2015. április 29., szerda

Pecsét a szíven

Pecsét a szíven


„Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, 
mintegy pecsétet a te karodra; 
mert erős a szeretet, mint a halál.” 
(Énekek éneke 8,6)

Bokor Károly barátomnak


Érmelléki csokor édesanyám emlékére
Gavrucza Tibor olajfestménye

Régi emlék borong bennem, azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Tíz éves forma emberke voltam, amikor először Magyarországra mehettünk. 1956-ot írtak, de még nem volt ünnep, nyár volt. Felejthetetlen élményt jelentett Budapest, a Balaton, Székesfehérvár, ahol nagybátyámék éltek. Nagynéném a tömbházlakásban számomra a szőnyegen rögtönzött kényelmes fekvőhelyet, aludni mégsem tudtam, mert rettenetes fogfájás tartott ébren. Anyukám mellém feküdt, és átölelve virrasztott velem. Ölelésén éreztem, mennyire szeret, akkor azt szipogtam hálásan: anyukám, soha nem felejtem el ezt neked.

Ellobbant a nyár, teltek az évek, már konfirmáltam is, ami valamikor a nagykorúság kezdetét jelentette. A nagyváradi nőszövetség, amelynek édesanyám is tagja volt, „Aki tud, az nyer” címen vetélkedőt szervezett. Anyukám nekem is hozott egy űrlapot, amit játszi könnyedséggel kitöltöttünk. A nyeremény egy egyhetes országos kirándulás volt autóbusszal, két nap a Fekete-tenger partján. A nyertesek listáján én csak saját nevemet kerestem, és meg is találtam. Édesanyám biztosan figyelmesebben olvasta végig, vagy tudott valamit, mert egyszer megkérdezte: Tibike, nem adod át a nyereményedet? – Én nyertem! – hangzott a kemény, ellentmondást nem tűrő válasz. Több szó a dologról nem esett. Még az elindulás után sem tűnt különösnek, hogy csupán három férfi volt a nyertes csoportban, az autóbuszsofőr, a nőszövetség elnökének a férje és én, mert ahol ilyen kevesen voltak a teremtés koronái, ott én is oda számítottam magam. Akkor azt sem vettem tudomásul, hogy a társaság inkább anyámnak való lett volna, mint nekem. A kirándulás szép volt. Gyönyörű helyeken jártunk: Kolozsváron, Tordán, Segesváron, Nagyszeben, Brassó után jött a legnagyobb élmény a Fekete-tenger. Izgatottan lépdeltem a sima homokon, a semmiben, míg egyszercsak a lábamnál hullámzott a tenger.

Évek múlva, lassacskán világosodott az elmém: vajon azt a kirándulást valóban én nyertem? Már nem voltam benne olyan biztos, mint amikor még „őszinte ember voltam”. Az is eszembe jutott évek múltán, hogy csupán néhány esztendő múlva elfelejtettem a székesfehérvári hálás ígéretemet is: „anyukám, soha nem felejtem el ezt neked”.

Azóta Európa sok szép részén megfordultam. Szentpéterváron nagy pelyhekbe hullt nyakamba a hó, láthattam Párizst, Bruxelles-t, Moszkvát és Skóciát – nem tudom én, hogy mi okból, szeretem, de szeretem. Barátaim vannak szerte a világban, farkával intett felém az Atlanti óceánból a bálna, és édesanyám, aki az Értől indult el, soha nem látta a tengert.

A legnagyobb fájdalom, hogy már nincs, akinek mondanom, amit annyiszor elmondtam – bocsánatot kérek, anyukám.

Gavrucza Tibor