Ha nem volt új munka, az általuk épített töltéseket kellett lehordják, vagy búzát, zabot, árpát rostáltak. Kora reggeltől késő estig dolgoztatták őket katonák őrizetében, akik parancsot kaptak, hogy állandóan verjék őket csomóba kötött vizes istránggal, vesszővel, puskatussal. Esőben, forróságban, hóban állandóan dolgoztatták őket. Nyáron árnyékba, télen tűz mellé nem engedték őket. Közben lábukon állandóan rajta volt a bilincs.

Nehéz volt a fogság az élelem elégtelensége miatt. Majdnem két évig tartó fogságuk alatt csupán kenyeret és vizet kaptak. A kenyér is sokszor féreggel, léggyel vagy egérpiszokkal volt tele, sokszor keletlen, sületlen és kemény volt. S mégis, ez a kenyér is részben az éhség miatt a legfinomabb falatnak, a munkától való fáradtság miatt a legjobb ízűnek tetszett nekik. Ritkán történt meg, hogy saját pénzükön egyszer-egyszer húst vásárolhattak. Nehezítette fogságukat az állandó hitbeli zaklatás is. Minden könyvüket elvették, még a közös imádkozás is tilos volt. Gyakran kényszerítették őket a katolikus miséken való részvételre. Mivel nem akartak bemenni a templomba, sorra végigverték őket. Elhatározták, hogy a templomba bemennek, de ott le nem térdepelnek és a képeket nem imádják.

Sokszor az egész istentisztelet egy veszekedés volt. 1674 júniusának egyik vasárnapján többüket hajuknál fogva, mert másként nem lehetett, húzták a templomig s ott addig verték őket, míg a pálcák össze nem törtek a hátukon. „Ördög lakik bennetek, és azt a legjobb pofonokkal kihajtani” – mondták a katonák. A veréstől két öregebb lelkész, Szilvási András és Túróczi András vérbe fagyva maradt a földön, mit se törődtek, behúzták őket a templomba s így kellett végighallgatniuk az istentiszteletet.


A gályarabok útja Ausztrián át Trieszt felé

1675 februárjában ugyanilyen okból Kocsi Csergő Bálintot tüzes fáklyával verték meg, a hetven éven felüli Illés Gergelynek a fejét törték be, Harsányi Istvánt pedig úgy megütötték, hogy két óránál is többet feküdt a földön halott módjára.

1675 márciusában 41 lelkészt útnak indítanak Olaszország felé, hogy gályaraboknak adják el őket. Korra és betegségre való tekintet nélkül a csúszós, vízzel-hóval teli úton hajnaltól éjfélig hajtották őket. „Mint marhák lépkedtünk a béklyóban, úgyhogy a legtöbbnek feldagadt, másoknak kisebesedett a lába” – írják visszaemlékezésükben.

Útközben négyen bele is halnak lábsérüléseikbe. Akiknek nem volt lábbelijük, a köveken a bilincsektől felsebzett lábukból folyó vérrel jelölték az utat. Hajtva, gyakran ütve-verve, könnyekkel és imákkal esdekeltek a halálért, de hiába.


A gályarabok útja Nápoly felé

Miskolczi Mihálynak az úton úgy feltörte a bilincs a lábát, hogy az teljesen elüszkösödött. Az olaszországi Pescarából pokrócban kellett vigyék társai. Közben így imádkozott: „Ó, irgalmas Isten, kinek szent szolgálatában, ha nem is oly tökéletességgel, mint kívánni lehet, de erőim szerint, minden igyekezetemmel és jó lelkiismeretemmel szolgáltam 25 éven át, könyörülj meg rajtam és a szidalmak, gyalázatok, nyomorúságok völgyéből bocsáss el engem és engedj nekem a Te országodban nyugalmat, tisztességet és dicsőséget. Ámen.” Egy Maximilian Ploss nevű káplár haldoklása közben is megütötte. Theátéban börtönbe került, és itt is halt meg. Különben Theátéból már hattal kevesebben indultak tovább.

Kóródi Jánost, amikor már jártányi ereje sem volt, rávette a katonai parancsnok, hogy térjen át katolikusnak, s visszatérhet Magyarországra. Áttért, de lelkiismerete nem hagyja nyugodni, s visszavonta ígéretet. Bosszúból addig ütötték, amíg belehalt. „Bőre úgy lógott összeaszott hatalmas testén, mint az ing lecsüngő ujja”. Huszti Mihálynak a börtön földjén való állandó fekvéstől húsa a derekán és a vállán csontig elrothadt, és darabonként esett le róla.

A theátéi börtönben maradottak ételt nem kaptak. Kivert kutyákhoz hasonlóan álltak a többi rab előtt abban a reményben, hogy vetnek nekik egy-egy darab kenyérhéjat, vagy lerágott csontot. Sokszor barack vagy szilvamaggal, hagymaszárral, dinnyehéjjal, csigával kellett megelégedniük.


A gályarabok eladatása Nápolyban

A Nápoly felé vezető úton sikerült három lelkésznek megszöknie. Götz Mihály útközben kiszenvedett. Holtestét az út mellett hagyták. Nápolyba érve fejenként 50 aranyért gályaraboknak adják el őket. Nyakukra tüzes vassal bélyeget sütöttek. Még hajóra szállás előtt a kikötői munkák során elvesztik újabb társukat. Paulovics Mihályt egy félreértés miatt – nem értették az olasz nyelvet, s amikor szünetet rendelt el a parancsnok s ő tovább dolgozott – úgy összeverték a fejét és meztelen testét, hogy pár nap múlva belehalt. Holtteste három napig hevert a nápolyi kórház udvarán, majd a tengerbe dobták. A vihar azonban partra vetette, ahol kutyák és égi madarak martaléka lett. Temetési igéjeként a következőt hagyta meg: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad…” (Zsolt 55,23). Még eltemetni sem engedték.


A gályarabok hajója

Negyvenen indultak el Magyarországról, de már csak harmincan szállhattak hajóra. Mi is volt a gálya? Egy általában 36 m hosszú és 6 m széles hadihajó. A hajót az az 52 pár, 10 m hosszú evező hajtotta, amelyet lapátonként 3-6 ember, összesen 200 elítélt bűnöző vagy rabszolga húzott. Ruháikat elvették és a padhoz láncolták őket. Életük végéig, a gályarabok 90%-a ettől a padtól többet meg nem szabadult. Azon pihentek, aludtak életük végéig. A raboknak minden nap 20 órát kellett evezniük. A súlyos oldalevező majd kitépte a karjukat. A gályán halotti csend uralkodott. Szájukat egy rugós, körte alakú vassal tömték be, nemcsak azért, hogy ne beszélgethessenek, hanem főként azért, hogy az evezéssel járó kínok miatt nem üvölthessenek. Az állandó hallgatás miatt a rabok leszoktak az emberi beszédről, s a hajóra lépő idegent hu-hu-hu dünnyögéssel fogadták. Ehhez járult az, hogy munka közben bikacsökkel és korbáccsal verték meztelen hátukat.

Gondolatban egy-egy fohász szállt fel a gályarabok ajkáról a zsoltár szavaival: Míglen felejtesz el, Uram, Míg nem emlékezel rólam? A Te orcád én előlem Örökké elrejted-e tőlem? Mire nem könyörülsz rajtam?

Tinkovitz evangélikus lelkészt a Szent Hilárius nevű hajóra osztották be. Viharba kerültek s három napig hánykolódtak a hullámokon. A veszély elmúltával a hajó kapitánya felhozatta a fedélzetre Szent Hilárius képét s elrendelte, hogy mindenki térdre hullva imádja. Tinkovitz nem borult le a kép előtt, s ezért a kapitány a kardjával rávágott, hogy azon nyomban összeesett és meghalt. Mellén, egy kis zsinegen függő dobozt találtak. Pénzt gyanítva felnyitották, de csak egy darab papír volt benne ezzel az igével: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró…” (2Tim 4,7‑8a). 


A megszabadult gályarabok Ruyter tengernagy hajóján

Közben az európai közvélemény megmozdult a gályarabok érdekében. Különösképpen egy velencei orvos, Zaffius Miklós tett sokat érdekükben. Levelet írt Angliába, Svájcba, Hollandiába, Bécsbe, Erdélybe, Spanyolroszágba az érdekükben. Végül is Lipót osztrák császár elrendelte ügyeik felülvizsgálatát. De mégsem neki, hanem a református Hollandiának köszönhették kiszabadulásukat. 1676. február 12-én szabadultak ki, s a holland Michiel de Ruyter tengernagy vette fel őket hajójának fedélzetére. Az életben maradtak száma ekkor már csak 25 volt.

A szabad gályarabok első dolga az volt, hogy együtt elénekelték a 116. zsoltárt, amely így kezdődik: „Szeretem és áldom az Úr Istent, mert meghallgatá az én beszédemet… könyörgésemre hajtá kegyes fülét, melyért imádom őtet naponként.” Magyarországra nem térhettek haza. Az evangélikusok Szászországban, a reformátusok Svájcban és Hollandiában telepedtek le.

A Magyarországon börtönben maradt lelkészek közül húszat 1675. július 2-án szintén útnak indítottak Nápoly felé, hogy a gályarabságban kövessék társaikat. Az Európában kialakult háborús helyzet miatt csak az olaszországi Buccaráig jutottak el. Itt börtönbe kerültek. Nyakuknál fogva összeláncolták őket, s majdnem derékig erő vizes mocsokban tartották őket. Nyolcvan napon keresztül sötétségben voltak, napfényt egyáltalán nem láttak. Közben három lelkész meghal, s a fenyegetések hatására tizennégyen elhagyták vallásukat és beléptek a katolikus egyházba. Csupán öt tartott ki hite mellett, akik, amikor kiszabadultak, már valóságos hullák voltak, s a börtönből csak hordszéken vagy lepedőkben tudták őket hazavinni.

Gavallér Lajos,
micskei lelkipásztor

2016. október 24., hétfő

Interjú Rákosi Jenő újraválasztott esperessel

Az Egyházmegyei Közgyűlés az idei esztendőben újabb hat évre választotta meg Nt. Rákosi Jenő székelyhídi lelkipásztort az Érmelléki Egyházmegye esperesévé. Ez úton is gratulálunk esperes úrnak újbóli megválasztásához, és Isten áldását kívánjuk az Egyházmegye élén végzett pásztori szolgálatára! Az alábbiakban a vele készült beszélgetést olvashatjuk. 
 

RÉ: Esperes úr, tekintsünk vissza az elmúlt hat év eseményeire. Hogyan látja most, sikerült megvalósítani azokat a dolgokat, amiket tervezett, amikor elindult az esperesi szolgálatban?

Rákosi Jenő: Először is szeretnék köszönetet mondani az Egyházmegye gyülekezeteinek, akik újból jelöltek erre a tisztségre, és a közgyűlési tagoknak, akik ismét bizalmat szavaztak nekem. Ez úttal másképp zajlottak az események, mint hat éve, most nem volt kampány, és annak tudom be újbóli megválasztásomat, hogy a többség meg volt elégedve azzal, amit sikerült elvégezni az elmúlt években az Egyházmegye javára. Nem egyedül vittem ezt véghez, az Egyházmegye más, megválasztott tisztségviselőivel közösen sikerült megvalósítani abból, amit terveztünk, mikor elindultunk 2010-ben. Hat év alatt sok minden történt, volt olyan is, amit nem sikerült elérni. A ciklus végére azt éreztem, hogy összekovácsolódott az Egyházmegye lelkészi kara, igazi munkaközösségé tudtunk válni. Mindenképpen pozitívan értékelem az elmúlt esztendőket. Bízom benne, hogy az a békesség, ami megvan most, követni fog bennünket tovább. Az elején sok gyülekezetben, mintegy 8 egyházközségben volt lelkészváltás, ez sok energiát elvett. Volt egy határon átívelő pályázatunk, ami rengeteg munkát igényelt, de dicséretben részesültünk, és anyagi szempontból is megérte. Nagy előrelépés volt az, hogy sikerült megtalálni az Esperesi Hivatal székhelyét, és hozzá tudtunk fogni a munkálatokhoz. A külső munkálatok nagy részét elvégeztük, most a belső munkálatokkal szeretnénk foglalkozni. Lelki téren nagy áldásnak tartom, hogy az Egyházmegyében nincs széthúzás, marakodás, ezért is sokat tettünk, ahol feszültségeket tapasztaltunk, ott igyekeztünk még időben elejét venni a további konfliktusoknak.

RÉ: Esperes úr említette, hogy az új hivatal belső munkálataihoz kíván fogni az Egyházmegye. Vannak-e anyagi források, mennyi van még hátra a munkálatokból, lesz-e miből fedezni a kiadásokat?

Rákosi Jenő: Bízom benne, hogy jövő őszig be tudjuk teljesen fejezni az épületet. Eddig komoly támogatást kaptunk a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójától, és az Emberi Erőforrások Minisztériumától, Magyarországról. A gyülekezetek, magánszemélyek hozzájárulása elég csekélynek mondható. A munka nehezén túl vagyunk, a telek az Egyházmegye tulajdona, az épület tető alatt van, a nyílászárók be vannak építve. Tovább szeretnénk pályázni, hogy jövő őszre teljesen tudjuk befejezni, és a reformáció 500-ik évfordulójára átadni.

RÉ: Mik azok a dolgok, amiket szeretett volna megvalósítani, de külső okok miatt ez eddig nem sikerült?

Rákosi Jenő: Szerintem nem teljesen sikerült a Presbiteri Szövetséget, Nőszövetséget „felrázni”, hatékonyabban működtetni. Vannak eredmények, de messze nem mondhatjuk el, hogy az, amit szeretnénk, ami kívánatos lenne, elértük volna. Emlékszem, 2011-ben egy presbiteri konferencián a több mint 600 presbiterből valami 24-en voltak jelen. Sikerként értékeltem, hogy a következő években ez felment 150-180-ra, majd visszaesett olyan 100 körülire. Szeretném a körzeti nőszövetségi munkát is erősíteni. Érábrányban az Árpád-kori műemléktemplomot egy látogatható, múzeum-jellegű hellyé szerettünk volna kialakítani, ezt mostanáig nem tudtuk kivitelezni. Tervbe volt véve egy ifjúsági táborhely, szálláshely kialakítása is, de az esperesi hivatallal járó kiadások nem tették lehetővé más építkezések egyidejű finanszírozását. Ezeket a terveket a későbbiekre halasztottuk, remélem, hogy ebben a ciklusban, ami előttünk áll, tudunk majd tovább lépni.

RÉ: Jövőre ötszáz éve a reformációnak. E jeles eseményre globális és lokális szinten készül a világ reformátussága. A Kárpát-medence református egyházkerületei különféle terveket hoztak már eddig nyilvánosságra azzal kapcsolatosan, hogy miként szeretnék megünnepelni ezt az évfordulót. Van-e valami helyi terv az egyházmegyében a reformáció emlékünnepére nézve?

Rákosi Jenő: Az esperesi hivatal befejezése, átadása mindenképpen méltó lenne az évfordulóhoz. Évek óta tervezzük egy prédikációs-kötet kiadását, ehhez már van valamennyi anyagunk, az egyházmegye lelkészi kara fogja kidolgozni az igemagyarázatokat Márk evangéliumához. Egy közös képes albumot is szeretnénk az egyházmegyéről, minden gyülekezetről megjelentetni. Kaptam egy javaslatot arra nézve, hogy egy Kálvin-mellszobrot állítsunk az esperesi hivatal udvarára, ezt érdemes továbbgondolni, és a megvalósítását keresni.

RÉ: Sikerült-e az esperes úrnak az elmúlt években minden gyülekezetbe eljutni, látogatást tenni?

Rákosi Jenő: Egy kivétellel mindenhová eljutottam az elmúlt 6 évben, volt ahová többször is. Az egyetlen kivétel Érselénd, amit röstellek, és remélem, hamarosan sikerül oda is ellátogatnom.

RÉ: Milyen tapasztalatokat szerzett a vizitációk során?

Rákosi Jenő: Szinte minden gyülekezetben óriási fejlődés figyelhető meg. Kis gyülekezetek újítottak, építkeztek, mint Poklostelek, vagy Krasznaszolnokháza. Ugyanez elmondható a közepes, és nagy lélekszámú gyülekezetek életében is. A lelki téren elért eredményekkel azt hiszem, soha nem lehetünk teljesen elégedettek. Anyagilag nagyobb volt a fejlődés az elmúlt években, mint lelkileg.

RÉ: Minek köszönhető ez az anyagi fejlődés a gyülekezetekben?

Rákosi Jenő: Egyértelműen a pályázati lehetőségek megszaporodásának, valamint annak, hogy elkezdődtek a kárpótlási folyamatok. Nem mindenhol rendeződött ez el teljesen, vannak gyülekezetek, ahol még mindig sok hektár föld sorsa tisztázatlan, de általában véve történtek előrelépések. Nagyon sokat köszönhetünk Magyarország kormányának, ahonnan szintén pályázati úton tudott több gyülekezet is anyagi forrásokhoz jutni.

RÉ: A lelki téren való fejlődés a mindenkori egyház legnagyobb kihívása. Mi lehet az oka annak, hogy ezen a téren nem sikerül olyan látványos fejlődést elérni? A gyülekezeti fogékonysággal van a gond, vagy a lelkészi szolgálatban lenne szükség szemlélet-váltásra, képzésre?

Rákosi Jenő: Megítélésem szerint több összetevője van ennek. Nem csak a külső tényezőkre lehet visszavezetni azt, hogy lelkileg mindig le vagyunk maradva, önmagunkat is meg kell vizsgálnunk, hogy mindent megtettünk-e. A gyülekezetekben van igény a lelki munkára, a családlátogatás mindig fellelkesíti, ha ideiglenesen is, a közösségeket. A lelkipásztorok jelenleg le vannak terhelve, az adminisztratív teendők, sok olyan dolog köti le őket, amit a gyülekezetért tesznek, de konkrét lelki haszna nincs. Ha kevesebbet kellene ezzel foglalkozni, biztos vagyok benne, hogy több idő jutna az emberekkel való konkrét kapcsolatokra. Idén pl. az Iskola másképp program keretei között a segédlelkésszel együtt elmentünk a helyi iskolába, és ott egész nap előadásokat tartottunk, amire vagy 100-150 megkonfirmált fiatal volt kíváncsi.

RÉ: Milyen változások történtek az Érmelléki Diakóniai Alapítvány életében az utóbbi időben?

Rákosi Jenő: Éveken keresztül próbálkoztunk azzal, hogy egy mozgáskorlátozottak szállítására is alkalmas gépjárművet tudjunk vásárolni. Mivel ezek átalakított közlekedési eszközök, az áruk, még használtan is igen magas. Idén a Moers-i diakónia (Németország) jelezte, hogy egy ottani szálloda-igazgató felajánlotta, hogy kifizeti egy használt autó árát.

Holland ismerőseinkkel vettük fel a kapcsolatot, miután tájékozódtunk arról, hogy itt, Romániában mennyiből lehetne ezt kivitelezni. Ők ajánltak egy amsterdami céget, amelyik kifejezetten ilyen autókat árusít használtan, amelyek már át vannak alakítva tolókocsis betegek, vagy mozgáskorlátozottak szállítására. Így sikerült onnan megvásárolni egy átalakított Volkswagen Caddy típusú autót, amelyben 5 ülőhely van, a csomagtérben pedig biztonságosan és kényelmesen elszállítható egy kerekes-székes személy. Jómagam utaztam ki a kisfiammal az autóért Hollandiába. Ez az autó rendelkezésre fog állni, igénybe lehet venni ott, ahol erre szükség van.

RÉ: Hogyan lehet igénybe venni az autót?

Rákosi Jenő: Ha tudunk támogatókat szerezni, akkor teljesen térítésmentesen lehet majd igényelni az autót, amelyet a diakónusunk fog vezetni. Ha erre nem lesz lehetőség, akkor meg fogja állapítani az ÉRDA, hogy milyen méltányos költséggel lehet majd használni az autót.

RÉ: Végezetül egy személyes kérdéssel had zárjam a beszélgetést: mennyire megterhelő ez a rengeteg munka az ember számára?

Rákosi Jenő: Hála Istennek egészségileg még bírom, viszont minden egyes nap rengeteg a teendő, ami sokszor a családi élettől veszi el az időt. Az Esperesi Hivatal irodavezetőjének áldozatos munkája mellett a tavalyi esztendő óta újra lett segédlelkésze Székelyhídnak. Nagy segítségemre vannak a sokféle munkában. Az is könnyíti valamelyest az adminisztráció terheit, hogy ma már nem kell személyesen elvinni fontos iratokat, hanem sok helyre a modern technika segítségével gyorsan el tudjuk jutatni; hogy telefonon keresztül is sok minden elintézhető; de még így is, bőven akad, ahová személyesen el kell menni.

RÉ: Köszönöm a beszélgetést, Isten áldását kívánom további szolgálataira, életére, családjára!

Az interjút készítette:
Kulcsár Árpád

2016. október 22., szombat

Lelkészértekezlet Berettyószéplakon



Az idei esztendőben harmadik, egyben utolsó lelkészértekezletnek a berettyószéplaki gyülekezet adott otthont. Az igei bevezetőben Nt. Erős Joó Béla papfalvi lelkipásztor a Lk 18, 35-43 igeversek alapján szólt az egybegyűltekhez. A tartalmas igemagyarázatban a jerikói vak meggyógyulásának közismert történetét az igehirdető eredeti módon közelítette meg. Bár Lukács evangélista nem említi, de a párhuzamos szakaszokból kiderül, hogy a vak embert úgy nevezték: a Timeus fia. Még csak nem is a nevén szólították, mintha ennek az embernek nem lett volna identitása sem. Amolyan „láthatatlan” ember volt, mint manapság is sokan, a mai társadalomban láthatatlan emberek. Senki nem veszi igazából észre őket, senki nem törődik igazából velük. Jézus Krisztus azonban meghallja ennek az embernek a kiáltását. Bartimeus nem mondja meg Jézusnak, hogy hogyan tegye, nem javasol neki recepteket, hanem arra kéri, hogy megtegye azt, ami hatalmában van. A megnyílt szemű ember meglátja Jézust, meglátja az Istent. Amikor Jézust meglátjuk, kinyílik a szemünk egymásra is. A valódi könyörületet maga Jézus hozza el. Innentől valami teljesen új dolog kezdődik el. Ettől a gyógyulástól sokan meglátják az Istent, sokak látása megváltozik. 
 

Az igemagyarázatot követően Nt. Kovács Gyula margittai lelkipásztor, lelkészértekezleti elnök köszöntötte a résztvevőket, majd Nt. Bede Ferenc berettyószéplaki lelkipásztor üdvözlő szavait követően Nt. Vincéné Pálfi Judit Nagyvárad- Csillagvárosi lelkipásztor, egyházkerületi missziói előadó mutatta be azt a lelkigondozói anyagot, amellyel az érmelléki lelkipásztorok egy része az idei évben már egy több napos képzés során megismerhettek. Ez úttal az anyag áttekintésére, bemutatására került sor. Az előadó hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja, hogy a lelkipásztorok lehetőségeikhez mérten folyamatosan képezzék és tovább képezzék magukat. Módszerváltásra van szükség, de ennek előfeltétele az, hogy az életünkben is változás álljon be. Ha a lelkipásztor nem tanul, hogyan taníthatna másokat? 


A bemutatott képzési anyag teljes végig vételére három napot igényel, mintegy 20 órányi foglalkozás. Orbán Noémi, Orbán László lelkipásztor felesége volt az, aki ezt a képzési anyagot, melyet Angliában dolgoztak ki, megismertette az egyházkerület missziói osztályával. Az Angliai Lelkigondozói Szolgálat által összeállított program magyar nyelvre való átültetése megtörtént 2013-ban, azóta dolgozik ezzel Egyházkerületünk. Szükséges, hogy a gyülekezetépítés nem csak a lelkipásztor felelőssége legyen, hanem pl. a képzés elvégzésével többen csatlakoznának magából a gyülekezetekből ebbe a munkába. Lényegében ez a kurzus nem is lelkipásztoroknak, hanem elsősorban gyülekezeti tagoknak íródott. 


Az előadást követően a berettyószéplaki gyülekezet szeretetvendégségét élvezhették a megjelentek, amiért ez úton is köszönetet mondunk a lelkészi közösség nevében.


Kulcsár Árpád lp.




Búcsúztató Szabó József nyugdíjbavonuló érkörtvélyesi lelkipásztor tiszteletére



Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit gyülekezetünk körében. Ez a dátum, 2016. szeptember 25-e fordulópont egyházközösségünk életében, ugyanis ma búcsúzunk nyugdíjba vonuló lelkipásztorunktól, Szabó József tiszteletes úrtól, 37 évnyi odaadó szolgálat után. De mielőtt hangot adnék ennek az búcsúzásnak, szeretném köszönteni körünkben az esperes urat, minden jelenlévő lelkipásztort, gyülekezetünk presbitériumát és végezetül, de nem utolsó sorban az érkörtvélyesi református gyülekezetet. 


Most pedig leköszönő lelkészünkhöz szólnék:

Tisztelt lelkész úr! Eljött ez a nap is a pásztor és nyája életében, amikor el kell válnunk egymástól, búcsúzkodnunk kell. Nem könnyű dolog ez! A pásztor életében lezárul egy 37 évnyi időt átfogó szakasz, amely alatt hűséggel, olykor erőfeszítésekkel végezte pásztori szolgálatát gyülekezetünk javára és épülésére. Itt és most visszük Isten színe elé lelkészünk munkásságát és itt adunk hálát minden erőfeszítéséért, amelynek gyümölcseit láthatjuk.

A gyülekezet jelenlegi lelkipásztora 1979. novemberétől szolgál Érkörtvélyesen. Tudván, hogy teendők és számos megvalósításra váró dolog elé néz, továbbá felelősséget kell vállalnia egy népes gyülekezet szellemi és lelki tanításáért Istenben bízva látott munkához. Szeretettel fogadott el bennünket és mi is őt. Az eltelt 37 év alatt Istennek és az általa kirendelt segítő kezeknek köszönhetően a következő fontosabb megvalósítások történtek meg:
  • 1981: a templombelső felújítása;
  • 1982: a harangozói lakás felújítása;
  • 1983: az orgona felújítása és villamosítása, a temető körbekerítése;
  • 1984: a templomkerítés felújítása;
  • 1985: a harangozói lakás kerítésének újjáépítése, a parókia udvarán melléképületek építése;
  • 1987: a parókia épületében fürdőszoba kialakítása, tetőszerkezet javítása;
  • 1989: a parókia külső felújítása;
  • 1990: toronyjavítás és festés, a toronyóra javítása;
  • 1991: az imaterem külső és belső megújítása;
  • 1993: templomtető javítása, festése;
  • 2001: a földgáz bevezetése;
  • 2003: 11 hektár erdő visszaigénylése;
  • 2006: református ravatalozó építése;
  • 2007: a parókia belső felújítása, nyílászárók cseréje, a templomtető teljes felújítása, templomfűtés csendes gázbefúvókkal való kivitelezése;
  • 2010: az irodahelyiség felújítása, nyílászárók cseréje;
  • 2011: a parókia tetőszerkezetének felújítása; 
  • 2016: a ravatalozó külterének járólappal való burkolása. Ravatalozónk ugyancsak idén gazdagodott egy haranglábbal és lélekharanggal, Nőszövetségünk áldozatos munkájának köszönhetően és a helyi református felekezetű tanácsosok adománya révén.

Továbbá lelkipásztorunk kezdeményezője és vezetője volt közösségépítő munkáknak is. Nőszövetségünk az elsők között alakult meg, közvetlenül a rendszerváltás után - fáradtságot nem ismerő, szorgalmas csigakészítő asszonyok hírében ismertek ők. Gyülekezetünk felnőtt és ifjúsági kórust tudhat magáénak, akik rendszeres résztvevői az egyházmegyei kórustalálkozóknak és a gyülekezet ünnepeinek – egyházunk kántorának odaadó szolgálata által is.

Elmondhatjuk, hogy sok volt a munka, de Istennek hála munkásokat is adott hozzá. Közös erővel, lelkészünk irányításával és vezetésével valósítottuk meg mindezeket. Azonban fel kell tennünk egy nagyon fontos kérdést: 37 évnyi lelkipásztori szolgálat csupán eme látható és tapintható dolgok megvalósítására irányultak volna? Azt kell válaszolnunk, hogy nem! 


Kérem, engedjék meg nekem, hogy alkotóelemeire bontsam a lelkipásztor szót. Feltett kérdésünkre, azért NEM a válasz, mert a lelkinek is be kell töltenie jelentését. Minden, amit Isten kegyelméből elértünk kellő és helyénvaló dolog volt, de még beszélnünk kell a lelkipásztor azon értékes tanítói munkájáról, amit az emberi lelkekben vitt véghez. Hirdetni, tanítani Isten szent Igéjét, vetni csak vetni, jó magvetőként fáradhatatlanul annyi sok éven át. Igaz, hogy szemeinkkel nem láthatjuk és kezeinkkel sem tapinthatjuk az elszórt, elvetett magok állapotát, fejlődését de tudnunk kell, hogy magvetőként fáradhatatlanul végezte feladatát a reá bízott szántóföldön, vagyis gyülekezetünk tagjainak lelkében. Pályafutása alatt négy különleges termőfa nőtte ki magát gyülekezetünk szívéből, négyen szereztek lelkészi diplomát nagy büszkeségünkre: Szabó Zsolt, Nagy Tibor, Joó Enikő és Papp Dorottya. Kívánjuk, hogy Isten áldása, legyen mindannyiuk szolgálatán, munkáján! 


Búcsúztatóm vége felé járva Túrmezei Erzsébet költő Az Isten műhelyében című verséből idéznék néhány ideillő sort:

„Látni, hogy íme szobrok száza készül,/ Néhány vonással naponta egészül./ A mester keze egy percig sem pihen meg,/ Eszközei munkálnak, nem pihennek.”

Elérkeztünk tehát lelkipásztorunk 37 évet átfogó munkásságának nagy vonalakban történő bemutatásának a végére. Istentől legyen áldott ezért a fáradságos munkájáért. Azonban azt se felejtsük el megemlíteni, hogy Isten kegyelméből tiszteletesünk olyan családi támogatással végezhette munkáját, amiért szintén köszönetet kell mondanunk. Legyen ez a búcsúzás a házastárstól és gyermektől való hálaadó búcsú is. 


Megköszönjük áldozatos szolgálatát, a sok értékes igehirdetést, a lelkipásztori gondoskodást , a közösség építését és még a sokféle munkát.

Istenünk, arra kérünk, ha pásztorunkban es nyájában emberi gyarlóságot találtál is, itt és most: az elválás perceiben, bocsájtsd meg nekünk.

Kívánunk továbbá jó egészséget, örömöt és boldogságot életének új szakaszában is. Isten áldja meg őt mindazért, amit az Ő nevében tett, fordítsa jóra mindazt, ami sikertelen volt, és vigye teljességre mindazt a jót és szépet, amit elkezdett. Az Úr békessége legyen elköszönő lelkipásztorunkkal, áldása kísérje nyugdíjas élete minden napján családjával együtt.

Bekesség Istentől!

Kecskés Erzsébet

[Elhangzott 2016. szeptember 25-én az érkörtvélyesi református templomban.]