2015. március 26., csütörtök

Nem próbálkozik, mint a sápi kurátor (anekdota)

 
Még abban az időben történt, amikor egyházunkban – a tudós prédikátorok keserűségére – szokásban volt a papmarasztás, melyről a néhai nagyváradi prédikátor, Keresztesy József tiszteletes uram ekképpen verselt:

Amióta az üldözés híveid nyája közt szűnt,
Nincs egyéb, csak papüldözés.
Lásd meg Uram ezt a bűnt:
Akiket legeltetünk, azoktól kergettetünk.
Kevés a juh, sok a gödölye.
Kész, hogy pásztorát megölje.


A régi törvény értelme szerint – mely az 1800-as évek első felében még gyakoroltatott – nem is papmarasztás volt ez, hanem az esztendő végén a lelkész újra való meghívása. Az atyafiak azonban nem alkalmazták mindig jó értelme szerint a törvényt, hanem sokszor arra használtak fel, hogy szabaduljanak általa a papjuktól, ha valami okból, vagy akár igaz ok nélkül is, az nem tetszett nekik. Mivel akkoriban a lelkészt egy évre választották, az év vége felé be kellett jelentenie, hogy szolgálatának ideje a vége felé közeledik. Akkor – rendszerint karácsony másodnapján – összeült a falu tanácsa, és vagy „megmarasztotta”a papot, vagy ha éppen nem tetszett, „kihordta” a falu határára.

A papmarasztás szokásának idejében volt a sápiaknak egy öregedő papjuk, akitől szerettek volna már megszabadulni, mondván: – A vásárban is a fiatal csikó kell. Az öreg lelkész azonban sehogy sem akart „változásba menni”, azaz nem volt szándékában a helyét változtatni. A sápiak pedig, mivel szelídebb fajta emberek voltak, nem akarták ok nélkül „változásba tenni”, és éppen nem akarták „kihordani” a faluból. Abban reménykedtek, hogy majd elkövet valami hibát a lelkipásztor, és akkor lesz ok arra, hogy a következő évre ne marasszák.

Egy tavaszi vasárnap délelőtt illő áhítattal hallgatta a gyülekezet a szentleckét, de a prédikáció végén nagy mozgolódás támadt, különösen a férfiak között, mert az öreg tiszteletes belezavarodott a Miatyánk elmondásába. Na, volt erre nagy káröröm az egész faluban. Leghangosabban a kurátor örvendezett, mondván: – Van már ok „változásba tenni a papot”.

Kíméletesen tudomására is adták az érdemes öreg pásztornak, hogy az év végével kitelik az ideje, mert azt beláthatja, hogy ők olyan papot nem tarthatnak, aki még a Miatyánkot se tudja. A tiszteletes bölcs nyugalommal vette tudomásul az eklézsia felőle való döntését. Meg is ígérte, hogy miden akadékoskodás nélkül „változásba megy”, de csak egy feltétellel: ha az elöljárók és a kurátorok a következő vasárnapokon egymás után szószékre állnak, és ott hiba nélkül elmondják az Úri imádságot. De ha egyikük is nem mer vállalkozni, vagy belesül az imádságba, az fizet az eklézsia közönséges szükségeire 5 pengő forintot.

Vonakodva ugyan, de a cél érdekében mégis ráálltak az atyafiak, de bizony hiába gyakorolták éjszakákon át, szép sorjában mind felsültek az imádságmondással. Szépen gyűlt az „adomány” az eklézsia kasszájába. Már a nyári nap tűző sugarai hervasztották a sápi templomdombon a vadgesztenyéket, amikor a kurátorra került a sor. A templomajtónál a gesztenyék árnyékába húzódva várták az elöljárók az istentisztelet kezdetét. Ott volt közöttük a kurátor is – minden eshetőségre számítva bugyellárisában ott lapult az 5 forintos –, és azon töprenkedett, hogy hogyan kászálódjon ki ebből a kátyúból, mert ha ő is belesül, akkor befellegzett a tekintélyének.

Kocsi Bálint, a harangozó, utolsót kondított a nagyharanggal, és jött is már a tiszteletes komótos léptekkel a templom felé. Mikor a templomajtóban illedelmesen köszöntötték az atyafiak, a kurátor nagy elhatározással elébe állott, és szólott ekképpen:

– Tiszteletes uram, itt van az 5 forint, én nem is próbálkozom.

Üsd főbe őket! (anekdota)


A református egyház egyik nagytudományú espereséhez egy távolabbi községből beállít három öregember, s arra kéri, hogy adjon nekik más papot.

– Hát miért akarják papjukat változtatni? – kérdezte tőlük az esperes.

– Tudja a jó Isten, csak más kéne nekünk.

– Talán rendetlen életű?

– Nem biz őkelme.

– Talán nem felel meg a kötelességének?

– Mi tagadás, bizony megfelel.

Végre sok faggatás után kisül, hogy azért nem kell nekik a pap, mert már öreg.

Erre az esperes szép csöndesen, a legkisebb harag nélkül kiszól az ajtón a kocsisnak:

– Andris, hozd be csak a baltát!

A küldöttség csak bámul, mikor a kocsis a baltával megjelenik. Mi lesz itt?

– No, szolgám – szól parancsolólag az esperes, – üsd főbe ezt a három vénembert! Ne félj, én felelek mindenért.

A deputáció megrémül.

– Igaz, hogy öregek vagyunk – szólal meg a legvénebb –, de hát csak hadd éljünk, míg az Isten akarja!

– No hát – válaszolt feddő hangon az esperes –, az öreg pap is hadd éljen, amíg az Isten akarja. Elmehetnek kendtek!

2015. március 24., kedd

Út a kételkedéstől az Isten-látásig (húsvéti prédikáció)

 
Alapige: Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. (Mt 5,8)

Bibliaolvasás: Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!” Jézus így szólt hozzá: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20,24‑29)

1. Kételkedő Tamás

Ismerkedjünk meg egy tanítvánnyal, akiről sokan csak annyit tartanak számon: hitetlen volt. Szinte már hírhedtté vált az ő „tamáskodása”, „hitetlen Tamás” volta. Igénk Ikernek, Kettősnek, vagyis kételkedőnek nevezi, maga Jézus pedig felszólítja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő.” Nem jó állandóan megosztottságban élni, sem meghasadt lélekkel, sem meghasadt tudattal: el kell köteleznünk magunkat amellett, Aki már elkötelezte magát mellettünk lebilincselő, halálon is túlmutató szeretetével! A hegyi beszédben erre a boldogságra hív minket Jézus: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” (Mt 5,8) Ez a tisztaság az egyöntetűséget jelenti. Istent ugyanis nem szabad félszívvel keresni, csakis teljes odaadással. Mennyei Atyánk rég megígérte: „Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” (Jer 29,13)

A hitben való növekedésben segít, ha megfogalmazzuk a kételyeinket. Az evangéliumok arról tanúskodnak, hogy a tanítványok közül nemcsak Tamás volt tele kételyekkel. Jézus sírjánál az asszonyok két ragyogó ruhájú férfival találkoztak, akik azt tudatták velük: Jézus nincs itt, hanem feltámadt. Amikor az asszonyok ezt elmondták a tanítványoknak, „ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.” (Lk 24,11) – „A hét első napján, korán reggel, miután feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Ő elment, és megvitte a hírt követőinek, akik gyászoltak és sírtak. Amikor ezek meghallották, hogy Ő él, és hogy Mária látta, nem hitték el. Ezután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek.” (Mk 16,9‑13) Láthatjuk, hogy még a szűk tanítványi körbe tartozók is meginogtak olykor, mint ahogy mi is sokszor kételkedő, tamáskodó tanítványok vagyunk. Csakhogy ezzel a Tamással történik valami! Nem marad kétségeiben, hanem a hit bizonyossága felé akar elindulni.

Ő vívódó, kétségeivel küszködő ember. Kételkedik, mert teljes bizonyosságra vágyik. Megvan‑e ez az iránya és dinamikája a mi kételkedésünknek és istenkeresésünknek, hogy vágyunk a teljes bizonyosságra, vagy csak alibit keresünk a kétfelé sántikálásra? Jézus kivezet a félhomályból, és a hit világosságával ajándékoz meg minket.

Tamás jellemrajzába nemcsak a kételkedés, a bizonytalankodás tartozik bele, hanem az őszinteség is. Becsületes volt: el tudta mondani kételyeit. Talán éppen ez vezetett odáig, hogy mások Kettősnek, Kételkedőnek nevezték, mert ő hangot adott a kételyeinek. Bátor volt: volt mersze bevallani kudarcait, kicsinyhitűségét, azt, hogy még nem találtam választ a kérdéseimre! De arra is bátor volt, hogy amikor az Úr maga adott neki választ, akkor azt hittel megragadta! Legyen bátorságunk keresni és megtalálni az Élet Fejedelmét!

Bizony, Jézus tanítványai is megrekedhetnek a lelki növekedésben, ha nem látják Feltámadott Urukat, és ha elszakadnak a hívek közösségétől. Amikor a hit és a hitetlenség vív bennünk ádáz csatát, akkor tisztáznunk kell, mi is van a szívünk mélyén, honnan hová tartunk? Tamás példája erre tanít minket: Isten színe előtt, az őt keresők körében kiönthetjük szívünkből azt a sok kételyt, ami keserít minket, hogy Urunk megtöltsön bennünket élő jelenlétének bizonyosságával!

Tamás kíméletlenül őszinte volt magával szemben! Legyünk mi is kíméletlenek a bűneikkel szemben, valljuk meg azokat, és bízzunk abban, hogy az Isten hűsége nagyobb a mi kétségeinknél! Az ilyen, Istent szívből kereső, őt áhító és hozzá imádkozó embereket a mennyei Atya meghallgatja – ilyeneket keres az Isten, hogy őt imádják! Kételyeink mélyéből is kiálthatunk hozzá. Kérjük őszintén: Uram, hiszek, segíts a hitetlenségemen!

2. Egy a tizenkettő közül

Azt olvassuk az evangéliumban, hogy Tamás egy volt a tizenkettő közül – és ez valóban örömhír! Amikor Jézus a tanítványai közé szólít, akkor kihív minket magányos önzésünkből, hogy az ő oltalmában közösséggé formálódjunk. Ám Tamás nem volt jelen, amikor a feltámadott Jézus először megjelent a tanítványok körében. Sokan elmarasztalják ezért Tamást, mondván, hogy ezzel kiszakadt a tanítványi közösségből. A tanítványok a zsidóktól való félelmükben gyűltek össze, és zárták be az ajtót. Ez egy félő, rettegő tanítványi sereg volt; innen hiányzott Tamás. Amikor azonban egyedül, önmagában folytatja ezt a küzdelmet, amikor kétségeit és aggodalmait nem osztja meg azzal a tanítványi közösséggel, amibe ő is beletartozott, akkor kiszakad ebből a körből, és így nincs ebben a közösségben, amikor Jézus megjelenik közöttük. Tamás így lemarad valami rendkívül fontos eseményről, az üdvtörténet egyik legnagyobb alkalmáról, olyan valamiről, ami nem szokott megismétlődni. Ő maga hitre vágyik, és furcsamód éppen ő maga zárja el magát a hit lehetőségétől.

Manapság is sokan vannak olyanok, akik kiszakadnak a tanítványi közösségből. Felróják a földi egyháznak, hogy korántsem tökéletes, külső és belső harcokat vív, és bizony sokszor nem látszik rajta, hogy Krisztus teste lenne. Inkább megszakítják a kapcsolatot az egyházzal, és vagy hitetlenül élnek, vagy egymaguk próbálnak „hitre jutni”, akár tanítványtársak nélkül, igei közösség nélkül, engedelmesség nélkül. Jézus mégsem kárhoztatja Tamást a kétségeskedéséért, hanem vágyat ébreszt benne, visszavonzza a tanítványok közé, és ebben a közösségben találkozik vele. A megszakadt (formális) kapcsolat helyére ő újat (szívbélit) teremt, és megajándékoz vele mindnyájunkat.

Amikor a tanítványok elújságolják neki, hogy látták az Urat, Tamás nem akar hinni a fülének. Ő a szemének akar hinni: látni akarja Jézust! A tanítványoknak nem, de Jézusnak tudna hinni… Ez ma is így van: ha nem látszik meg rajtunk‑bennünk az Élő Úr Jézus Krisztus, akkor miért is hinnének nekünk?! De Tamást mégis valami ott tartja a többiek közt. A Jézussal való találkozás változást hoz a közösségeink életébe is. Ha láttuk az Urat, akkor már nem ugyanaz a rettegő közösség vagyunk, mint előtte!

Ezért Tamás ott marad a tanítványok között, velük együtt várakozik: hátha mégiscsak megismétlődik a csoda, a vissza nem térő alkalom. Tamás azzal, hogy ott marad a tanítványtársak közt, esélyt ad magának arra, hogy találkozhasson Jézussal. Ez a döntés egyben egy hitvallás is: ide tartozom, itt kell maradnom a többi tanítvánnyal! Nyolc nap telik el, és kiderül, hogy Tamás nem várt hiába, a csoda valóban bekövetkezik: a feltámadott Krisztus ismét megjelenik a tanítványok között a bezárt ajtók dacára. Ahol ugyanis a szívek nyiladoznak feléje, ott újra megjelenik Jézus! A jó pásztornak ugyanolyan fontos ez az egy, kételkedő tanítvány, mint a többi tanítvány összesen. Most csak az ő kedvéért jelenik meg Jézus, mint az a jó pásztor, aki nem hagyja elkallódni egyetlen báránykáját sem a nyájból.

Más tanítványok bírálgatása helyett inkább engedelmeskedj az Úrnak! Adj egy esélyt magadnak, hogy találkozhass Jézussal! Menj el a gyülekezet közösségébe, ahol a Feltámadott Krisztus megjelenik tanítványai közt!

3. Jézus békessége

Jézus nyolc nap után ismét megjelenik a tanítványi körben, és megáll középen. Ekkor áll helyre életünk egyensúlya, ha ő van a centrumban. A keresztyén ember egész életének erre a középpontra kell néznie: nem egy dogmára, nem egy hittételre, hanem erre az élő Személyre, a Feltámadott Krisztusra. Jézusra néz-e az én életem?

Jézus megjelenik a tanítványi seregben, és így köszönti őket: „Békesség néktek!” Jézus az, aki békességet hoz, aki megnyugvást hoz mind a külső, mind a benső harcok közepette, mert ő maga a Békesség! Benne békéltette meg Isten a világot önmagával a golgotai keresztfán. Az ő feltámadása után új értelmet nyer az ige: „Az ÚR a békesség.” (Bír 6,24)

A Feltámadott békességet hoz a tanítványoknak, különösen pedig a háborgó lelkű Tamásnak. Ennek a hitetlenkedő tanítványnak, aki kihívóan szabja meg a maga hitének feltételeit, Jézus most megengedi azt, amit Máriának nem engedett meg. Tamás lehetőséget kap arra, hogy akár testileg, fizikailag, érzékei által is megbizonyosodjék a Feltámadott valóságos voltáról. Vajon miért engedi meg mindezt Jézus? A választ ő maga mondja ki: azért, hogy „ne légy hitetlen, hanem hívő!” Ő ezért jött, ez a célja velünk, és nekünk is ezt a célt kell mindig szem előtt tartanunk és elérnünk.

Jézus felajánlja a lehetőséget Tamásnak, hogy a saját maga által szabott feltételek szerint, testileg is megbizonyosodjék az ő valóságos voltáról. Ekkorra azonban Tamás számára is világossá válik, hogy nem az anyag, a matéria, a test a fő tényező. A Feltámadott személye elégséges bizonyíték számára.

Tamás végre hisz a feltámadott Jézusban, és ezt a hitet hitvallás követi: „Én Uram, és én Istenem!” Tamás nemcsak a Messiást látja már Jézusban, hanem a Fiúban meglátja a Mennyei Atyát is.

A jelen lévő Jézus múlt idejűvé teszi a kétségeinket: Tamás, akit Kettősnek hívtak, lát, hisz, és békességre lelt! A kereső emberből megtalált ember lett!

4. Boldogok, akik nem látnak és hisznek

Tamás látott, és hitt. A ma élő tanítványoknak Jézus testi látása nélkül kell követniük őt. „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek” – mondja Krisztus. Tamás boldogságánál, a hosszas vívódások, önmarcangolások után végre hitre jutott ember boldogságánál is nagyobbat ígér azoknak, akik nem látják őt, és mégis hisznek Benne. A tiszta szívűek Istent látó boldogsága ez.

A Szentlélek megjeleníti előttünk a megdicsőült Krisztus képét. „Mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,16‑17) Másfajta Krisztus-látásra van szükségünk, olyanra, amely túllép a történeti látáson; olyanra, amelyet a Szentlélek közöl velünk, sőt mi rajtunk fog felragyogtatni: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3,18)

Jézus a hit lángját gyújtja meg bennünk is, és ennek világosságában mi is megláthatjuk a Feltámadott Fiút, és benne a mi szerető, mennyei Atyánkat. Ámen!

Erős-Joó Béla
Papfalva

2015. március 23., hétfő

A református Móricz Zsigmond (anekdota)


Talán nincs még egy olyan írónk, költőnk, akin a református egyháznak, mint lelki édesanyának nevelő nyomai annyira meglátszódnának, mint Móricz Zsigmondon. Igen, ha Móricz rágondol otthonára, akkor ezt, mint református otthont örökíti meg írásaiban: „Ötven évvel ez előtt még minden házban megvolt a mestergerenda – írja 1940-ben – ez volt a Wertheim-szekrény - … Itt volt az öreg Biblia, zsoltár…a kálvinistáknál még külön is akadt egy vastag szent könyv, a Keresztyén tanítások és imádságok”. Írónk református voltán, nyilván nagyon sokat formált az a tény is, hogy nemcsak sok református lelkipásztor-őse és oldalági rokona volt, hanem édesanyja is papleány volt.

Móricz református jellemén azonban a legtöbbet a Biblia formált. Ha családjára, küldetésére gondolt, bibliai képeket használt ezek érzékeltetésére. „Szüleim nagyon szegények voltak – apám ácsmester volt s én büszke voltam mesterségére, mert Urunk Jézus Krisztusnak apja is ács volt”. Készülve az írói pályára, a Pestre való feljutás nehézségeit így győzte le magában: „Lelkemben valami égő szomj volt. Ahogy Krisztus ment Jeruzsálembe, úgy vágytam én is a magyarok ezeréves városába”.

Nem csak olvasta, hanem tanulmányozta is a Bibliát. Ennek eredményeként született meg a Bibliáról írt, kb. 50 oldal terjedelmű cikke az Athaeneum c. folyóiratban 1907. IV-1908. I. számaiban. Tanulmányában olyan gyönyörű bizonyságtételt tett református hitéről, amilyent kevés ember hagyott – különösképpen abból az időből – ránk. Még lelkészek is kevesen lehettek az országban, akik ilyen igei világossággal hirdették volna a szószékről az Igét, mint ahogy nagy írónk ebben a cikkében kifejti a keresztyén hit igazságait.

Kinek látja és vallja Móricz Jézus Krisztust? „Jézus Krisztus az emberiség Megváltója… Jézust emelt fővel, sugárzó arccal, ölelésre nyúló karokkal indult útjára… az egész emberiség minden szerencsétlenjét szívébe fogadta… Jézus világnézete olyan tökéletes és minden emberi belátáson felül álló, hogy az emberiség két évezreden át, mint a ragyogó Napra nézett rá, melytől csupán életet vehet az ember, de bele szellemi szemével nem nézhet… Egy út vezet Jézus megismeréséhez: ha a Biblián át haladunk végig Őhozzá, s átszűrve lelkünket a szent könyv homokján, az Üdvözítő megsejtésére elég tiszták vagyunk. Ennek az útnak nem vallásos rajongás lesz az eredménye, hanem tiszta átpillantás az emberi életen, s lelki harmónia”.

A Biblián keresztül Móricz a jelenvaló életet az eljövendő élet fényében szemléli: „Ez az élet csak ideiglenes állapot, s rövid idő alatt oda kerül mindenki a mennyei Atya elé, aki számon fogja kérni, hogy hogyan sáfárkodunk, s ítélni fog, mert Ő, jól lát mindent, a lélek legtitkosabb gondolatait is. Az élet főcélja tehát az, hogy itt éljünk, hogy Isten Atyánk, akihez holtunk után térünk, szeretettel öleljen keblére”.

A keresztyénség folyamatosságáról, holnapjáról ezt írja” „A vallásfelekezetek dogmái elomolhatnak, de Krisztus igazságai nem! Újjászületésre van szükség. Olyan időket élünk újra, hogy nem lehet messze az idő, melyben az Isten a kövekből is támaszthat prófétákat. Az emberiség nem érheti meg, hogy elvesszen az a mérhetetlen haszon, mely a krisztusi igazságokból két évezreden át származott reá. Ennek az újjászületésnek újra csak a Biblia lesz a forrása és keresztvize. Ha lesz, aki fel tudja olvasni a világnak az igazság tiszta felfogásával, akkor megszületik az új, eleven, éltető hit, mely lélekben és igazságban megtalálja a mindent megmagyarázó, harmóniába hozó felfogást”.

Mit tanácsol Móricz a „mára”? „A vallás minden embernek legbelsőbb lelki magántulajdona, ezért csak akkor valóban értékes, ha maga szerezte meg magának. Az egyháznak, vallásos intézményeknek csupán kötelességük és hasznuk, hogy örök figyelmeztetői az emberiségnek a szűk látókörön túleső örök érvényekre, örök forrásai a vigasztalásnak. Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet – mondja a próféta… Legyen azért nyitva minden templom kapuja azok számára, akik szükségét érzik, hogy oda menjenek, s homlokán legyen ott a magasztos hívő szó: Jöjjetek énhozzám, ti megfáradtak és én megvigasztallak titeket”.

2015. március 20., péntek

Ady Endre és az érkávási lelkész (anekdota)


Az 1800-as évek végén az érkávási lelkész Diószeghy Mór pap-költő volt. Az Ady-fiuk gyakran jártak át Érkávásra, mert az érmindszentiek postája oda érkezett s itt volt a jegyzői hivatal is. Ady 17 éves korában egymás után három ízben is volt itt legátus: karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor. Szülei nyugodtabbak voltak ilyenkor, mert tudták, hogy ott vigyáznak rá.

A húsvéti legáció idején a lelkészcsaláddal elment egy lakodalomba is, Sáfár István szilágypellei tanító vette el egy érkávás gazda, Odor Gábor leányát, Ágnest. Ady egy kicsit már akkor is ivott. Amikor a cigány elkezdte játszani: Már én többet, már én többet a nagy utcán végigmenni nem merek, mert rám fogják az irigyek, hogy szeretőt keresek, Ady táncolni kezdett – egyedül. A lelkész felszólította a családját, hogy készülődjenek, mert haza kell menni. Ha tovább maradunk - mondta – ezt a gyermeket nem tudjuk hazavinni.

Az érkávási gyülekezet kicsi volt, ott a legátusok keveset kaptak. Hogy mégis eredményesebb legyen a gyűjtés, a lelkész a szokástól eltérően, nem a harangozót adta mellé, hogy a módosabb családokat felkeressék, hanem a tanítót. Másnap aztán jöttek a szülei, akik a lelkésznél ebédeltek, megbeszélték az ünnepi eseményeket és Ady Endrét szépen hazavitték.

Egy alkalommal vallásos est volt az érkávási gyülekezetben. Diószeghy Adyt kérte meg, hogy szavaljon el egy verset. Ő vállalta, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a verset soha senki többé nem fogja elmondani. A vers a falusiaknak szólt, köteteiben nem jelent meg, nyilván megsemmisítette.

Diószeghy különben nem nagyon értette Ady veseit. Mondogatta is neki: - Bandi, én nem értem a verseidet. – Na – felelte erre ő egyszer – annyira nem vagy buta, hogy ezt meg ne értsd. És elmondta a Fölszállott a páva c. versét.

Ha Adynak az édesapjával nézeteltérése volt, keserűségeivel mindig az érkávási parókiára menekült át. Apja nem sokra értékelte fia versírásait. Jobban örült volna, ha fia bekerül Szilágy megye vezetői közé. Álmai netovábbja volt, hogy fia főszolgabíró legyen. A kávási lelkész próbálta csitítgatni, bíztatni, hogy: - Édesapád kedvéért miért nem végzed el a jogot? Mire Ady egyszer így válaszolt: - Úgyse érne el célt velem, mert én a mezsgyén állok, se úr, se paraszt nem vagyok

Hogy mennyire tudatában volt későbbi nagyságának, arra jellemző a következő eset. Volt az érkávási parókián egy nagy kerek asztal. A kertben állott. Ebbe bicskával belevéste: Ady Bandi. Utána így szólt: - Tegyétek el ezt az asztalt, mert ez sokat fog érni. Jót nevettek rajta, a lelkész pedig ezt mondta neki: - De jó, hogy nekünk mondod, ha másnak mondanád, azt hinnék, megzavarodtál.

1916-ban Ady Tasnádon állt sorkatonának. Egyszer csak a hajdú beállít az érkávási lelkész ott lakó lányához, Erzsébethez, hogy készítsen gyorsan ágyat, mert rosszul van Ady úr, és le akar feküdni. Később kiderült: nem is volt annyira rosszul. Felmentették. Lefeküdt az ágyba és Erzsébet megkérdezte, hogy nincs-e valamire szüksége. A ruhája egy széken lógott. Megkérte, hogy a zsebéből vegyen ki egy könyvet és adja oda neki. Ő kivette a zsebéből és odaadta: a Biblia volt. Ady megfogta és letette az éjjeliszekrényére és úgy aludt el.

Ady ezzel a bejegyzéssel dedikálta egyik kötetét Diószeghy Mórnak: „Móric bátyámnak, aki utamon elindított”.

2015. március 17., kedd

Cséplőgép (anekdota)


A furtai templom javítására az 1900-as évek elején kölcsönt kellett felvenni. A lelkész tizenhatezer koronát vett fel a Kisbirtokosok országos Földintézetétől tizenöt évre. Mikor megtudta az egyik gyülekezeti tag, Juhász Imre, hogy a cséplőgépe után fizetett állami adójára is rávetik az építkezési adót, nagy hetykén szólott:

- Akkor odahúzom a gépemet a templom elé, hadd hallja az is a prédikációt.

Nem is sejtette, hogy milyen igazságot mondott ki, hogy még a cséplőgépnél is Isten törvényének kell uralkodnia.

2015. március 14., szombat

Lelkészértekezlet Poklostelken

Első negyedévi értekezletükre gyűltek össze Poklostelken, 2015. március 10-én az Érmelléki Református Egyházmegye lelkészei.

 
Készül a tetőszerkezet
 
A helyszín megválasztását az adta, hogy az egyházmegye gyülekezetei böjtfői perselypénzüket a poklostelki templom javítására szánták, s így a lelkészek betekintést nyerhettek az építkezés folyamatába.

 
Szószék és keresztek

A „Lippai József” Református Gyülekezeti Házban tartott értekezlet áhítattal kezdődött, majd a meghirdetett dokumentumfilm-vetítés és diavetítéses missziói beszámoló következett.

 
Csákiné Simándi Márta érsemjéni lelkész 

A nyitó áhítatot Csákiné Simándi Márta érsemjéni lelkész tartotta a Református bibliaolvasó kalauz aznapi igéje, a János evangéliuma 14. részének 12‑14. versei alapján: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek, és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” A hit és a cselekedetek együtt járásáról szólva hallhattuk, hogyan van engedelmességre is szükségünk a hit mellett, hiszen az ördög is hisz Istenben, csak nem engedelmeskedik neki. Maga Jézus cselekszi meg bennünk, amit tőle kérünk, hiszen a mennybement, közbenjáró Krisztus Szentlelkét is adta számunkra, hogy általuk mindent meg tudjunk cselekedni.

 
Az egybegyűlt lelkészek

Az egybegyűlt lelkészi kart Kovács Gyula, egyházmegyei lelkészértekezleti elnök, margittai lelkipásztor köszöntötte egy, a Csiha Kálmán: Gyülekezetépítés című munkájából vett idézettel: „Minden igaz keresztyén, de a lelkipásztor különösképpen Isten sötétben is világító, égő villanykörtéje kell legyen. A villanykörte pedig csak úgy tud világítani, ha egyszerre az áramkör mindkét pólusára be van kapcsolva. Ez a két pólus a lelkipásztor részére az Isten és az emberek képmutatás nélküli, őszinte szeretete. Ennek a kettős szeretetnek különös kisugárzása van, amely gyülekezetet gyűjt maga köré. Ez a kisugárzás rányomja a bélyegét az igehirdetésre, a vallástanításra, a lelkigondozás alkalmaira, általában az egész lelkipásztori életre. De ez a kisugárzás befelé is hat. Segít elviselni a csalódásokat, és újra meg újra erőt ad a további munkára. Enélkül örömtelen és eredménytelen favágás a lelkipásztori munka, de e kettővel együtt csodálatos örömöt szerző szenvedély, olyan, mint a szép és igaz szerelem.

 
Dokumentumfilm-vetítés

A „Jobb az Úrban bízni!” című, Csiha Kálmán református püspökről szóló dokumentumfilmet már bemutattuk a decemberi, érsemjéni „ősbemutató” kapcsán, ám mivel az akkori, szombat délutáni alkalomra kevés lelkész tudott eljutni, ezért most, az év első értekezletén a számára külön is sor került annak levetítésére.

 
Bán Alpár nagykágyai lelkész

A dokumentumfilm után fényképekkel és videó felvételekkel gazdagon illusztrált diavetítéses beszámoló következett Bán Alpár nagykágyai lelkipásztor korábbi nepáli misszió útjáról. Egy, az egyházmegyei lapunk által korábban készített interjúban már röviden beszámolt nepáli tapasztalatairól, most azonban részletesebb betekintést nyerhettünk öt hónapos küldetésébe.

 
Magar asszony és a gyermeke
 
 
Egy magar család
 
Hallhattunk Nepál vallási összetételéről, az 1951 óta létező keresztyén jelenlétről, az ottani utazások körülményeiről és viszontagságairól, a szakadékok peremén közlekedő buszok tetején történő utazásról, a kézzel való étkezés szokásáról, az iskolai szegényes körülményekről, a magyarokkal feltételezhetően rokonságban álló magar törzs falvairól, a keresztyén térítőket nem jó szemmel néző maoistákról, az evangelizáció lehetőségeiről: traktátusok osztogatásával, Jézusról szóló filmek vetítésével, gyógyszerekkel való segítéssel.

 
Lengőhídon faleveleket cipelő asszony

A lelkészértekezletet és az egyházmegyei adminisztrációt érintő megbeszélések után nem maradhatott el a nőnapi virágajándékozás sem: egyházmegyénk lelkésznőit, lelkészfeleségeit és irodavezetőnőjét ekképpen is köszöntötte Kovács Gyula lelkészértekezleti elnök és Rákosi Jenő esperes.

 
Faleveleket cipelő asszonyok
 
A szünetek alatti beszélgetések, kávézások, templomnézések mellett természetesen ebédre is sor került a poklostelki asszonytestvérek jóvoltából. Ezúton is köszönjük a szívélyes és gazdag vendéglátást!

 
Egy átlagos magar ház belseje

Isten áldása legyen egyházmegyénk lelkészein, a poklostelki gyülekezeten és annak lelkészcsaládján! Építse az Úr ne csak templomépületüket, hanem közösségüket, lelki házukat is! Felújított Isten-házukat töltsék majd be imádsággal és énekszóval!

Oroszi Kálmán 
 

Az egyház a centripetális erő a széthúzó nemzetben...


"Minden nemzetnek szüksége van arra a centripetális erőre, amelyet a széthúzó nemzeti társadalmon belül az egyház jelent. A nemzetnek szüksége van arra, hogy a történelmi lét fölötti isteni világgal szerves kapcsolatba kerüljön, hogy tagjai az élet igazi forrásából, igazi fényéből és erőtartalékából, Krisztusból táplálkozzanak. Ezt az igényt csakis egyházjellegét minden körülmények között élesen kidomborító, a maga különvalóságát mindennél jobban féltő egyház tudja biztosítani." (László Dezső)

2015. március 13., péntek

Nagy asztal (anekdota)


Csernák Béla furtai lelkész az esperesi látogatás alkalmával a kurátort is vendégül hívta. Hídi Szabó Sándor gondok nagy megtiszteltetésnek vette, hogy a nagytiszteletű esperes úrral egy asztalnál ehetik. Ebéd közben szól Sulyok István esperes, kissé gúnyolódva a tiszteletes asszony több fogásból álló ebédjén:

- Nagy asztalt tart a furtai pap!

- Hát még ha kihúzva tetszene látni – vágott rá a kurátor, aki már ült az asztal mellett, amikor az teljesen ki volt húzva s elfértek mellette tizenketten is.

Isten a nemzet fenntartását is a magyar reformátusokra bízta...


"Nemzeti dicsőségünk és egyházi életünk nagy lobogó máglyája maradt ránk őseinktől. Szeretünk benne gyönyörködni, vele dicsekedni, hogy mi, magyar reformátusok voltunk a nemzet fenntartói, alkotmányának, szabadságának védelmezői, mert míg védelmeztük a lelkiismereti szabadságot, biztosítottuk a politikait is. De nem elég a múlttal dicsekedni. A múltból meg kell tanulni, hogy Isten a népek között egy nagy hivatást bízott ránk, és hogy ennek a nemzetnek fenntartását is ránk, magyar reformátusokra bízta. E megbízással nagy felelősség jár, a felelősséggel pedig rendkívüli kötelességteljesítés. A reformátusoknak nemesebb, tisztább, igazabb és jobb életet kell élnie, mint mindenki másnak e hazában. Kitartóbban kell munkálkodnunk, kötelességeinket még hívebben kell teljesítenünk." (Kenessey Béla)

2015. március 12., csütörtök

A nemzet olyan, mint a gyümölcsfa...


"A nemzet olyan, mint a gyümölcsfa. Gyökereit történelmi múltjába ereszti, talajából tápláló nedveket szív fel, de eltorzul, meghal fénysugár nélkül, és nem tud gyümölcsöt teremni soha. Ha azonban rásüt a nap, a gyümölcsfában megindul a fotoszintézis csodálatos folyamata. A gyilkos szén-dioxidból éltető oxigént szabadít fel, cellulózát, szenet termel növekedése és a jövendő számára, valamint tápláló gyümölcsöt terem. Ami a gyümölcsfának a napsugár, az a nemzetnek Krisztus Evangéliuma. Bennünket, lelkipásztorokat, és az egész Anyaszentegyházat azért rendelte Isten, hogy ez a mennyei fotoszintézis az egyes lelkekben s a nemzetünkben is végbemenjen. Ezt nem érteni, kicserélni, elsikkasztani vagy tapasztalatlan naivsággal kívülről bírálni, legenyhébb esetben ostobaság." (Csiha Kálmán)

Egyforma név (anekdota)


A bihari egyházmegyében Csák Máté Várad-Olaszi lelkész tanácsbírói tisztet viselt. Az egyházmegye gyakran kiküldte őt a kényes bírósági ügyekben a felek kibékítésére, vizsgálat tartására. Szellemes ember volt, aki az adott helyzetben mindig feltalálta magát.

Az 1890-s években Furta sok dolgot adott az egyházmegyének. Egy alkalommal Csák Mátét küldték ki vizsgálat tartására. A furtai pereskedő felek egyikét Máté Jánosnak hívták. Mikor Csák kiszállt Furtára és az atyafiakkal találkozott, Máté János nagy garral állt eléje, hogy:

- Egyforma nevünk van.

- Igen – mondta Csák Máté – csakhogy a kegyelmedé ott kezdődik, ahol az enyém végződik.

Ezzel magára hagyta az elnémult atyafit, akit Csák fellépése gondolkodóba ejtett és békességre hajlandóvá tett.

2015. március 10., kedd

Kereszthordozás (középkori legenda nyomán)



Élt egyszer valamikor régen, a középkorban egy szerzetes, aki igen sokat szenvedett életében. Ő legalább is úgy gondolta, hogy elviselhetetlenül nehéz keresztet kell hordoznia. Így imádkozott esténként:

– Istenem, könnyíts terhemen, könnyíts szenvedésemen! Nem kérem, hogy kivételezz velem, csak azt, hogy könnyebb elviselhetőbb keresztet kelljen hordoznom.

Egyik éjszaka aztán azt álmodta, hogy Isten belépett a szobájába, s elvezette egy nagy terembe, ahol különböző méretű keresztek voltak:

– Tedd le a saját keresztedet az ajtó mellé, és válassz egy másikat, amelyről azt gondolod, hogy könnyebben hordozod – mondta neki.

A szerzetes letette saját keresztjét, és elkezdett válogatni a többi közt. Mindegyiket a vállára vette, majd lépett vele néhányat. Próbálgatta, viselhetőbb-e, mint az eddigi. De egyik sem tetszett neki, mert vagy nehezebb volt, mint az övé, vagy törte a vállát, vagy valami más kifogást talált ellene. Már-már úgy látszott, hogy nem lesz számára alkalmas kereszt. S akkor meglátott egyet az ajtó mellett, próbálgatta azt is, miközben csodálkozva megjegyezte:

– Hogyhogy eddig nem vettem észre? Pedig ez könnyebb, mint a többi, s jobb a fogása is. Ezt választom. Isten mosolyogva válaszolt:

– Látod, ez az a kereszt, amelyet eddig viseltél.

A szerzetes ekkor felébredt. Megértette az álom tanítását.

(középkori legenda nyomán)

Református Érmellék 2015/3

 
 
Megjelent a Református Érmellék 2015. márciusi száma.
Megrendelhető és megvásárolható a lelkészi hivatalokban.
A tartalomból:

Olvasmányok
  • Út a kételkedéstől az Isten-látásig (húsvéti prédikáció)
  • Csiha Kálmán: Isten ösvényein. A Heidelbergi Káté gyakorlati magyarázata. 19. rész
  • Egyház és nemzet (idézetek)
  • Az Úr imádsága  a Heidelbergi Káté szavaival
  • Egyházi anekdoták
  • Kereszthordozás (középkori legenda nyomán)
Gyülekezeti hírek
  • Imahét Érmihályfalván
  • Ökumenikus imahét Értarcsán
  • Leégett a kéci parókia tetőszerkezete
Interjú
  • Gyakornokként Írországban - Interjú Csokmai Dáviddal

Úrvacsora (anekdota)


Az 1800-as években a gyülekezetek többségében diktálták az éneket. Mivel a gyülekezeti tagok közül sokan nem tudtak olvasni, vagy énekeskönyv volt kevés, a kántor vagy egy iskolás gyermek előre elmondott néhány sort, és a gyülekezet utána elénekelte. Ezt a szolgálatot a szőlősgyulai gyülekezetben iskolás gyermekek végezték. A lelkész fület csinált a gyermek énekeskönyvében mondván: - Ezt diktáld! Amikor a lelkész meghívta egyik úrvacsoraosztás alkalmával a gyülekezetet az úrasztalához, az iskolás gyermek beleharsogta a templomba, ahogy csak a torkán kifért:

- Nohát, kik bűnök rongálnak, járulj e kegyes Királynak, víg örömmel szent asztalához…

A felhívásra először az öreg kurátor emelkedett fel és járult az úrasztala elé.

2015. március 8., vasárnap

Jó papné (anekdota)


Amikor Csernák Béla Furtáról Berettyóújfaluba távozott, megindultan búcsúzott a híveitől. A kurátor megszorongatta a lelkész kezét, megcsókolta a papné kezét, s kitört belőle a keserűség:

- Papot, papot, azt majd kapunk, de papnét!

- No, kurátor uram – felelte a lelkész – maga jól elbúcsúztatott engem!

Zavartan magyarázkodott a kurátor:

- Úgy értettem, hogy már jó papot ajánlottak, de ki tudja milyen lesz a papné?

2015. március 7., szombat

Vetélkedés (anekdota)


Zsáka és Furta alig egy kilométer távolságra fekszik egymástól. Állandó vetélkedésben élt a két falu. Egy száj- és körömfájás idején mind a két falu zárlat alá került. Szabó Károly esperes csökmői lelkész hivatalos ügyekben szekeren utazott. A zsákaiak vasvillával álltak elé:

- Nem szabad szénát, szalmát vinni a szekeren!

Az esperes feltalálta magát s így szólt az őt különben jól ismerő zsákaiakhoz:

- Atyámfiai, nem csodálnám, ha furtaiak volnának. De maguk értelmes zsákaiak, és látják, én csak utazom.

Alig bocsátották szabad útjára a zsákaiak, feltűntek a vasvillás furtai emberek. Ezek is megállították az esperes urat, aki úgy szerelte le őket, mint a zsákaiakat, persze itt a furtaiakat nevezte okos embereknek. Szabadult is könnyű szerrel s így vette hasznát a két falu vetélkedésének.

2015. március 6., péntek

Gyakornokként Írországban

Csokmai Dávid Imre, vagy ahogy többen az érmelléki fiatalok közül ismerik: Csoki, az Élő Kövek zenekar tehetséges hangtechnikusaként tevékenykedett az elmúlt években. Tavaly egy nagyszerű lehetőség adódott számára, azóta az Észak-Írországi Exodus alapítvány gyakornokaként tevékenykedik Lisburn-ben. Ennek kapcsán kérdeztük a lelkes kéci fiút.



– Kérlek, röviden mutatkozz be.
– Magyarkécen születtem, 20 éves vagyok. Kicsi gyerekkoromtól kezdve keresztyén családban nevelkedtem. 2009-ben volt egy holland tábor Kécen, amikor én is Jézus mellett döntöttem. Az iskoláimat szülőfalumban és Margittán végeztem, aztán egy rövid időre egyetemista lettem Nagyváradon, de kaptam egy ajánlatot az Észak-Írországi Exodustól, hogy egy évig mint „European one-year-volunteer” (egy éves önkéntesség) dolgozhatnék náluk, amit egy hatalmas lehetőségnek tekintettem, tehát elfogadtam. Kécben az egyházközség honlapját szerkesztettem, valamint az Élő Köveknek voltam a hangtechnikusa.

– Mutasd be kérlek az Exodus Alapítványt.
– Az „Exodus” egy keresztyén ifjúsági alapítvány, amelynek a legfontosabb feladata, hogy „tanítványok tanítványokat képeznek” (Disciples making disciples, who make disciples…). Az Exodus Alapítvánnyal Kécben találkoztam először, rendszeresen járnak hozzánk, mivel Mike tiszteletes jól ismeri az Alapítvány igazgatóját. Ez valamikor a 2000-es évek elején kezdődött, az első csapat pedig olyan 2007-ben járt nálunk. Azóta minden nyáron két hetet töltenek Kécben, reggelenként a kis gyerekekkel foglalkoznak (kids’ club), délután pedig párhuzamosan időseket, családokat látogatnak, az ifjúsággal foglalkoznak, vagy valamilyen fizikai munkában tevékenykednek. Az Alapítvány felekezetközi, ami a protestáns és neoprotestáns keresztyén irányzatokat illeti.

– Neked mi a feladatod az Exodusnál?
– Ez egy év gyakornokságot jelent, amit az Európai Unió finanszíroz. A church department-nek vagyok az egyik tagja, mivel az Alapítvány sok írországi gyülekezettel áll kapcsolatban, a web-oldalukat szerkesztem, iskolákba járok a többiekkel, ahol önkénteseket keresünk. Akik vállalják, azok nyaranta szerterajzanak a világba, legalább 60 csapat, olyan 9-12 tagból áll mindegyik. A legnagyobb munkaterület az Románia, itt Szutoron van egy központ, ahol rendszeresen egy tábort (bush camp) tartanak. De járnak még Magyarországra, Csehországba, Kanadába és Spanyolországba is mennek csapatok, ezeken kívül még sok más helyre, összesen tíz országba. Ilyenkor pl. a városok főterein, a plázákban tartanak utcai evangelizációt.

– Mesélj egy kicsit az ottani életedről.
– Nagyon jól érzem itt magam, az elmúlt hónapokban rengeteget tanultam. Bár nagyon hiányoznak az otthoniak, mégiscsak megérte, hogy eljöttem. Mióta itt vagyok, az angol nyelvet is sokkal jobban ismerem. Minden szombaton az Exodusnak van valami programja a fiatalok számára itt Lisburnben. Sok fiatal szeretne szórakozni, de nem vágyik drogokra, alkoholra, csak normális, sima kikapcsolódásra. Ezért minden hónapban egy szombaton ún. freedom night (szabad este) van, amikor van zene, lehet kávét, teát, üdítőt, süteményeket fogyasztani, és táncolni is lehet, ha valaki akar. Az önkénteseink ilyenkor keresik a lehetőségét annak, hogy minél több jelenlevővel beszélgessenek, és ebből kapcsolatok jöhetnek létre. Akik részt vesznek egy freedom night-on, megtörténik, hogy eljönnek egy deep night-ra is. Az egyik szombat este ugyanis az ún. deep night (mélyítő est): ilyenkor előadás, dicsőítés, egyfajta bibliaóra van. Akik voltak már freedom night-on, azoknak ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy közelebb kerüljenek az Igéhez, Istent dicsőítő énekeket énekeljenek együtt. Aztán van az impact night (hatás est): ez olyan, hogy az önkéntesek összegyűlnek, és elmegyünk kitakarítani valakinél a házat, vagy elmegyünk egy öregotthonba, ott énekelünk, beszélgetünk az emberekkel. Karácsonykor meg elmegyünk kántálni. És van még egy est, az academy night (akadémiai est): ez csak a belső munkatársaknak szól, ilyenkor a saját sorainkat rendezzük, együtt vagyunk egymással és Istennel, megbeszéljük a korábbi tapasztalatainkat.

– Mik a további terveid?
– Ha az Úr is azt akarja, nyáron én is egy csapatot fogok vezetni az Exodustól Kécben. Úgy idén őszig vannak konkrét feladataim. Aztán még nem tudom. Az is lehet, hogy újra elkezdek egyetemre járni. Hangtechnikusként szeretném magam tovább fejleszteni.


Az Exodus alapítványról többet megtudhatunk a www.exodusonline.org.uk web-oldalon.

Az interjút lejegyezte: Kulcsár Árpád

Megjelenés előtt a Református Érmellék 2015. márciusi számában
 

Leányiskola (anekdota)


Az 1900-as évek elején a furtai református leányiskola épülete már rogyadozott. Még rendes padok sem voltak benne, hanem földbe vert cövekekre szegezett deszka volt az ülő lóca és az iskolai íróasztal. Az épület állapota miatt ragályos betegségek forrása volt.

A furtaiak hallani sem akartak arról, hogy új iskolát építsenek. Azt mondogatták:

- Édesanyám is oda járt. Jó az még!

Egyszer a szolgabíró kint járt a faluban a jegyző a lelkészt is meghívta ebédre. Bizalmas beszélgetés során elmagyarázta a leányiskolai állapotokat, s arra kérte a főszolgabírót, hogy a legközelebbi kijövetelekor hozza magával a járási orvost. Tekintsék meg a leányiskolát, aztán hívassák fel a lelkészt, a kurátort s a községi elöljáróság előtt jelentsék ki, hogy az iskolát ezennel bezárjuk, mert közveszélyes. Majd én kérni fogom – mondta a lelkész – hogy ne zárják be az iskolát, ne tegyék csúffá a falut, hanem az egész vidék előtt megígérjük, hogy jövőre szép iskolát építünk.

A főszolgabíró megértette a lelkészt. Az új kiszállás alkalmával kegyesen megengedte, hogy taníthassunk még egy évig az épületben. No, fellélegzett a falu, hogy a csúfságtól megmenekült. Azonnal hozzáláttak, vályogot vettettek, téglát égettettek, s 1904 tavaszán a fundamentumot is lerakták. Ősszel már az új iskolában nyitották meg az új tanévet.

2015. március 5., csütörtök

Sok a jóból is megárt (anekdota)


Új lelkészt kapott a kis hegyi falu. Ékes szavú, szép orcájú, kedves embert. No, megszerették az első látásra s a sorkoszton keresztül mutatták meg, hogy kedves előttük az új lelkész. A sorkosztot a kurátorné kezdte meg, aki kereken megkérdezte az ifjú lelkészt, hogy vallja meg: mi a kedvenc étele, mert ő azzal akarja megtraktálni őt. A tapasztalatlan ifjú gyanútlanul azonnal megvallotta, hogy ő bizony a paprikás csirkét meg a túrós bélest szereti a legjobban az összes ételek közül. A sorkoszt szolgálatát megkezdte a kurátorné, s folytatták a presbiternék mindig gondosan megtudakolva az előző napi kosztadótól, hogy mi a tiszteletes úrnak a kedvenc étele, s ettől kezdve a szerencsétlen lelkész hétről hétre nem élhetett egyébbel, csak mindig paprikás csirkével, meg túrós bélessel. Álmatlan éjszakákon töprengett szegény megcsömörlött lévita: mit lehetne itt tenni?!

Egyszerűen és igazán megmondani a sorkosztos asszonyoknak, hogy ne adjanak, többé paprikás csirkét, meg túrós bélest, azt halálos sértést jelentett volna…, már arra gondolt, hogy megszökik a faluból, s lesz, ami lesz, amikor az egyik vasárnap délben jó ihletet kapott. Mikor vasárnap délután kijöttek a templomból s megállottak egy kicsit beszélgetni, odafordult a kurátorhoz:

- Had kérdezzem meg: mi a kurátor úr kedvenc zsoltárja?

- A hatvannegyedik! Az, hogy: „Kiáltásom hald meg, Isten!”

Hétfőn reggel az istentiszteleten ez volt a főének, kedden reggel is az volt. Szerdán reggel is, csütörtökön is… vasárnap délelőtt is, vasárnap délután is, szakadatlanul. A népek már riadtan néztek egymásra, hogy a lelkésznek tán valami zavarodása van?! Vasárnap délután, istentisztelet után a kurátor szót emelet:

- Mán csak meg kell kérdezni, miért énekeljük mi egy hét óta szakadatlanul furton furt mindig azt, hogy: Kiáltásom halld meg, Isten?!

A lelkész mosolyogva szólott:

- Mert ez a kurátor úr kedves éneke!

- Jó, - mondta a kurátor méltatlankodva, de a legkedvesebből is unott lészen, ha mindig azt adják!

Diadalmasan csendült akkor a lelkész hangja:

- Ámen. Jól és igazán megmondotta kurátor uram! Ezt vallom én is. Hetek óta paprikás csirkén, meg túros bélesen tartanak a kegyelmetek feleségei, úgy hogy ha már paprikás csirke szagot érzek, elalél bennem az én szívem…

Másnap délben már egy öreg néni nagy szerénykedéssel így tette a sorkosztot a lelkész asztalára:

- Bizony lelkem, én csak egy kis bablevest hoztam, ha meg tetszene enni…

A következő napon, hétfőn, a népek örvendve hallották, hogy immár új énekbe kezd a lelkészük érces hangja: „Az én lelkem szép csendesen…”

2015. március 4., szerda

Harangozó (anekdota)


Cs. I. „Nevetlenfalu” lelkészének volt egy Göde nevű harangozója, akinek sok ostoba cselekedete volt, úgy, hogy nevét még az egyházkerületben is ismerték. Kötelességei közé tartozott a postára járni. Egyszer a lelkész egy nagyon fontos levéllel elküldte a postára, Feketeardóra. Az Olaszországot járt leszerelt katona útközben találkozott egy ardói emberrel, akinek odaadta a levelet, hogy tegye fel a postára. Göde hamarosan hazaérkezve jelentkezett a lelkésznél. Az kérdi tőle:

- Hát kend már megjárta a postát?

Göde elmondta, hogy odaadta egy ardói embernek.

- Hát a pénz? – kérdi tovább a lelkész.

- Hahó – kiálltja a harangozó – annál több eszem volt! Itt van, visszahoztam!

2015. március 3., kedd

Szegénység (anekdota)


Az 1860-as években Cs. I. „Nevetlenfalu” lelkésze volt. Nőtlen, fiatalember, szegény falucska még szegényebb papja. Itt érte az 1863-as nagy szárazság. Oda ment ebédelni, ahol füstölgött a kémény, gondolván, hogy ott főztek. Mikor egyszer a mezőn járkált, egy ebédét fogyasztó szántóvető mellett vitt el az útja. Látja, hogy az atyafinak valami gyanús étel van a fazekában. Kérdi tőle:

- Mi az atyámfia?

- Hát bizony szegénység, nyomorúsággal habarva – válaszolt a megszólított.

Étele aszalt kökényből állott, tökmaggal habarva.

Kalap (anekdota)



Cs. I. szőlősgyulai lelkész fia beleesett a parókia udvarán levő kútba. Amikor a vedret lebocsátották érte és húzták fölfelé, egyszer csak kiált:

- Bocsássanak vissza, mert a kalapom benne maradt!

2015. március 2., hétfő

Látogatás (anekdota)

 
1882-ben történt, hogy Cs. I. szőlősgyulai lelkészt egy vasárnap délután meglátogatta N. F. feketeardói szolgatársa. A lelkész éppen a templomban volt, istentiszteletet tartott. Gyermeke, Béla, beszaladt a templomba s megállt a szószék előtt és felszólalt:
 
- Édesapám, tessék hazajönni, itt van Frigyes bácsi!