2015. február 18., szerda

Esketési prédikáció (anekdota)

Az 1800-as évek elején felkeresett egy lelkipásztort egy igen derék egyháztag. Esik az eső, így bőven van idő a beszélgetésre. Hosszasan megtárgyalják az időjárás szeszélyeit, a szaggató reumát és a politika ármányait. Az ízes beszélgetésnek lassan vége szakad. A vendég feláll, veszi a kalapját, és mentében megjegyzi:

- Tiszteletes úr, mához egy hónap aztán eskesse meg szépen a keresztfiamat.

- Jó, de melyiket? A Jánost vagy a Sándort?

A régi, szép gyakorlat szerint a keresztapa kellett legyen a násznagy. Az esküvőt három vasárnapi „kihirdetés” után mindig keddi napon tartották.

- Most Sándort, mert Jánosnak még nincs választottja. Talán a következő farsangon – tisztázza a helyzetet násznagy uram.

- Nagyon szívesen megteszem, de násznagy uram válasszon: melyiket akarják. Mert nagyon jól tudja, hogy három beszédem van. Az egyikbe benne van a kék nefelejcs. Ez új palásttal és új föveggel nyolc korona, régi palásttal és régi föveggel hat korona. Aztán van egy másik beszédem, ebbe benne van a kék nefelejcs és a gólyamadár. Ez új palásttal és új föveggel tíz korona, régi palásttal és régi föveggel nyolc korona. S van egy harmadik beszédem, abban nincsen benne sem a kék nefelejcs, sem a gólyamadár. Ez régi palásttal és új föveggel három korona, de ezt magam se ajánlom.

- Hát akkor legyen a tíz koronás - sóhajt nagyot a násznagy, és a megállapodást „kézbeadással” megszentesítik.

[Nagy László: Eljön az idő… = És vidámítsd meg az én szívemet. Anekdoták-életképek. Kolozsvár 1996. 111–112. l.]