2015. február 17., kedd

Mégis megújult a szentegyház... (anekdota)



Eleven eszű, csavaros eszejárású és konok emberek voltak a b…-i reformátusok. Hát még a presbiterek. Mikor azok elkezdtek érvelni az álláspontjuk mellett a presbiteri gyűlésen, hát bizony tanulni járhatott volna oda akármelyik jogakadémia tanuló ifjúsága, a teljes tanári karával együtt. Hogy „védték” ezek régi templomukat…

Volt ugyanis nekik a hegyen egy ánti időből való, igen­-igen régi templomuk várfallal körülvéve. Pompás menedék, jó oltalom volt ez a hadas időkben. Ha jött a tatár, vagy előcsellengett valami török horda, a falubeliek csak behúzódtak az ő vártemplomukba és ott biztonságban voltak. Kósza csapatok nem hordanak ágyút magukkal és a meg nem tört falakat mindig meg tudták védeni az ősök az ellenség ellen. Meg is maradt a templom, miközben múltak a századok. De íme, az újkorban veszély fenyegette, dacára annak, hogy kóbor hordák dúló kora már lejárt. A tiszteletes úr le akarta bontani a régi templomot. Hogy miért? Először is azért, mert a gyülekezet népe megszaporodott. Másodszor pedig azért, mert bőven teli volt a gyülekezet ládája pénzzel, lehetett abból ékes, tágas, új templomot emelni.

Hát azt kellett volna látni, azt a presbiteri gyűlést, ahol a tiszteletes úr szelíden előterjesztette tervét és szándékát. Mint kutyák közé ha nyúlfiat löknek, úgy robajlott fel egy emberként az egész presbitérium. Megdacosodtak az orcák, meghangosodtak a torkok, előrefeszültek az indulattól az állak. Szállni kezdtek az érvek a megrezzent pap felé, mint ahogy szállottak egykoron a vártemplomot védő ősök nyilai a pogány hadak felé:

- Megbontani azt, amiben az ősök imádkoztak? Istentelenség lenne!

- Ha Isten nagyobb templomot akarna nekünk, akkor Ő már elvette volna tőlünk ezt a mostanit. Istennyila, tűz, földrengés, vagy más ártás által. De meghagyta, hát meghagyjuk mi is!

- Mire télire templomot építeni? Télbe nem férünk csak, mert akkor mindenki gubába, meg ködmönbe jön, de nyáron bizony megférünk mi, ha összehúzódunk.

- Ha van is pénzünk, azt ne templomba öljük. Inkább a meglevőt tatarozzuk, hisz roskad a teteje s vegyünk bele új harangot, avagy új orgonát…

Legalább egy negyedórát szálltak az érvek a boldogtalan pap felé. Mindegyik presbiter ellene szólt, s világos lett, hogy nem lesz új templom…

Akkor a lelkész sóhajtott egyet, és azt mondta:

- Jó! De legalább egy új orgonát vegyünk hát akkor!

Megszelídültek az orcák, kisütött a nyájasság napja a presbiteri szemekben:

- Azt igen! Azt megengedjük! Tessék csak intézkedni, hadd jöjjön az orgona, szép legyen, nagy legyen, ne legyen párja az egész völgyön…

Miután eloszlottak, a lelkész meghallotta, hogy a kurátor a parókia kapujában jólesőn mondja a többieknek:

- Hát megint győztünk!

Akkor a lelkész elméjébe villanásszerűen megvilágosodott valami. S miközben a távozó, győztes presbitérium után nézett, elkezdett mosolyogni, messze merengően…

Elkészült az orgona. Drága volt rettenetesen, de szép és ékes is volt nagyon, legalábbis úgy látszott, ahogy a ládákból kezdték kicsomagolni az egyes alkatrészeket a templomudvaron. De egyszerre megálltak a kipakolással, mert akkor érkezett éppen az orgona-építő mester, és feldúltan ordított:

- Megálljunk! Megálljunk, emberek!

Majd riadtan odafordult a lelkészhez és a presbiterekhez, és így szólt:

- Ebbe a templomba nem lehet ezt az orgonát felszerelni, kérem!

- Már mért ne lehetne? – kérdezte a kurátor.

- Azért – mondta az orgonás ember-, mert az orgonához legalábbis kétszer ilyen nagy templom kellene, mint ez az itteni.

Mintha mennykő csapott volna le előttük, úgy hőköltek meg.

- Most mit csináljunk???

Megállt ott a legcsavarosabb ész is, csődöt mondott a legérvelőképesebb presbiteri agy is. Csak topogtak ott és voltak, akik nyögtek tanácstalanságukban. Miután az orgonaépítő nem akarta sem visszavenni, sem kisebbre húzni az orgonát, a presbiterek néhány heti tusa után – miközben szidták a papjukat, mint a bokrot, amit az szelíden és vitézül állott – elhatároztak, hogy új templomot építenek az új orgonához.

Építettek is az Úr segítségével olyat, hogy nincs párja az egész környéken. A legbuzgóbbak az építésben maguk a „győztes” presbiterek voltak.