2015. július 19., vasárnap

Református diakónusképzés Nagyváradon


Dr. Kovács Ábrahám teológus és történész, a Debreceni Hittudományi Egyetem dogmatika tanszékének docense. Princetonban szerzett teológiai magiszteri diplomát, majd 2003-ban Edingburghban doktorált. Tanított a pápai teológián, habilitációját a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen tette le. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem teológiai tanszékének tanára.

– Minden teológiai központnak megvan a maga arcéle. A váradi Partiumi Keresztény Egyetemnek, illetve a teológiai tanszéknek milyen arcéle van?
– Ha megnézzük az embereket a református egyházban, azt látjuk, hogy eltérőek a kegyességek. Az enyém nem olyan, mint a tanszék vezetőjéé. Vannak átfedések, és vannak különbségek, de úgy gondolom, hogy ez egy jó szimbiózis. Így kellene kinézni egy teológiai tanszéknek, ahol több nagy, eltérő teológiai gondolkodás, személyiség él és hat együtt. Határozott törekvésem az, amennyire én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, hogy úgy alakítsuk ki a tanszéknek a profilját, hogy az különböző teológiai elveket, illetve kegyességeket képviseljen. Az mindig hasznos, ha megvan egymás kölcsönös elfogadása teológiai hitbeli tekintetben, és tudnak együttműködni. Én a pluralitásnak és a sokszínűségnek vagyok a híve.

– Váradon az egyetemi vagy éppen az egyházi közéletben van erre nyitottság?
– Én kívülről jövök. Ahhoz, hogy én ezt megítéljem, itt kellene éljek. Eltökélt szándékom viszont, hogy a különböző kegyességi teológiai irányzatokat egy kicsit közelebb hozzam egymáshoz, mert ha van nyitottság, nagyon sokat tudunk tanulni a másiktól. Nem hiszek a szekértáborokban.

– Mi a Partiumi Keresztyén Egyetem teológiai tanszékének erőssége?
– Akadémiai léptékkel mérve még az elején vagyunk, de a már pár éve épülő professzori csapat – nemzetközi értelemben is – feltétlenül erősnek számít. Pálfi József tanszékvezető olyan neves szakembereket hívott meg, mint Gaál Botond akadémikus vagy Kovács Ábrahám, Pásztori Kupán István, Hézser Gábor, Fruttus Levente – nemzetközileg elismert professzorok. Természetesen a sort másokkal is lehetne folytatni. A másik, jó reménység szerint leendő erőssége a már egy éve működő diakóniai szak.

– Szükség van diakóniai szakképzésre? Van ennek jövője, helyes teológiai irány ez, hangsúlyt fektetni erre?
– A teológia, bármelyik teológiai diszciplínáról is legyen szó, egy dolgot szolgálhat: Krisztus országának a terjesztését, vagyis a missziót. Lehet az héber exegézis, lehet ez dogmatikai filozofálgatás, a szentháromságtannak a boncolgatása, vagy éppen lehet a prédikációtan, mindegyik a maga módján az egyház javát és Krisztus evangéliumának a terjesztését kell szolgálja. Amennyiben nem ezt teszi, abban a pillanatban megszűnik keresztyén teológia lenni. A diakónia szak, ami a váradi tanszéknek az alapszakja, azért fontos stratégiailag, mert az egyházban van, és az egyház szükségleteire válaszol, ugyanakkor a társadalom szükségleteire is válaszol, de keresztyén hitvalló módon. Ezáltal a fogyatékkal élők felé, az özvegyek felé, az árvák felé mozdul ki az egyház. Önálló módon, sokszor semmi tapasztalati előzmény nélkül nagyon sok lelkész – hála Istennek! – elindított öregotthont, árvaházat, különböző szociális szolgáltatásokat, de ha munkatársuk van is ugyan, az legtöbbször teológiailag nem felkészült, nem képzett, sokszor még csak nem is hitvalló keresztyén. Legalábbis erre bőven van eset Magyarországon. Mi ehhez a folyamathoz úgy szeretnénk hozzájárulni, hogy olyan diakónusokat képzünk, akik felkészült, Bibliát olvasó szakemberek. Fontos lesz a már szociális intézményt vezető lelkipásztorok szerepe is, akik majd év közben, nyári gyakorlatokon mentorként fogadhatják a gyakorló diákokat.

– Egyetemi diplomával lehet-e megfürdetni egy öreg, magatehetetlen embert? Vállalják-e ezt is a mai diakónusok?
– Ha az ember nem éli meg a keresztyén hitét naponként, akkor nincs honnan erőt meríteni. A keresztyénség arról szól, hogy odamenni, megölelni az elesettet, az árvát, a koszosat, és hogyha koszos lesz az ingem meg a nyakkendőm, akkor az vele jár a krisztusi szolgálattal. Egy diakónus számára az egyetemi diploma a szakmaiság és felkészültség jele. Ők, reménység szerint egy missziói célt szeretnének elérni, amelynek a diploma az eszköze, nem a végcélja.

– Mennyiben több a diakónus, mint a szociális munkás? Lehet-e tenni megkülönböztetést?
– A megkülönböztetést meg kellene és nagyon fontos is tenni, mert egy diakónusban sokkal érezhetőbben meg kell jelennie a keresztyén kegyességnek. Egy diakónus magát az egyház Urát viszi és képviseli az elesettek felé. A diakóniai szolgálatban Krisztus nevében történik a cselekvés, a másik ember felé való odafordulás. Itt nem csak a szociális dolgokról van szó, hogy elmegyek és meglátogatok egy elesettet, egy árvát, egy özvegyet, hanem a lelkigondozásról és a keresztyén bibliás közösségvállalásról is.

– Ha valakinek már van szociális munkás végzettsége, ráépülhet-e, hasznos-e egy diakónusi képzésen is részt vennie?
– Feltétlenül hasznos, mert a szakmai felkészülésen túl itt egyfajta lelki ráhangolódást, kegyességet, új szemléletet is kaphat a kiváló keresztyén szakmai tudás mellett.

Visky István

(Megjelenés előtt a Harangszó augusztusi számában)