2015. július 6., hétfő

Harctéri jegyzetek - Egy tábori lelkész harctéri naplója


Papp Géza
m. kir. tábori lelkész


Harctéri jegyzetek
 
(Forrás: Egy tábori lelkész harctéri naplója, Debrecen 1916.)

 
Előbb az orosz, most pedig az olasz harctéren teljesítvén tábori lelkészi szolgálatot, sok alkalmam volt a háborúban szenvedő katonákkal bizalmas dolgokról beszélgetni. Titkaikat nem fürkésztem; magán dolgaikról sohase kérdezősködtem kíváncsiságból; de viszont nem zárkóztam el attól sem, hogy ha valaki szükségét érzi, magán dolgait bizalmasan előadhassa, vagy elpanaszolhassa előttem. Sokszor tapasztaltam, hogy a harctéren nagyon közlékenyek az emberek s a sok megpróbáltatás őszintévé teszi őket. A sok csatát bejárt, rettenthetetlen hős sokszor sírva panaszolja el ügyes-bajos dolgait. Csodálatos, de így van. A mi derék honvédeink keményen elbánnak az ellenséggel, de ha a saját családi dolgaikról van szó, nagyon lágy szívűek. Ez pedig azt jelenti, hogy alapjában véve nagyon jó érzésű emberek. Az, hogy a háborúban küzdő, övéitől elszakadt embernek jól esik bizalmasan elmondani, ami a lelkén fekszik, csak természetes. A katona a lövészárokban sokat gondolkozik, tűnődik a maga életén, sorsán. Elmereng a múlton, aggódik a jövő miatt. A múlt emlékei, hibái és bűnei megelevenednek s a lelkiismeret vádoló hangján beszélnek a magában töprengő emberhez. Az állandó veszedelemben forgó élet értéke itt tünik föl igazán előtte. Minél nagyobb veszedelemtől menti meg, annál jobban ragaszkodik hozzá, annál értékesebbnek tartja és a jövőre vonatkozólag úgy gondolkozik róla, hogy majd ezután jobban rendezi be, okosabban fog élni. Itt a katona minden gondolata – a kötelességteljesítése mellett – tulajdon életére és a szívéhez legközelebb állókra vonatkozik. A megpróbáltatások eme helyén az emberek mélyen magukba szállanak és sok jóra határozzák el magukat. Ez a háborúban élő emberek lélektana.

A harctéren sok magán és családi dolgot, történetet kellett meghallgatnom és azokra megjegyzést tennem, az illetők kívánságára. Jellemző, hogy a legtöbb ember vallomásában benne volt ez a jó elhatározásról tanúskodó felsóhajtás: „Hej, ha még egyszer hazakerülök, de másképen élek, mint eddig!”

Sajnos, ezekből a történetekből, illetőleg bizalmas beszélgetésekből az tünt ki, hogy a mi derék magyar népünk életében nagyon sok a javítani való. Egy ilyen rettenetes csapásnak kellett jönni, mint ez a borzalmas világháború, hogy az emberek észrevegyék hibáikat, bűneiket és elhatározzák magukat azok helyrehozására. És vajjon sikerülni fog-é kipótolni a múlasztásokat, helyrehozni a hibákat? Vajjon hazakerülnek-é? Vagy ha hazaérkeznek is, vajjon nem marad-e annyiban a jó szándék vagy az otthonmaradt családtagok nem halmoznak-é megszokás folytán vagy újabb alkalom kínálkozása esetén ezalatt hibát, bűnt egymásra, hogy a régi hibák helyrehozása és szebb, jobb, boldogabb élet a jövőben is lehetetlen lesz ?...

A harctéren a háború vérfagyasztó tragédiáiban tanulja meg az ember elfelejthetetlenül, hogy milyen más az önmagával megbékült lélek nyugalmával nézni, mint forog eszeveszetten a végzet kezében a sors orsója, melyre az élet fonala van gombolyítva, mint a lélek önvádolása közben kétségbeesve várni a háború szörnyű esélyeit. Itt látszik meg, hogy milyen más, Krisztussal hordozni a keresztet, mint nélküle. Milyen más, Isten nevével járni a halál árnyékának völgyében, mint nélküle. Milyen más még a halál is Istennel, mint nélküle…

„Hej, ha még egyszer hazakerülök, de másképen élek, mint eddig!” A harctéren küzdő katonáknak eme felsóhajtásából sokat tanulhatnak azok is, kiket nem sodort magával a háború félelmes árja, akik csak közvetve érzik és viselik a háborút, akik idehaza vannak, hogy életükkel segítsék elő szebb jövőért küzdő hazánk végső győzedelmét.