2015. február 11., szerda

Interjú Fábián Tibor lelkész-újságíróval

Kiállás az igazság mellett 

Interjú Fábián Tibor lelkész-újságíróval

Fábián Tibor ősz óta a szentjobbi gyülekezet lelkipásztora. Eddigi sokrétű egyházi és sajtóbeli munkájáról, új, önálló gyülekezeti szolgálatáról kérdeztük.


– Időrendben mi volt előbb, illetve te minek tartod magad inkább: újságírónak vagy lelkésznek?
– Tizenkettedik osztályos gimnazistaként kezdtem el cikkeket írni, tehát a sajtós tevékenység volt időrendben az első. Még teológusként az erdélyi kerület induló rádiója főszerkesztőjének kért fel Adorjáni László, akiben ma is a világ legszeretetreméltóbb főnökét tisztelem, végzősként pedig a váradi kerület lapjának főszerkesztője lettem. Vagyis jó értelembe vett párhuzamosság, összefonódás jellemzi e két szolgálatot az életemben. Intézeti lelkészként az egyházi sajtó berkeiben, illetve kórházban is szolgáltam, majd onnan elkerülve a gyülekezeti szolgálat lett a domináns. Bár mi, emberek az életünkben megkövetkező változásokkal kapcsolatban úgy gondoljuk, hogy a környezetünknek, a magasság és mélység kényének-kedvének vagyunk kiszolgáltatva, mint egy imbolygó lélekvesztő, azért arról se feledkezzünk meg, hogy minden Isten tudtával, akaratával és terve szerint történik, és történt az én életemben is. Ebben az isteni akaratban, és az Ő velem kapcsolatos tervében hiszek a jövőt illetően is.

– Feleséged nemrég doktorált. Bemutatnád őt, hivatását illetve kutatási területét?
– Nejem, Dr. Szolár Éva bő egy éve védte meg doktori disszertációját a Debreceni Egyetemen egy oktatáspolitikai témában. 2014-től ugyanott, a doktori képzés hallgatóinak egyik óraadó tanára, valamint az egyetem egyik központjának kutatója, jelenleg a magyar rendszerváltozásról szóló programját a Magyar Tudományos Akadémia és a Balassi Intézet támogatja. Mérhetetlenül büszke vagyok rá, hiszen míg itthon csak az érvényesül, aki befolyásos személyek ismerőse és „boldog őse”, addig az anyaországban és a cívis városban tényleg a szakmai felkészültség alapján értékelnek. Éva, a gyülekezeti szolgálatban is kezdettől elkötelezett segítőm, akire mindig támaszkodhatok.

– Nem egyházi és egyházi sajtónál is tevékenykedtél, könyvet is adtál már ki, voltál segédlelkész, intézményi lelkész, rádiós, egyházkerületi lap főszerkesztője. Kimaradt valami a felsorolásból?
– Talán csak annyi, hogy a váradi kerület Kiadói- és Sajtóosztályán is dolgoztam a kétezres évek elején, Hermán M. János tanácsossága alatt. Fentről kapott ajándék volt a vele való közös munka is. S azóta is szívem ügye a gyülekezeti iratterjesztés. A sors gyakorta olyan emberek mellé vezetett munkatársnak, akik magasra tették a mércét, nem elégedtek meg a látszattal, hanem mindig igyekeztek értékeket létrehozni, a kínálkozó lehetőségeket kiaknázni. Ilyen volt számomra Forró László tanácsos is. Elsősorban higgadtsága és jóindulata az, ami egyedivé tette személyiségét számomra. Mindezek megsüvegelendő értékeknek számítanak a mai, személytelenné fakult világban, amikor „mindenki senkije mindenkinek” (Magashegyi Underground).

– Mindezek után milyen egy saját gyülekezet önálló lelkipásztorának lenni?
– Egyetlen szóban: más. Segédlelkészként már sok mindent megtanulhattam, igaz, jó mestereim is voltak Réman István, Szűcs Imre, Csűry István és Veres-Kovács Attila személyében. Mindegyiktől kaptam, tanultam valamit, amit gyülekezeti lelkészként jó „elővenni”, átgondolni, s akár a gyakorlatban is hasznát venni. Meglátásom szerint a gyülekezetvezetés elsősorban a gyakorlati teológiát jeleníti meg a lelkész számára, éppen ezért számomra a „gyülekezeti menedzsment”, az adminisztráció és szervezés mellett elsősorban a szellemi tevékenység hiányzik, amiből szerkesztőként több jutott.

– Publikálsz továbbra is?
– Vannak lehetőségek, felkérések, megkeresések. Az erdélyi kerületi lapban közel 15 éve publikálok, igazán kár hogy az érmelléki egyházmegyébe nem jut el mostanság ez a színvonalas gyülekezeti lap, melyet kedves kollégám, Somogyi Botond szerkeszt, amolyan utolsó mohikánként a református sajtóprérin. A felvidéki Református Újság Kárpát-medencei tudósítójának kért fel bő egy éve. Jó kis csapat gyűlt össze Csoma László körül. Az Erdélyi Naplónak a kétezres évek elején főmunkatársa voltam, fél éve ismét megkerestek, hogy írjak nekik az Útravaló című igei rovatukba. A magyarországi református Európa Rádióban jegyzeteim hallgathatók, Kovács Zoltán megkeresésének köszönhetően, de örülök Fekete Károly tiszántúli püspök közelmúltban érkezett felkérésének is, aki nem felejtette el a Kálvincsillag szerkesztőbizottságában töltött tevékeny közös éveket. Meg kell említenem a Bihari Napló főszerkesztőjével, Rais Istvánnal kialakított baráti, szakmai kapcsolatot is, aki mindig örömmel várja és közli cikkeimet. Az újságírók hozzávetőleg összetartó, szolidáris társaságot alkotnak, jó ezt időnként a lelkészi közösségben is megtapasztalni.

– Mi a tapasztalatod, milyen az olvasási kultúrája az erdélyi illetve partiumi magyaroknak, azon belül is a reformátusoknak? Változott-e az évek, évtizedek alatt? Az internet rontott vagy segített?
– Ez egy komplex kérdés. Az olvasási kultúra alakulása egyrészt annak is függvénye, milyen a kínálat. Az internet sem nem rontott, sem nem segített, egyszerűen csak egy új alternatívát jelent, egy új olvasási lehetőséget, amely lassan egyeduralkodóvá válik. Vagy már az is. Ezen lehet sajnálkozni vagy örülni is neki, de ez önmagában nem változtat a dolgon. Az internet egy olyan felület, amelyről az evangélium sem hiányzik, az egyházak is jelen vannak rajta, annak függvényében persze, hogy ki milyen szinten és tudatossággal veszi fel a kor diktálta sebességet. Úgy vélem, a korszerűség nem feltétlenül ördögtől való dolog, de persze az Ige szerepét sem képes betölteni, helyettesíteni. Egyszerűen arról van szó, hogy nem az olvasás tűnt el, hanem az olvasási szokásaink változnak. A print és hangzó alapú média helyett a világháló lett a hangsúlyosabb, a mindennapi olvasás helyszíne. Ez az egyháznak lehetőséget és kihívást is jelent, amit ha akar és tud, használhat a maga, pontosabban az Ige hirdetése érdekében.

– Akár újságírói, akár lelkészi hivatásodnak van-e valamilyen vezérgondolata, -elve, mottója?
– Minden évre választok egy vezérigét magamnak. Idén ez a 27. zsoltárból van: „Az Úr az én életemnek erőssége”. Újságírói vezérgondolatom nincs. Bár elveimmel bizonyosan elavultnak számítok mostanság. Úgy vélem az újságírás tájékoztatni, (az egyházi sajtóban az Igét korszerűen hirdetni) az olvasóközönség műveltségi szintjét emelni hivatott. Mindez nyilván félelem és megalkuvás, beteges konfliktuskerülés és gerinctelen hajbókolás nélkül értendő. Ez, az igazság (és az Igazság!) melletti mindenkori kiállás és ennek képviselete teszi nemcsak szép, de nehéz hivatássá is, mind a lelkészi, mind az újságírói szolgálatot.

Református Érmellék