2015. február 15., vasárnap

Tanulság az ékes és jó rendről (anekdota)


A temetőt jártuk a kurátorral, s megálltunk egy mohos sírkő előtt.

– Ez a pap, aki itt nyugszik – mondta a kurátor – olyan ember volt, hogy nem volt ilyen sok a szent reformáció óta!

– Miben volt kiválósága? – kérdeztem, miközben sikertelenül próbáltam kibetűzni a sírkövön a nevet.

A kurátor mintha nem is hallotta volna a kérésemet, áradozva tárta szét karjait:

– Ez olyan pap volt, hogy mikor megvénhedett, s el akarták innen küldeni, az egész falu felzúdult, s azt mondták az esperesnek: - Csak a halál választhat el minket a papunktól!

Az esperes zavarodva kérdezte:

– De hát mit szeretnének atyámfiai?

– Az apám volt akkor a kurátor, s azt mondta: Tessék segédet küldeni, ő meg maradjon közöttünk hóttig!

Feltettem újra a kérdést:

– Miben volt kiválósága?

A kurátor mélázva nézte a sírkövet:

– Abban a rettenetes jó finomságban, meg szeretetben, amivel bánni tudott a hívekkel. Híre maradt annak, míg falu lesz a falunk…


A kérésemre elmondott egy esetet, annak példázására, hogy is bánt ez a régi pap egykor rábízott nyájjal:

– Egy időben – az apám mesélte – divatba jött ez a csúnya módi, - hogy egyesek késve jöttek a templomba. Némely már olyankor, amikor a prédikáció tartott. Persze olyankor mindenkinek a szeme oda nézett, mindenkinek a figyelme a későn jövőkre terelődött, s a későn jövők miatt az ige szenvedett. Hát, egyszer mi történik? A pap így szól otthon a feleségéhez: - Ma csak akkor gyere be a templomba, amikor már prédikálni fogok! - Miért? – kérdezi a papné. - Ne törődj vele – mondja a pap, majd meglátod! Hát a szegény papné engdelmesen, csakugyan akkor jött be a templomba, amikor már tartott a szent lecke… - Micsoda? – lecsattant hozzá a pap szava! És olyan tanítást tett a későnjövés hibájáról, hogy lapult mindenki, még az is, aki legelsőnek jött a templomba. No, mikor aztán kijöttek a templomból, a templom előtt megállnak az emberek egy kis beszélgetésre a papjukkal. Azt mondja az egyik presbiter: - Hát tiszteletes uram, a tiszteletes asszonyt nem kellett volna olyan erősen megszólítani a későn jövésért. Inkább valamelyik többször is későn jövőt kellett volna… De elmosolyodott akkor ez a jó pap, s azt mondta nyájasan: - Hát... azért tettem így, felebarátaim, mert ezt az áldott jó asszonyt ki tudom ám engesztelni, és ő megbocsát nekem, teljes szívéből, de ha valamelyik presbiter feleségével tettem volna ezt, akkor hóttig harag lenne belőle. Így pedig hiszem, hogy tanítás lesz és áldás… mert Isten meghagyta, hogy kövessük az ékes és jó rendet…


Szótlanul álltunk ott a mohos sírkő előtt. A kúrátor szólalt meg előbb mentegetőzve:

– Bizony elkopott a sírkő felírása. Észak felé néz, s az ilyen hamarabb mohosodik. De a népét, s az ékes, szép rendet szerető pap tanítása ma is világít. Világit azok felé, akik az egyház életében vétenek az összejövetelek pontos megkezdése és - ami nem kevésbé fontos – pontos befejezése ellen.