2015. március 5., csütörtök

Sok a jóból is megárt (anekdota)


Új lelkészt kapott a kis hegyi falu. Ékes szavú, szép orcájú, kedves embert. No, megszerették az első látásra s a sorkoszton keresztül mutatták meg, hogy kedves előttük az új lelkész. A sorkosztot a kurátorné kezdte meg, aki kereken megkérdezte az ifjú lelkészt, hogy vallja meg: mi a kedvenc étele, mert ő azzal akarja megtraktálni őt. A tapasztalatlan ifjú gyanútlanul azonnal megvallotta, hogy ő bizony a paprikás csirkét meg a túrós bélest szereti a legjobban az összes ételek közül. A sorkoszt szolgálatát megkezdte a kurátorné, s folytatták a presbiternék mindig gondosan megtudakolva az előző napi kosztadótól, hogy mi a tiszteletes úrnak a kedvenc étele, s ettől kezdve a szerencsétlen lelkész hétről hétre nem élhetett egyébbel, csak mindig paprikás csirkével, meg túrós bélessel. Álmatlan éjszakákon töprengett szegény megcsömörlött lévita: mit lehetne itt tenni?!

Egyszerűen és igazán megmondani a sorkosztos asszonyoknak, hogy ne adjanak, többé paprikás csirkét, meg túrós bélest, azt halálos sértést jelentett volna…, már arra gondolt, hogy megszökik a faluból, s lesz, ami lesz, amikor az egyik vasárnap délben jó ihletet kapott. Mikor vasárnap délután kijöttek a templomból s megállottak egy kicsit beszélgetni, odafordult a kurátorhoz:

- Had kérdezzem meg: mi a kurátor úr kedvenc zsoltárja?

- A hatvannegyedik! Az, hogy: „Kiáltásom hald meg, Isten!”

Hétfőn reggel az istentiszteleten ez volt a főének, kedden reggel is az volt. Szerdán reggel is, csütörtökön is… vasárnap délelőtt is, vasárnap délután is, szakadatlanul. A népek már riadtan néztek egymásra, hogy a lelkésznek tán valami zavarodása van?! Vasárnap délután, istentisztelet után a kurátor szót emelet:

- Mán csak meg kell kérdezni, miért énekeljük mi egy hét óta szakadatlanul furton furt mindig azt, hogy: Kiáltásom halld meg, Isten?!

A lelkész mosolyogva szólott:

- Mert ez a kurátor úr kedves éneke!

- Jó, - mondta a kurátor méltatlankodva, de a legkedvesebből is unott lészen, ha mindig azt adják!

Diadalmasan csendült akkor a lelkész hangja:

- Ámen. Jól és igazán megmondotta kurátor uram! Ezt vallom én is. Hetek óta paprikás csirkén, meg túros bélesen tartanak a kegyelmetek feleségei, úgy hogy ha már paprikás csirke szagot érzek, elalél bennem az én szívem…

Másnap délben már egy öreg néni nagy szerénykedéssel így tette a sorkosztot a lelkész asztalára:

- Bizony lelkem, én csak egy kis bablevest hoztam, ha meg tetszene enni…

A következő napon, hétfőn, a népek örvendve hallották, hogy immár új énekbe kezd a lelkészük érces hangja: „Az én lelkem szép csendesen…”