2015. február 23., hétfő

Az Úr imádsága a Heidelbergi Káté szavaival

 
MI ATYÁNK
 
Mennyei Atyánk, tehozzád fordulunk, mert te Krisztus által Atyánkká lettél, és amit tőled hittel kérünk, sokkal inkább megadod nekünk, mint szüleink, akik nem tagadják meg tőlünk a földi jókat.

AKI A MENNYEKBEN VAGY

A te mindenhatóságodtól várjuk minden testi-lelki szükségünk kielégítését.

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED

Kérünk, add először, hogy téged igazán megismerjünk, hogy megszenteljünk, dicsérjünk és magasztaljunk minden művedben, amelyekben mindenhatóságod, bölcsességed, jóságod, igazságod, irgalmasságod és igaz voltod tündöklik. Továbbá add, hogy egész életünket, gondolatainkat, beszédünket és cselekedeteinket arra irányítsuk, hogy nevedet miattunk ne gyalázzák, hanem szálljon arra dicséret és dicsőség.

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

Atyánk, úgy igazgass minket igéddel és Lelkeddel, hogy egyre jobban engedelmeskedjünk neked. Tartsd meg és növeld anyaszentegyházadat; pusztíts el minden ördögi mesterkedést, ellened lázadó hatalmat és minden gonosz tervet, amelyet szent igéd ellen szőttek, míg végre kiteljesedik a te uralmad, amikor te leszel minden mindenekben.

LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS

Add, hogy mi és minden ember megtagadjuk önnön akaratunkat, és minden ellentmondás nélkül engedelmeskedjünk a te egyedül jó akaratodnak, hogy így mindenki a maga tisztét és hivatását éppoly készségesen és hűségesen töltse be, mint az angyalok a mennyben.

MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA

Kérünk, Atyánk, adj meg nekünk mindent, amire ebben az életben szükségünk van, hogy ezáltal megismerjük, hogy egyedül belőled fakad minden jó, és hogy áldásod nélkül sem törődésünk, sem munkánk, sőt adományaid sem válnak hasznunkra. Ezért bizalmunkat elfordítjuk minden teremtménytől, és egyedül csak beléd vetjük.

ÉS BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK

Könyörgünk, Atyánk, a Krisztus véréért nekünk, nyomorult bűnösöknek ne tulajdonítsd sem az általunk elkövetett bűnöket, sem a minket bénító gonosz hajlamot.

ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL

Magunkban oly elesettek és gyarlók vagyunk, hogy egy pillanatra sem tudunk fennmaradni, ráadásul a mi esküdt ellenségünk, az ördög, a világ és a mi tulajdon testünk minket szüntelenül ostromol, Szentlelked erejével tarts meg és erősíts meg minket, hogy ebben a lelki küzdelemben vereséget ne szenvedjünk, hanem szilárdan ellenállhassunk, míg végre teljes diadalt nyerünk.

MERT TIED AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG MINDÖRÖKKÉ

Mennyei Atyánk, mindezt azért kérjük tőled, mert te a mi királyunk és mindenható vagy, aki nekünk minden jót meg is akarsz, meg is tudsz adni. Mindezekért pedig ne mireánk, hanem szent nevedre térjen örök dicsőség.

ÁMEN

Azzal a hittel kérjük ezt tőled, hogy a mi imádságunkat sokkal bizonyosabban meghallgattad, mint amennyire mi azt szívünk szerint kívánhatnánk. Ámen.

2015. február 21., szombat

Anekdoták református egyházunk kollégiumaiból (anekdoták)



Mit hoztál ki?

Ezzel a szerény és tapintatos kérdéssel érdeklődtek a fiúk egymás között a vizsga szerencsés vagy szerencsétlen kimenetele felől [a kolozsvári református teológián]. Dr. Imre Lajosnál a tanácsteremben folyt a vizsga. Amikor a következő négy diák bement, ugyanannyi kijött. Az ajtó előtt várakozók közül az egyik feltette a kérdést:

- Te Béci, mit hoztál ki?

- Jelest. – jött a felelet.

- És te? – kérdezte a másodikat.

- Jót.

- És te? – faggatott egy szemüveges fiút.

- Elégségest. – válaszolta.

- És te? – fordult az utolsóhoz is, egy szőke fiúhoz.

- Én? A leckekönyvemet…


A szemüveg

Örökké égő pipáját az osztály ajtaja előtt gondosan „kikoppintotta”, és könnyű mosollyal az arcán belépett a tanterembe Molter Károly nyelvtanár [a marosvásárhelyi református kollégiumban]. Felment a katedrára, s közben megdöbbenve tapasztalta, hogy mindkét szemüvegét otthon felejtette. Kétszer is végigtapogatta zsebeit, de hiába. Márpedig szemüvegei nélkül semmiképpen sem boldogul tanári tevékenysége gyakorlásában. Kétségbeesve fordult az osztály felé:

- Fiúk, tudja-e valaki közületek, hogy hol lakom?

Jelentkezett az egyik távolabb ülő fiú.

- Légy szíves, fiam, siess gyorsan, és mondd meg a feleségemnek, hogy küldje el veled az otthon felejtett szemüvegeimet.

- Igenis! – felelt katonás rövidséggel a fiú, és gyors léptekkel máris elindult.

- Te fiú – állította meg a fal mellett rohanó diákot -, ismered a felségemet?

- Tisztelettel jelentem, ismerem a tanár úr feleségét.

- Te fiú, honnan ismered a feleségemet? – förmedt rá hirtelen haragjában a tanár.

- Tanár úrnak tisztelettel jelentem, hogy a tanár úr felesége az én kedves édesanyám.

És Molter Pál máris tempósan szaladt az otthon felejtett szemüvegek után.



[Nagy László: És vidámítsd meg az én szívemet. Anekdoták-életképek. Kolozsvár 1996.]

2015. február 20., péntek

A papi pálya (anekdota)



Egy jól szituált, tekintélyes iparos kihallgatást kért – meséli Vásárhelyi János [egykori erdélyi püspök]. – S miután alaposan végigbeszéltük a világpolitika kérdéseit, előadta, hogy egyetlen fia ügyében keresett fel.

- Főtiszteletű Püspök úr, a mi családunk vallásos család. Szorgalmason látogatjuk a templomot. Pontosan megfizetjük a járulékokat. Egyetlen fiam van. Az idén érettségizik. Szeretne pap lenni! Szeretne az emberek sokasága előtt szónokolni. Én, mint minden apa, aggódom a gyermeken jövőjéért. Kérem szépen, tessék megmondani nekem, hogy milyen ez a papi pálya, jó-e ez a papi ipar?

- Mélyen elgondolkodtam e komoly apa felelősségteljes szavain – fűzi láncba régi emlékeinek gyöngyszemeit az idős püspök. – Kerestem a megfelelő, tárgyilagos, de udvarias választ. A világért sem akartam volna megsérteni vagy kiábrándítani a gyermeke sorsáért aggódó édesapa szívét. Körülbelül ezeket mondtam:

- Nekem is vannak gyermekeim. Én is aggódtam és aggódom sorsukért. Bizonyára szép dolog emberek sokaságának szónokolni. Én is szerettem és mai is szeretek szónokolni. De őszintén meg kell mondanom, hogy ez a papi pálya, mint ipar nagyon gyenge ipar. Ez szép, tekintélyes pálya, de ebből nem lehet meggazdagodni. Azonban a papi pálya, mint hivatás gyönyörű, a legszebb hivatás az összes pályák közül.

A vendégem megköszönte a beszélgetést, de a fia nem jött ősszel felvételizni a teológiára. Megértették: a papi pálya gyenge ipar.

[Nagy László: És vidámítsd meg az én szívemet. Anekdoták-életképek. Kolozsvár 1996.]

2015. február 18., szerda

Esketési prédikáció (anekdota)

Az 1800-as évek elején felkeresett egy lelkipásztort egy igen derék egyháztag. Esik az eső, így bőven van idő a beszélgetésre. Hosszasan megtárgyalják az időjárás szeszélyeit, a szaggató reumát és a politika ármányait. Az ízes beszélgetésnek lassan vége szakad. A vendég feláll, veszi a kalapját, és mentében megjegyzi:

- Tiszteletes úr, mához egy hónap aztán eskesse meg szépen a keresztfiamat.

- Jó, de melyiket? A Jánost vagy a Sándort?

A régi, szép gyakorlat szerint a keresztapa kellett legyen a násznagy. Az esküvőt három vasárnapi „kihirdetés” után mindig keddi napon tartották.

- Most Sándort, mert Jánosnak még nincs választottja. Talán a következő farsangon – tisztázza a helyzetet násznagy uram.

- Nagyon szívesen megteszem, de násznagy uram válasszon: melyiket akarják. Mert nagyon jól tudja, hogy három beszédem van. Az egyikbe benne van a kék nefelejcs. Ez új palásttal és új föveggel nyolc korona, régi palásttal és régi föveggel hat korona. Aztán van egy másik beszédem, ebbe benne van a kék nefelejcs és a gólyamadár. Ez új palásttal és új föveggel tíz korona, régi palásttal és régi föveggel nyolc korona. S van egy harmadik beszédem, abban nincsen benne sem a kék nefelejcs, sem a gólyamadár. Ez régi palásttal és új föveggel három korona, de ezt magam se ajánlom.

- Hát akkor legyen a tíz koronás - sóhajt nagyot a násznagy, és a megállapodást „kézbeadással” megszentesítik.

[Nagy László: Eljön az idő… = És vidámítsd meg az én szívemet. Anekdoták-életképek. Kolozsvár 1996. 111–112. l.]

2015. február 17., kedd

Kárpát-medencei református szőlészek és borászok fóruma


A Kárpát-medencei református szőlészek és borászok találkozóját idén Bihardiószegen szervezi meg a Magyar Református Szeretetszolgálat. A partiumi BORUM-ot március 7-én és 8-án tartjuk, a rendezvényre március 2-ig lehet jelentkezni. Idén is lesz Borverseny, szeretettel várjuk a jelentkezéseket!


Forrás: http://egyhaztaji.hu/2015/01/20/iden-lesz-borum/

Mégis megújult a szentegyház... (anekdota)



Eleven eszű, csavaros eszejárású és konok emberek voltak a b…-i reformátusok. Hát még a presbiterek. Mikor azok elkezdtek érvelni az álláspontjuk mellett a presbiteri gyűlésen, hát bizony tanulni járhatott volna oda akármelyik jogakadémia tanuló ifjúsága, a teljes tanári karával együtt. Hogy „védték” ezek régi templomukat…

Volt ugyanis nekik a hegyen egy ánti időből való, igen­-igen régi templomuk várfallal körülvéve. Pompás menedék, jó oltalom volt ez a hadas időkben. Ha jött a tatár, vagy előcsellengett valami török horda, a falubeliek csak behúzódtak az ő vártemplomukba és ott biztonságban voltak. Kósza csapatok nem hordanak ágyút magukkal és a meg nem tört falakat mindig meg tudták védeni az ősök az ellenség ellen. Meg is maradt a templom, miközben múltak a századok. De íme, az újkorban veszély fenyegette, dacára annak, hogy kóbor hordák dúló kora már lejárt. A tiszteletes úr le akarta bontani a régi templomot. Hogy miért? Először is azért, mert a gyülekezet népe megszaporodott. Másodszor pedig azért, mert bőven teli volt a gyülekezet ládája pénzzel, lehetett abból ékes, tágas, új templomot emelni.

Hát azt kellett volna látni, azt a presbiteri gyűlést, ahol a tiszteletes úr szelíden előterjesztette tervét és szándékát. Mint kutyák közé ha nyúlfiat löknek, úgy robajlott fel egy emberként az egész presbitérium. Megdacosodtak az orcák, meghangosodtak a torkok, előrefeszültek az indulattól az állak. Szállni kezdtek az érvek a megrezzent pap felé, mint ahogy szállottak egykoron a vártemplomot védő ősök nyilai a pogány hadak felé:

- Megbontani azt, amiben az ősök imádkoztak? Istentelenség lenne!

- Ha Isten nagyobb templomot akarna nekünk, akkor Ő már elvette volna tőlünk ezt a mostanit. Istennyila, tűz, földrengés, vagy más ártás által. De meghagyta, hát meghagyjuk mi is!

- Mire télire templomot építeni? Télbe nem férünk csak, mert akkor mindenki gubába, meg ködmönbe jön, de nyáron bizony megférünk mi, ha összehúzódunk.

- Ha van is pénzünk, azt ne templomba öljük. Inkább a meglevőt tatarozzuk, hisz roskad a teteje s vegyünk bele új harangot, avagy új orgonát…

Legalább egy negyedórát szálltak az érvek a boldogtalan pap felé. Mindegyik presbiter ellene szólt, s világos lett, hogy nem lesz új templom…

Akkor a lelkész sóhajtott egyet, és azt mondta:

- Jó! De legalább egy új orgonát vegyünk hát akkor!

Megszelídültek az orcák, kisütött a nyájasság napja a presbiteri szemekben:

- Azt igen! Azt megengedjük! Tessék csak intézkedni, hadd jöjjön az orgona, szép legyen, nagy legyen, ne legyen párja az egész völgyön…

Miután eloszlottak, a lelkész meghallotta, hogy a kurátor a parókia kapujában jólesőn mondja a többieknek:

- Hát megint győztünk!

Akkor a lelkész elméjébe villanásszerűen megvilágosodott valami. S miközben a távozó, győztes presbitérium után nézett, elkezdett mosolyogni, messze merengően…

Elkészült az orgona. Drága volt rettenetesen, de szép és ékes is volt nagyon, legalábbis úgy látszott, ahogy a ládákból kezdték kicsomagolni az egyes alkatrészeket a templomudvaron. De egyszerre megálltak a kipakolással, mert akkor érkezett éppen az orgona-építő mester, és feldúltan ordított:

- Megálljunk! Megálljunk, emberek!

Majd riadtan odafordult a lelkészhez és a presbiterekhez, és így szólt:

- Ebbe a templomba nem lehet ezt az orgonát felszerelni, kérem!

- Már mért ne lehetne? – kérdezte a kurátor.

- Azért – mondta az orgonás ember-, mert az orgonához legalábbis kétszer ilyen nagy templom kellene, mint ez az itteni.

Mintha mennykő csapott volna le előttük, úgy hőköltek meg.

- Most mit csináljunk???

Megállt ott a legcsavarosabb ész is, csődöt mondott a legérvelőképesebb presbiteri agy is. Csak topogtak ott és voltak, akik nyögtek tanácstalanságukban. Miután az orgonaépítő nem akarta sem visszavenni, sem kisebbre húzni az orgonát, a presbiterek néhány heti tusa után – miközben szidták a papjukat, mint a bokrot, amit az szelíden és vitézül állott – elhatároztak, hogy új templomot építenek az új orgonához.

Építettek is az Úr segítségével olyat, hogy nincs párja az egész környéken. A legbuzgóbbak az építésben maguk a „győztes” presbiterek voltak.

2015. február 16., hétfő

A megreparált baj, avagy konyhakés a szószéken (anekdota)



A küldöttség három kisubickolt csizmájú, tisztes vén atyafi, megállott a szuperintendens (püspök) előtt, s megszólalt vezetőjük, Égető Balázs:

- Nagy panaszkodás és búsulás miatt következtünk ide főtiszteletű szuperintendens urunk!

- No…

Égető Balázs szomorúan mondja:

- A papunkkal vagyon baj!

- No?!

Égető a biztatástól megbátorodva, kitárta a baj lényegét:

- Olyan a papunk főtiszteletű urunk! Olvassa az igét s azon túl a prédikációt is olvassa!

A vén szuperintendens legyintett:

- Hát aztán! Tudják-e kegyelmetek, hogy tudós, szenthitű prédikátorok elmúlt időkben, amikor a tanítás 2-3 óra hosszúra nyújtódott, olvasták a prédikációjukat, s mégis, lám milyen épületesek.

Égető felemelte a kezét:

- Engedelmet instállok, hogy megfogom szavában a főtiszteletű szuperintendens urat, de nemcsak az a baj, hogy olvas a papunk, hanem, hogy mindig ugyanazt olvassa!

S akkor előtört a keserűség a küldött másik tagjából, Préda Lukácsból is:

- Ez így van! Teszem fel, azt a prédikációt, hogy az asszonyban bárány-szelídség, galamb-szeretet és gerlicei türelem szükségeltetik, az idén már hallottuk egyszer tavasszal, egyszer krumplikapáláskor s nemrégiben András napján is felolvasta nekünk!

Beléavatkozott a panaszba Jóllövő Bálint, a harmadik küldött is:

- Avagy ott van az a szentlecke, amelyikben valamint fényt kergető és űző Lukulust, vagy kit szokott emlegetni. Mán a könyökünkön jön ki, annyiszor olvasta!

Akkor pírba öltözött a szuperintendens arca, s a küldöttek elégedetten állapították meg, hogy sikerült őt haragra gerjeszteni a papjuk ellen.

- Jól tették kegyelmetek – mondta, hogy eljöttek, mert olyan bajról szóltak, amely tűrhetetlen az eklézsiában és azonnali orvoslást kíván! Menjenek haza békességben és mondom, hogy többet panaszra ilyen irányban nem lészen okuk…

Elégedetten ballagtak hazafelé. Égető Balázs odafordult a társaihoz:

- Lehet, elteszi tőlünk olyan helyre, ahol nem ismerik még a prédikációs könyvét!

Jóllövő mást gondolt:

- Öreg már a papunk, s tőlünk mégyen majd nyugalomba nem sokára! De biztosan megparancsoltatik neki, hogy ez után tanulja meg a prédikációt. Kezdje hétfőn s szombatig beszedheti!

Préda Lukács is úgy gondolta:

- Nálunk marad, csak reparálás lesz, mert azt ígérte a szuperintendens: reparációt!

Az elkövetkező vasárnap aztán, amikor telis-tele tömött volt a templom a nagy érdeklődés miatt, rettenve látták, hogy vén papjuk három dolgot visz fel a szószékre: egy bibliát, egy új kötetlen könyvet, s végezetül egy hatalmas konyhakést!

A döbbenet miatt halotti volt a csend.

És ebben a csendben az öreg pap felvette a bibliából a szent leckét, aztán… aztán tüntetőleg felemelte a konyhakést, s felvágta vele az új könyv első lapját. És akkor olvasni kezdte az új könyvből az új prédikációt. Mikor egy oldallal végzett, újra felvágott a nagy konyhakéssel egy új oldalt. De úgy, hogy mindenki lássa és értse meg: nem ó-t, hanem újat ad elő a gyülekezetnek.

Egy időben ezzel a történettel csipkedték az egyik gyülekezetet a szomszédos gyülekezetek jókedvű tagjai. De ha a konyhakés csak legenda is volt, az mindenképpen igaz a történetben, hogy a gyülekezetek akkor is, ma is mai igét, friss tanácsot várnak lelkipásztoruktól.

2015. február 15., vasárnap

Tanulság az ékes és jó rendről (anekdota)


A temetőt jártuk a kurátorral, s megálltunk egy mohos sírkő előtt.

– Ez a pap, aki itt nyugszik – mondta a kurátor – olyan ember volt, hogy nem volt ilyen sok a szent reformáció óta!

– Miben volt kiválósága? – kérdeztem, miközben sikertelenül próbáltam kibetűzni a sírkövön a nevet.

A kurátor mintha nem is hallotta volna a kérésemet, áradozva tárta szét karjait:

– Ez olyan pap volt, hogy mikor megvénhedett, s el akarták innen küldeni, az egész falu felzúdult, s azt mondták az esperesnek: - Csak a halál választhat el minket a papunktól!

Az esperes zavarodva kérdezte:

– De hát mit szeretnének atyámfiai?

– Az apám volt akkor a kurátor, s azt mondta: Tessék segédet küldeni, ő meg maradjon közöttünk hóttig!

Feltettem újra a kérdést:

– Miben volt kiválósága?

A kurátor mélázva nézte a sírkövet:

– Abban a rettenetes jó finomságban, meg szeretetben, amivel bánni tudott a hívekkel. Híre maradt annak, míg falu lesz a falunk…


A kérésemre elmondott egy esetet, annak példázására, hogy is bánt ez a régi pap egykor rábízott nyájjal:

– Egy időben – az apám mesélte – divatba jött ez a csúnya módi, - hogy egyesek késve jöttek a templomba. Némely már olyankor, amikor a prédikáció tartott. Persze olyankor mindenkinek a szeme oda nézett, mindenkinek a figyelme a későn jövőkre terelődött, s a későn jövők miatt az ige szenvedett. Hát, egyszer mi történik? A pap így szól otthon a feleségéhez: - Ma csak akkor gyere be a templomba, amikor már prédikálni fogok! - Miért? – kérdezi a papné. - Ne törődj vele – mondja a pap, majd meglátod! Hát a szegény papné engdelmesen, csakugyan akkor jött be a templomba, amikor már tartott a szent lecke… - Micsoda? – lecsattant hozzá a pap szava! És olyan tanítást tett a későnjövés hibájáról, hogy lapult mindenki, még az is, aki legelsőnek jött a templomba. No, mikor aztán kijöttek a templomból, a templom előtt megállnak az emberek egy kis beszélgetésre a papjukkal. Azt mondja az egyik presbiter: - Hát tiszteletes uram, a tiszteletes asszonyt nem kellett volna olyan erősen megszólítani a későn jövésért. Inkább valamelyik többször is későn jövőt kellett volna… De elmosolyodott akkor ez a jó pap, s azt mondta nyájasan: - Hát... azért tettem így, felebarátaim, mert ezt az áldott jó asszonyt ki tudom ám engesztelni, és ő megbocsát nekem, teljes szívéből, de ha valamelyik presbiter feleségével tettem volna ezt, akkor hóttig harag lenne belőle. Így pedig hiszem, hogy tanítás lesz és áldás… mert Isten meghagyta, hogy kövessük az ékes és jó rendet…


Szótlanul álltunk ott a mohos sírkő előtt. A kúrátor szólalt meg előbb mentegetőzve:

– Bizony elkopott a sírkő felírása. Észak felé néz, s az ilyen hamarabb mohosodik. De a népét, s az ékes, szép rendet szerető pap tanítása ma is világít. Világit azok felé, akik az egyház életében vétenek az összejövetelek pontos megkezdése és - ami nem kevésbé fontos – pontos befejezése ellen.

2015. február 14., szombat

A légy (anekdota)

Id. Nagy Gézát (1887–1971), a Kolozsvári Református Teológia egyháztörténelem tanárát, felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű tudáskincséért, puritán keresztyén életéért, segítőkész jóságáért mélyen tisztelte és becsülte a teológus ifjúság. Történelemszemléletében jelentős helyet és szerepet tulajdonított az írott forrásoknak. Ezért a régi okmányokat fölöttébb nagy becsben tartotta. Tudós, levéltáros barátjától, Kelemen Lajostól régi okmányokat kölcsönzött, és azokat másoltatta azokkal a hallgatókkal, akik érdeklődést tanúsítottak az okmányok világa iránt.

Egy ilyen okmánymásolási szemináriumi órán a másodéves hallgatók egy csoportja a szektákkal kapcsolatosan néhány kérdést intézett a kifogyhatatlan türelmű professzorhoz. Főleg az a kérdés foglalkoztatta e hallgatókat, hogy Isten, az egyház Ura miiért engedi meg a szekták keletkezését, létezését, lelkeket és családokat megnyomorító tevékenységét. Id. Nagy Géza nagytiszteletű úr e kérdésre így válaszolt:

- Megkezdődött az aratás. A kánikula valóságos tüzes kemencévé változtatta a határt, a falut, a házakat. Eljött a vasárnap. Sándor gazda megborotválkozott, megtisztálkodott, ünneplőbe öltözött, ahogy illik, és azzal a szándékkal ment el a vecsernyére, hogy a templom mennyei hímességében szundikál egy kicsit. De ez nem sikerült. Ezért igen idegesen ment ki a templomból.

– Komám-uram, kérdezte legjobb komája –, ma miért olyan ideges?

– Nézze, komám-uram – válaszolt ingerülten Sándor gazda–, ez a hőség szinte kibírhatatlan. Eljöttem az áldott templomba, hogy amíg a tiszteletes úr a prédikációban bejárja Mezopotámiát és Egyiptomot, addig én egy kicsit szundikálok, s mire visszatér a tiszteletes úr a babiloni fogságból Jeruzsálembe, szépen felüdülve felébredek. De nem lehetett szunyókálni, mert egy pimasz légy az orrom hegyére telepedett. Odaütöttem. Nem találtam el. Akkor a fülem cimpájára ült és ott zümmögött. Egy percig sem hagyott nyugton, egy percre sem tudtam lehunyni a szemem. – S nagy mérgesen legyintve, Sándor gazda bosszúsan elballagott.

– Lássák, kérem – vonta le a tanulságot a professzor –, ez a pimasz légy a szekta, s azért van, hogy az egyház nem aludjék az önelégültség puha párnáin.

[Nagy László: Eljön az idő… = És vidámítsd meg az én szívemet. Anekdoták-életképek. Kolozsvár 1996. 81–82. l.] 

2015. február 13., péntek

Történetek Pali bácsiról (anekdoták)

 
Érdekes egyéniség volt S. Pali bácsi, az egyik Dunamenti kisebb gyülekezet lelkipásztora. Valamikor Budapesten is szolgált, mint ifjú Timóteus. Róla maradt fenne a Kálvin téri gyülekezet krónikájában az, hogy amikor már a hatodik párt eskette, s a torka nagyon kiszáradt, meg az idő is sürgette, kurtán-furcsán ekképpen végezte a szertartást:

- Kedves ifjú pár! Magas intelligenciátok felment engem attól, hogy akár házasság komoly lépéséről, akár az eskü szentségéről hosszasabban elmélkedjem előttetek, ezért… Fogjátok meg egymás kezét és mondjátok utánam az eskü szavait…

*

Pali bácsi szellemes, sziporkázó humorú, de lobbanékony természetű volt, aki emiatt bizony sokszor tűzött össze a tiszteletreméltó presbitériummal. A vég nélküli díjlevél-viták gyakorta alkalmat is szolgáltattak erre. A díjlevélben ugyanis az egyik tétel ez volt: „Évente egy hízott sertés, vagy helyette 6 forintot.” Természetes, hogy Pali bátyánk a hízott sertésbe kapaszkodott, a presbitérium pedig a „helyettébe”, a 6 forintba. Pali bácsi erősen ragaszkodott hozzá, hogy neki hús kell és nem pénz, neki a hízót szolgáltassa ki a gyülekezet. A vita hevében az egyik presbiter odavágta:

- Tiszteletes úr csak a hasára gondol, és nem törődik a gyülekezet érdekével. Neki csak hús kell!

Elönti az indulat Pali bátyánkat, de aztán erőt vesz magán. Nyájasan szólítja meg a közbeszólót:

- Mondja csak, presbiter uram, ha magának használatra adnának egy rétet, ami évente lead egy nagy kocsi szénát, s a gazda egyszer csak azzal állana elő, hogy a kocsi széna helyett ad magának 6 forintot, hát melyiket választaná? Elfogadná a kocsi széna helyett a 6 forintot?

- Hát már olyan bolond nem volnék!

- No látja, akkor helyben vagyunk. Mindketten azt követeljük, ami nekünk való. Nekem hús, kendnek meg a széna.

*

Pali bácsi öreg korára egyre szívesebben nézett a pohár fenekére. Nem mintha az előtt ez nem így lett volna, de egy kicsit túlzásba esett. Szelíd lelkű felesége úgy könnyített a dolgon, hogy az amúgy is gyenge vinkót előre pogányul megkeresztelte. De így is híre ment a dolognak úgyannyira, hogy a tudós püspök maga elé citálta Pali bácsit.

- Pali bácsi az a panasz ellened, hogy sokat iszol!

- Hát nézd főtiszteletű uram, itt a „sok” nagyon relatív fogalom. Van ember, aki ha megiszik három decit, az is sok neki. Berúg tőle, bolondokat beszél és bolondokat csinál. Én megihatom naponta öt-hat litert is és színjózan maradok.

- Jó, jó Pali bácsi. Csak azt magyarázd meg: miért kell neked naponta öt-hat litert meginni azért, hogy színjózan maradj, s ne beszélj, és nem csinálj bolondokat?

Bizony, Pali bátyánk adós maradt a felelettel…

*

Pali bácsi a feleségével együtt a postai ügynökséget is ellátta kis falujában. Egy nyári vasárnap délelőtt, majdnem amikor indulóban volt már Pali bátyánk az Isten házába, nagy lihegve ügynök-féle ront be hozzá:

- Kérem, nagyon fontos és halaszthatatlan ügyben, sürgősen telefonálnom kell Pestre!

- Uram, nem állhatok rendelkezésére.

- De kérem, fontos anyagi érdekeim fűződnek ehhez a telefonbeszélgetéshez.

- Akkor sem állhatok rendelkezésére.

- De kérem, ha nem kapok azonnal kapcsolatot, egyenesen a miniszterhez fordulok a panaszommal.

- Uram, akkor sem állhatok a rendelkezésére, mégpedig három okból. Először, mert vasárnap délelőtt van, amikor prédikálok. Másodszor, mert vasárnap nem tartunk postai szolgálatot. Harmadszor, mert egyáltalán nincs is telefonunk…

*

Pali bácsi egy alkalommal a gyülekezet javát szolgáló dolgot terjesztett elő, de a presbiterek sehogy nem akartak hajlani a szóra, elfogadni épkézláb javaslatát. Türelmét vesztve azt találta kiszalajtani a száján, hogy „az egész presbitériumnak nincs annyi esze, mint egy debreceni taligás lónak”.

Felzúdult a méltatlankodás, s a vége az lett, hogy írásos panasz ment az espereshez. Az esperes helyt adva a panasznak, arra kötelezte a magáról így megfeledkezett lelkészt, hogy a legközelebbi gyűlésen ünnepélyesen kövesse meg a presbitériumot. Össze is hívta Pali bácsi a megsértődött presbiter atyafiakat. Megkezdődött a gyűlés. Pali bácsi felállt, s következő bejelentést teszi:

- Az esperes úr elrendelte, hogy az általam tett sértésért megkövessem a tiszteletreméltó presbitériumot, melyet megbántottam azzal, hogy az állítottam róla, miszerint nincs annyi esze, mint egy debreceni taligás lónak. A sértésért elégtételt szolgáltatok, s ünnepélyesen kijelentem: van annyi esze a tisztelt presbitériumnak, mint egy debreceni taligás lónak!

A fejek helyeslőleg bólogattak s a megbolygatott egyensúly helyreállt a presbitérium és lelkésze között.

A Mózes-szék (anekdota)


Református templomainkban azt a padot, amelyben a lelkész ül, Mózes-széknek is szokták nevezni. Nem sok köze van Mózeshez, mert sem a szent sátorban, de még a Salamon által építtetett jeruzsálemi templomban sem volt külön helye a papoknak, lévitáknak, egyáltalán Áron nemzetségének. Szószéket, illetve „emelvényt” csináltatott ugyan Salamon - mégpedig rézből - a templom tornácának a közepére, amelyről a szentelési imáját elmondotta (2Krón 6,13). Ez a szószék azonban csak alkalmi építmény lehetett, mert nyomát sehol nem találjuk az Ószövetségben.

Nagy Heródes Kr.e. 20-ban kezdte meg a rómaiak által lerombolt jeruzsálemi templom újjáépítését és ebben a templomban már megtaláljuk a Mózes-széket… Erre után Jézus feddő beszéde Izrael vallási vezetői ellen, amikor kijelenti: „Mózes székébe ültek az írástudók és a farizeusok… (Mt 23,2). Jézus korában tehát általános gyakorlat volt, hogy az írástudók egy magasított pódiumon „katedrán” ültek, itt olvasták fel a törvényt, magyarázták a próféták könyveit. A hallgatók ebben az időben valószínűleg szőnyeggel borított padlón foglaltak helyet. Így találták meg a 12 éves Jézust szülei a jeruzsálemi templomban „amint a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezgette őket” (Lk 2, 46). Néhány évszázadig még megvolt a Mózes-szék a zsinagógákban. Rabbi Acha Kr.u. 320-ban fennmaradt kéziratában említi a Mózes-széket, később azonban a szóhasználat kiveszett a zsidó hagyományokból. A mai zsinagógákban van ugyan külön padja a rabbinak, de ezt nem Mózes-széknek nevezik.

Református egyházunkban évszázadokon át nem használtak ezt a megjelölést a templomi berendezések leírásánál. A 17-18, sőt, a 19. század negyvenes éveiben a prédikátort már „lelki tanítónak, egyházi szolgának” majd „pap”-nak kezdték nevezni, elterjedt a „papi szék” szóhasználat. Falusi gyülekezetében, azt a földterületet, amelyet a lelkész használt, „pap-tag”-nak nevezték, a gabonakereszt legfelső kévéjének szintén „pap” volt a neve. Nem sokáig, mintegy 60-70 évig volt „pap” a református lelkész. 1907-ben megalakult az Országos Református Lelkészegyesület, amely a „pap” elnevezés helyett a lelkész, lelkipásztor szóhasználatot igyekezett bevezetni.

Ennek kapcsán maradt fenn a régi adoma, mely szerint a lelkész és a kurátor az erdőt járta alkalmas gerendákat keresve a toronyjavíttatáshoz. A sűrű bozótban a kurátor ment elől és mindig visszaszólt a lelkésznek: - Tessék vigyázni, tiszteletes úr, csap a gally! Mire azonban végigmondta a szöveget, az ág alaposan arcon vágta a lelkészt, aki végül ingerülten kifakadt: - Csak annyit mondjon kurátor úr: - Pap, gally, csap!

Csak az Ormánság, Baranya, Csanád és Pest megye református népe használta a Mózes-szék elnevezést, de ez alatt a szószéket értették. Az ormánsági születésű Csikesz Sándor debreceni teológiai professzor vezette be a papi szék helyett a Mózes-szék bibliai eredetű szóhasználatot. Az 1931-es egyházi összeírás kérdőpontjai között ott van az is, hogy a Mózes-szék mikor készült, milyen formájú, milyen a díszítése.

A Mózes-szék elnevezés tehát az ószövetségi példa alapján jelképezi a tanítói, bírói tisztséget. A Mózes-széknek két formája ismeretes: a 17-18. századi templomokban rendszerint tetővel - baldachinnal - két oszloppal ellátott prédikátori szék volt, illetve van; a felül nyitott, csak hátlappal egybeépített Mózes-szék az újabb kori templomokban használatos. A Mózes-szék elnevezés - a napjaikban elterjedt Mózes-kosárhoz hasonlóan - aránylag új keletű magyar református egyházban és a külföldi református egyházakban egyáltalán nem ismeretes.

2015. február 12., csütörtök

Ökumenikus imahét Értarcsán


„A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.” (Róm 15,5‑6)

Blaga Stănică, ortodox pap (Értarcsa)

Különleges imahétre került sor idén az értarcsai református gyülekezetben. Nem csak azért, mert az eddigiektől is „ökumenikusabbra” sikerült, hanem mert a gyülekezet kiváltképpen kivette részét annak lebonyolításában. Mivel az egyházközség választott lelkésze, Kulcsár Árpád ösztöndíjasként Hollandiában tanul, a szervezést a nyár óta egy éven át beszolgáló Oroszi Kálmán érseléndi lelkipásztor, az igehirdetők vendégül látását pedig a presbitérium vállalta fel.

Balla Sándor, református lelkipásztor (Gálospetri)

A református lelkészek mellett fele-arányban képviseltették magukat az Értarcsán működő más felekezetek szolgálattevői (ortodox, római katolikus, baptista), nem volt hiány női igehirdetőben sem, sőt, „saját hazájában” prédikálhatott egy, a gyülekezetbe tartozó teológiai hallgató is.

Jakó Sándor, református lelkipásztor (Jankafalva)

A február első hetében, iskolai vakációban megtartott imahéten az időjárás kegyes volt a tarcsaiakhoz, hiszen az alkalmi hófúvások, széllökések ellenére szinte minden alkalommal 100-nál többen vettek részt az istentiszteleteken. A szolgálattévőket az elmúlt évben felújított és átadott gyülekezeti házban fogadták, minden nap egy-egy presbiter vállalta fel jelenlétével is a vacsorameghívást, ezáltal is ékesen példázva, hogy az imahéten szolgálók az egész gyülekezet vendégei.
Mihály Balázs, római katolikus plébános (Érkeserű)


Az idei imahét igei üzenete a Krisztus által kínált élő víz volt, a János evangéliuma 4. fejezetében lévő, Jézus és a samáriai asszony találkozásáról szóló történet alapján, „Adj innom!” (Jn 4,7) mottóval. Ennek megfelelően merítettek minden nap a bizonyságtevők ugyanabból az élő vízből, még ha más-más stílusú illetve felekezetű korsóval is. A lelki szomjoltásban a gyülekezet tavaly alakult dalárdája, illetve fiatal és idős szavaló is minden nap kivette részét, szombaton pedig a helybeli baptista gyülekezet tagjai szolgáltak énekkel és verssel.

Balla Frigyes, baptista prédikátor (Székelyhíd) 

A nyitó vasárnap Blaga Stănică, értarcsai ortodox pap; hétfőn Balla Sándor, a községhez tartozó Gálospetri református lelkésze; kedden Jakó Sándor, jankafalvi lelkész és egyházmegyei ifjúsági előadó; szerdán Mihály Balázs, a tarcsai leányegyházközségbe is kijáró érkeserűi római katolikus plébános; csütörtökön Balla Frigyes, székelyhídi baptista prédikátor; pénteken Orosziné Zih Magda, tarcsai gyökerekkel is rendelkező érkeserűi református lelkész; szombaton Szabó András, Értarcsán is szolgáló baptista lelkipásztor volt az egy Krisztust prédikáló. 

Az értarcsai református dalárda

Az egész hetet a záró vasárnap délelőttjének úrvacsorai közössége koronázta meg, illetve a még ugyanazon nap délutánján a „vízmerítők” sorát záró helybéli Kabai Kitti, első éves debreceni teológiai hallgató, aki a gyülekezet dalárdájának és ifjúsági munkájának is aktív tagja.

Orosziné Zih Magda, református lelkipásztor (Érkeserű)

A gyülekezet vendégei a heti igei üzenethez illeszkedve kaptak ajándékot: veder vagy korsó helyett egy-egy bögrét az ökumenizmus szimbólumával és az eseménynek emléket állító felirattal, valamint egy-egy palack érmelléki kézműves bort egy bihardiószegi pincészetből, vagy éppen református, „szomjoltó” olvasnivalót. A szimbolikus bögrével megajándékoztuk az egész héten szolgáló dalárdatagokat és szavalókat, a vendéglátó presbitereket, a gyülekezet gondnokát, nőszövetségi elnöknőjét is. Családja révén pedig természetesen nem maradt ki az ajándékozásból az egyházközség lelkésze, Kulcsár Árpád sem, aki a távolból is Isten áldását kérte az imahétre, és akiért több alkalommal is imádkoztunk a gyülekezet közösségében.

Szabó András, baptista lelkipásztor (Értarcsa)

Isten áldása legyen az Értarcsai Református Egyházközség lelkipásztorán és annak családján, őrállóin és szolgálattevőin, a gyülekezet életén, az értarcsai keresztyén felekezetek és családok békességén!
Oroszi Kálmán
beszolgáló lelkész

Kabai Kitti, református teológiai hallgató (Értarcsa)

2015. február 11., szerda

Luther Márton: Az igazság fontosabb az egységnél


"Mert semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért."  (Korinthusi második levél 13,8)
 
„A mi kincsünk akkora, hogy ésszel fel sem érhetjük. Hiszen ezért kell érte kemény harcban állnunk. Nem mondhatjuk tehát lekicsinylő hangon, mint ahogy a világ s némely balga lélek teszi, hogy nem kell a tantételeket oly szigorúan venni s miattuk a keresztyén szeretetet veszélyeztetni. Ha kisebb dolgokban – mondják – tévelyeg is valaki, de egyébként nagyjából egyetért velünk, hát engedjük, s hunyjunk szemet a keresztyén testvéri egység kedvéért.

Nekünk nem kell az olyan béke és egység, amelyért Isten igéjét kellene elveszítenünk. Hiszen ezzel az örök életet is és mindent elveszítenénk. Ebben nem lehet engedni, sem a szeretet kedvéért megalkudni, hanem engedjen mindenki az igének – akár barát, akár ellenség. Mert nem külső, világi egységre kaptuk az igét, hanem örök életre.

Majd teremt az ige egységet; ige nélkül pedig úgysincs egység.

Ne ajánlgasson hát nekünk senki olyan szeretetet, amelynek az ige vagy a hit volna az ára. Mert nem a szeretet, hanem az ige hoz örök életet, kegyelmet s minden mennyei kincset.” 
(Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének!)

Johannes Hansen: Uram, alakítsd át életemet...



Johannes Hansen

Uram, alakítsd át életemet...


Uram, meghallottam hozzám intézett hívásodat.
Köszönöm neked, hogy nem feledkeztél meg rólam,
bár én gyakran megfeledkeztem rólad,
és nem gondoltam rád.
Elfordultam tőled, és saját utamat jártam,
te azonban nem mondtál le rólam.

Megvallom neked életem vétkeit,
napjaim számtalan hibáját.
Kérlek, Uram, bocsásd meg vétkemet,
és fogadj el ismét tulajdonodként.
Hálát adok neked, Uram,
hogy meghaltál a kereszten,
és megszabadítottál a bűntől,
a félelemtől és a reménytelenségtől.

Abban bízva, hogy igent mondtál rám,
most azzal válaszolok,
hogy én is igent mondok rád.
Tulajdonod akarok lenni és maradni.
Adj nekem erőt, hogy mindig kitartsak melletted,
és ne csüggedjek el a válságok idején sem.
Mutasd meg nekem helyemet gyülekezetedben,
és helyemet világodban,
melyet mindenek ellenére szeretsz.

Mutasd meg, milyen adományaim és képességeim vannak,
hogy bevethessem őket ott, ahol használni tudsz engem,
s ahol az emberek segítségemre várnak.

Tedd kedvessé számomra igédet,
és adj nekem bátorságot,
hogy imádságban eléd vigyem hálámat, bajaimat és kéréseimet.
Uram, alakítsd át az életemet,
hogy neked örömödre,
embertársaimnak pedig javára szolgáljon.

Ámen.

A poklostelki református templom története


Egyházmegyénkben a kisgyülekezetek javára történő, böjtfővasárnapi perselyes gyűjtés begyűlt összegét idén a poklostelki református templom javítási munkálataira ajánljuk fel.


Az elmúlt, 2014-es esztendő sok áldással zárult a poklostelki református gyülekezetben. Olyan javításokkal haladtunk, amelyek a mi kisgyülekezeti lehetőségeinket meghaladták, és ebben is a mennyei Atya gondviselését tapasztaltuk meg. Velünk volt Isten, és megáldotta kezünk munkáját. Hála neki mindenért!

A poklostelki református templom

Gyülekezetünk temploma és parókiája több száz éves, építésük időpontjáról nem maradt fent adatunk. Azt viszont levéltári adatokból tudjuk, hogy Poklostelek egykor a Berettyó folyó jobb partján terült el, és a falubeliek az 1674. esztendőben kezdtek a mai lakóhelyükre költözni. Ezek alapján a templom és a parókia akár 300 évesnél is régebbi lehet. Az első templom az 1790-es évek elején leégett. Az alapkövet 1793-ban helyezték el, az újjáépítést 1799-ben kezdték el a hívek adományából. Poklostelek akkor is szegény falu volt, így a tűzvészben megperzselődött, de még használhatónak ítélt gerendákat felhasználták az újjáépítés során, a gerendák közti távolságot pedig kb. a másfélszeresére növelték, így spóroltak az anyaggal. A parókiára vonatkozó első adatunk 1857-ből az, hogy elfogadható állapotban volt. Ilyet aligha írtak volna pár éves vagy évtizedes épületről.

2012-ben közmunkában levertük a templom külső részéről a vakolatot.

Röviden szeretnénk ismertetni a poklostelki református templom történetét, melyből kitűnik, hogy milyen küzdelmei és nehézségei voltak és vannak ennek a gyülekezetnek a templom megmaradásáért vívott harcában.

Lippai József református lelkész (1943-1976) feljegyzéseiből arról értesülünk, hogy a templom főbejáratánál a portikusból nyíló ajtó felett a falon egy tábla volt elhelyezve a következő szöveggel: „E szent ház épülni kezdett a ref. hívek által 1799-ben. A mennyezet deszkával készült 1840. évben. Bel-külső rész újonnan javíttatott 1891. évben Isten dicsőségére.” Ez a tábla a jelenben nincs a templomban, és a hollétéről semmit sem tudunk.

A karzat alatt is jól látható, hogy a falakban milyen magas a víz- és sótartalom.

A szájhagyomány alapján feltehető, hogy az első templom az 1790‑1792-es években a tűzvész martaléka lett. A leégett templom helyére 1793-ban rakták le a jelenlegi templom alapkövét Vásárhelyi Dániel lelkipásztor idejében (1791‑1797). A feljegyzésekből kitűnik, hogy a templom a hívek adományából és önkéntes munkával épült. A templomot téglából építették, és zsindellyel fedték be. A torony építését 1808-ban fejezték be: téglából készült és zsindelyezett volt.

A templom jelenleg is a régi formájában áll, a korszerűsítő javításoktól eltekintve. Alapterülete 252 m2. Az épület hossza 26 méter, szélessége 12 méter, belső magassága 6 méter. Beépített karzata van. A torony magassága 24 méter, és két harang lakik benne.

A templom tetőszerkezete elavult, a gerendák meghajlottak.

1824-ben a felépült templomot deszkapadokkal látták el.

1855-ben Dévay Ignác és felesége, Irinyi Eszter padokat készíttetett a karzatra.

Évtizedeken keresztül a templom fala több helyen megrepedt, és a hívek elhatározták a templom javítását Gergelyi Sámuel lelkipásztor idejében. 1860-ban elvégezték az első nagyobb javítást a templomon. A munkálatot végzők neve ismeretlen.

A poklostelki református templomon az elmúlt 200 év alatt többször végeztek kisebb-nagyobb mértékű javítást. Nagyobb javítást kiviteleztek 1891-ben, Unghváry Gyula lelkipásztor idején. A javítási munkálatokat Gönczy Sándor, székelyhídi mester végezte. A költségeket a hívek adományából és kölcsönből fedezték, amit az egyházközség 3 év alatt fizetett vissza.

1922-ben a templomot ismét javítani kellett Kiss Sándor lelkipásztorsága idején. A javítás alkalmával újrazsindelyezték a templomot és a tornyot. A költségeket a hívek adományából rendezték.

1942-ben, Medgyesy Lajos szolgálata idején nagy jelentőségű általános javítást végeztek: a tetőzetet zsindely helyett cseréppel fedték be, a tornyot pedig bádoggal. Mivel a templom fala több helyen megrepedt, az épület déli részén két téglaoszlopot építettek. A munkálatot id. Lovas Miklós presbiter, poklostelki építőmester végezte, és a bádogosmunkát O. Nagy Imre helybeli lakos. A munkálatok anyagi fedezésére az Egyházközség kölcsönt vett fel, amit 3 év alatt kifizetett. A hálaadó istentisztelet a templom javítása után 1942 júliusának első vasárnapján volt.

1944-ben Bozsóki Imre egyháztag a maga költségén villámhárítót szerelt fel a templom tornyára.

1956-ban, Lippai József lelkipásztor idejében (1943‑1976) a templomot kívül-belül újra kellett javítani. Adományokat gyűjtöttek erre a célra. A munkálatokat Sall Ödön és Iván Márton szentjobbi mesterek végezték.

1968-ban az elektromos áramot bevezették a templomba.

1976-ban annyira megromlott a templom épületének állapota, hogy a szomszédságában lévő iskolát veszélyeztette. Többszöri felszólítás után, a hívek adományából végezték el a nagyméretű javítást. A templom hajóját cserép helyett bádoggal fedték be, újrabádogozták a tornyot, külsőleg vakolták az épületet, és kívül-belül fehérre meszelték. Ugyanebben az évben vaskerítéssel vették körül a templomot.

1997-ben Vinczéné Pálfi Judit szolgálata idején holland gyülekezetek támogatásával és a hívek adományából sor került a templom belsejének felújítására: a belső falakat részlegesen újra vakolták; a padokat, a karzatot és a padlózatot kicserélték, ugyanúgy, mint az ajtókat és az ablakokat, valamint a papi széket, az úrasztalát és a szószék koronáját.

1998-ban a beépített új padokra szivacsokat készítettek és új csillárokkal szerelték fel Istennek házát.


A rég megereszkedett mennyezet a bontás alkalmával szinte magától leszakadt.

Az elmúlt 200 év során a tetőszerkezet ugyanaz maradt, több száz éves, részben megperzselődött gerendákkal. A faanyag jelentős része elkorhadt, elavult, és alkalmatlanná vált az eredeti funkciójának ellátására.

2012 januárjában egyértelművé vált, hogy a tetőszerkezet teljes cserére szorul, életveszélyes a templomot továbbra is istentiszteleti célra használni. Istennek adunk hálát azért, hogy ekkor már volt hova átköltöznünk. A hajdani református iskolát visszaigényeltük, 2007-ben újra egyházközségünk tulajdonába került. Ezt követően felújítottuk, és 2013-ban hálaadó istentiszteletet és névadó ünnepséget tartottunk. Az elmúlt 3 évben a Lippai József református gyülekezeti házban tartjuk az istentiszteleteket, valamint a gyermekekkel és ifjakkal való foglalkozásokat.

A 2012-es évet tehát már a gyülekezeti házban kezdtük el. Februárban a templomi bútorzatot átvittük a gyülekezeti ház nagytermébe, ahol az istentiszteleteken akár 100 fő is elfér.

A bontási törmelékektől megtisztított templom várja az új tetőt.

Az elmúlt években az erőnk feletti munkát készítettük elő. Először is Istentől kértünk erőt, útmutatást, vezetést, reménységet. A gyülekezetben kirovást határoztunk meg, és adományokat gyűjtöttünk. Önkéntes munkával levertük a templom külső részén a vakolatot 2 méter magasságig. Elkészült a templom teljes felújításának dokumentációja. Ezután pályázati forrásokból kezdtünk el anyagokat vásárolni a tetőszerkezet teljes cseréjéhez.

2014 novemberében tudtuk elkezdeni a tetőszerkezet cseréjét: a munkások lebontották a régi tetőt, önkéntes munkával elhordtuk a törmeléket, és még a fagy beállta előtt vasbeton koszorút öntettünk körbe a falakon. Rövidesen felkerül az új tetőszerkezet vasból és fából, melyet bádoggal fedünk be.

Itt tartunk most: vasbeton koszorú erősíti a falakat, erre kerül hamarosan az új tető

A poklostelki református templom teljes felújításra szorul: az elmúlt 200 év legátfogóbb munkáját kezdtük el ezekben a hónapokban. Sok még a ránk váró munka, de tele van a szívünk hálával, mivel tapasztaljuk Isten vezetését, aki ad mellénk segítséget, támogatókat, anyagi és lelki erőforrásokat. Köszönjük az eddigi támogatásokat és felajánlásokat, Isten áldását kérjük az adakozókra! A kedves olvasókat kérjük, hogy hordozzanak minket imádságban, hogy Isten dicsőségét és anyaszentegyházunk épülését szolgálja a poklostelki templom teljes felújítása! Ha valaki anyagilag is szeretné támogatni a templomépítést, az adományukat örömmel fogadjuk gyülekezetünk bankszámlaszámán: RO24RNCB0035022177640001 – Parohia Reformata Poclusa de Barcau, vagy lelkipásztori hivatalunkban Poklostelken.

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” (Zsolt 46,2)

Erős-Joó Enikő és Erős-Joó Béla
lelkipásztorok
A tűzvész után 1799-1808 között újjáépített templom tetőszerkezetéhez felhasználták a régi, részben megperzselődött gerendákat is. Mára ezeknek a több száz éves gerendáknak nagy része elkorhadt.


Interjú Fábián Tibor lelkész-újságíróval

Kiállás az igazság mellett 

Interjú Fábián Tibor lelkész-újságíróval

Fábián Tibor ősz óta a szentjobbi gyülekezet lelkipásztora. Eddigi sokrétű egyházi és sajtóbeli munkájáról, új, önálló gyülekezeti szolgálatáról kérdeztük.


– Időrendben mi volt előbb, illetve te minek tartod magad inkább: újságírónak vagy lelkésznek?
– Tizenkettedik osztályos gimnazistaként kezdtem el cikkeket írni, tehát a sajtós tevékenység volt időrendben az első. Még teológusként az erdélyi kerület induló rádiója főszerkesztőjének kért fel Adorjáni László, akiben ma is a világ legszeretetreméltóbb főnökét tisztelem, végzősként pedig a váradi kerület lapjának főszerkesztője lettem. Vagyis jó értelembe vett párhuzamosság, összefonódás jellemzi e két szolgálatot az életemben. Intézeti lelkészként az egyházi sajtó berkeiben, illetve kórházban is szolgáltam, majd onnan elkerülve a gyülekezeti szolgálat lett a domináns. Bár mi, emberek az életünkben megkövetkező változásokkal kapcsolatban úgy gondoljuk, hogy a környezetünknek, a magasság és mélység kényének-kedvének vagyunk kiszolgáltatva, mint egy imbolygó lélekvesztő, azért arról se feledkezzünk meg, hogy minden Isten tudtával, akaratával és terve szerint történik, és történt az én életemben is. Ebben az isteni akaratban, és az Ő velem kapcsolatos tervében hiszek a jövőt illetően is.

– Feleséged nemrég doktorált. Bemutatnád őt, hivatását illetve kutatási területét?
– Nejem, Dr. Szolár Éva bő egy éve védte meg doktori disszertációját a Debreceni Egyetemen egy oktatáspolitikai témában. 2014-től ugyanott, a doktori képzés hallgatóinak egyik óraadó tanára, valamint az egyetem egyik központjának kutatója, jelenleg a magyar rendszerváltozásról szóló programját a Magyar Tudományos Akadémia és a Balassi Intézet támogatja. Mérhetetlenül büszke vagyok rá, hiszen míg itthon csak az érvényesül, aki befolyásos személyek ismerőse és „boldog őse”, addig az anyaországban és a cívis városban tényleg a szakmai felkészültség alapján értékelnek. Éva, a gyülekezeti szolgálatban is kezdettől elkötelezett segítőm, akire mindig támaszkodhatok.

– Nem egyházi és egyházi sajtónál is tevékenykedtél, könyvet is adtál már ki, voltál segédlelkész, intézményi lelkész, rádiós, egyházkerületi lap főszerkesztője. Kimaradt valami a felsorolásból?
– Talán csak annyi, hogy a váradi kerület Kiadói- és Sajtóosztályán is dolgoztam a kétezres évek elején, Hermán M. János tanácsossága alatt. Fentről kapott ajándék volt a vele való közös munka is. S azóta is szívem ügye a gyülekezeti iratterjesztés. A sors gyakorta olyan emberek mellé vezetett munkatársnak, akik magasra tették a mércét, nem elégedtek meg a látszattal, hanem mindig igyekeztek értékeket létrehozni, a kínálkozó lehetőségeket kiaknázni. Ilyen volt számomra Forró László tanácsos is. Elsősorban higgadtsága és jóindulata az, ami egyedivé tette személyiségét számomra. Mindezek megsüvegelendő értékeknek számítanak a mai, személytelenné fakult világban, amikor „mindenki senkije mindenkinek” (Magashegyi Underground).

– Mindezek után milyen egy saját gyülekezet önálló lelkipásztorának lenni?
– Egyetlen szóban: más. Segédlelkészként már sok mindent megtanulhattam, igaz, jó mestereim is voltak Réman István, Szűcs Imre, Csűry István és Veres-Kovács Attila személyében. Mindegyiktől kaptam, tanultam valamit, amit gyülekezeti lelkészként jó „elővenni”, átgondolni, s akár a gyakorlatban is hasznát venni. Meglátásom szerint a gyülekezetvezetés elsősorban a gyakorlati teológiát jeleníti meg a lelkész számára, éppen ezért számomra a „gyülekezeti menedzsment”, az adminisztráció és szervezés mellett elsősorban a szellemi tevékenység hiányzik, amiből szerkesztőként több jutott.

– Publikálsz továbbra is?
– Vannak lehetőségek, felkérések, megkeresések. Az erdélyi kerületi lapban közel 15 éve publikálok, igazán kár hogy az érmelléki egyházmegyébe nem jut el mostanság ez a színvonalas gyülekezeti lap, melyet kedves kollégám, Somogyi Botond szerkeszt, amolyan utolsó mohikánként a református sajtóprérin. A felvidéki Református Újság Kárpát-medencei tudósítójának kért fel bő egy éve. Jó kis csapat gyűlt össze Csoma László körül. Az Erdélyi Naplónak a kétezres évek elején főmunkatársa voltam, fél éve ismét megkerestek, hogy írjak nekik az Útravaló című igei rovatukba. A magyarországi református Európa Rádióban jegyzeteim hallgathatók, Kovács Zoltán megkeresésének köszönhetően, de örülök Fekete Károly tiszántúli püspök közelmúltban érkezett felkérésének is, aki nem felejtette el a Kálvincsillag szerkesztőbizottságában töltött tevékeny közös éveket. Meg kell említenem a Bihari Napló főszerkesztőjével, Rais Istvánnal kialakított baráti, szakmai kapcsolatot is, aki mindig örömmel várja és közli cikkeimet. Az újságírók hozzávetőleg összetartó, szolidáris társaságot alkotnak, jó ezt időnként a lelkészi közösségben is megtapasztalni.

– Mi a tapasztalatod, milyen az olvasási kultúrája az erdélyi illetve partiumi magyaroknak, azon belül is a reformátusoknak? Változott-e az évek, évtizedek alatt? Az internet rontott vagy segített?
– Ez egy komplex kérdés. Az olvasási kultúra alakulása egyrészt annak is függvénye, milyen a kínálat. Az internet sem nem rontott, sem nem segített, egyszerűen csak egy új alternatívát jelent, egy új olvasási lehetőséget, amely lassan egyeduralkodóvá válik. Vagy már az is. Ezen lehet sajnálkozni vagy örülni is neki, de ez önmagában nem változtat a dolgon. Az internet egy olyan felület, amelyről az evangélium sem hiányzik, az egyházak is jelen vannak rajta, annak függvényében persze, hogy ki milyen szinten és tudatossággal veszi fel a kor diktálta sebességet. Úgy vélem, a korszerűség nem feltétlenül ördögtől való dolog, de persze az Ige szerepét sem képes betölteni, helyettesíteni. Egyszerűen arról van szó, hogy nem az olvasás tűnt el, hanem az olvasási szokásaink változnak. A print és hangzó alapú média helyett a világháló lett a hangsúlyosabb, a mindennapi olvasás helyszíne. Ez az egyháznak lehetőséget és kihívást is jelent, amit ha akar és tud, használhat a maga, pontosabban az Ige hirdetése érdekében.

– Akár újságírói, akár lelkészi hivatásodnak van-e valamilyen vezérgondolata, -elve, mottója?
– Minden évre választok egy vezérigét magamnak. Idén ez a 27. zsoltárból van: „Az Úr az én életemnek erőssége”. Újságírói vezérgondolatom nincs. Bár elveimmel bizonyosan elavultnak számítok mostanság. Úgy vélem az újságírás tájékoztatni, (az egyházi sajtóban az Igét korszerűen hirdetni) az olvasóközönség műveltségi szintjét emelni hivatott. Mindez nyilván félelem és megalkuvás, beteges konfliktuskerülés és gerinctelen hajbókolás nélkül értendő. Ez, az igazság (és az Igazság!) melletti mindenkori kiállás és ennek képviselete teszi nemcsak szép, de nehéz hivatássá is, mind a lelkészi, mind az újságírói szolgálatot.

Református Érmellék

2015. február 10., kedd

Református Érmellék 2015/2


Megjelent a Református Érmellék 2015. februári száma.
Megrendelhető és megvásárolható a lelkészi hivatalokban.
A tartalomból:

Olvasmányok
  • Dietrich Bonhoeffer: Elrejtve gyakorolt kegyesség
  • Csiha Kálmán: Isten ösvényein. A Heidelbergi Káté gyakorlati magyarázata. 18. rész
  • Hermán M. János: Sass Kálmánról és a peregrinusainkat patronáló Welti család kapcsolatáról. 4. rész
Gyülekezeti hírek
  • Idősek vasárnapja Székelyhídon
  • Hagyományaink ápolása - Betlehemi csillagok
  • A székelyhídi vár új makettje
  • Lelkészbeiktatás Székelyhídon
  • A poklostelki református templom története és felújítási munkálata
Interjú
  • Interjú Fábián Tibor lelkész-újságíróval

Leégett a kéci református parókia tetőszerkezete



Február 6-án, pénteken, éjfél után pár perccel tűz ütött ki a magyarkéci református parókián. A gyülekezetben azon a héten éppen imahét zajlott, a lelkészt és családját a vendégházban lakók riasztották. A kazánház gyulladhatott ki, egy kombinált bojler lángra kapott, arról terjedt tovább a tűz előbb a kazánház tetőzetére, majd onnan a parókia tetőzete is lángra kapott.

A félóra alatt kiérkező tűzoltók a tetőt nem tudták megmenteni. Az oltást nehezítette az, hogy jó minőségű cseréplemez állt a tetőn, alatta teljesen deszkázott szaruzattal. A vastag, régi tapasztásnak köszönhetően megmenekült a a mennyezettartó szerkezetet, a tűz nem jutott be a lakótérbe. A tűzben leégett a kb. 300 m2-nyi teljes tetőszerkezet az új és költséges fémhéjazattal együtt, három darab napelem, egy kombinált bojler. Részlegesen sérült egy faelgázosító kazán, beázásos kár keletkezett a belső térben, a falak átfüstölődtek. Személyi sérülés nem történt, Mike Pál lelkész és családja jól vannak.

A gyülekezet és a lelkészcsalád minden támogató imádságot örömmel fogad, eddig és ezután érkező adományt megköszön.

A már elkezdődött felújítási munkálatokról, a kibontakozó testvéri összefogásról, valamint a beérkezett adományokról következő lapszámunkban számolunk be.

A Magyarkéci Református Egyházközség weboldala:

Bankszámla-adatok:
Számlatulajdonos – Titular cont: Parohia Reformata Chet
Bank: Banca Comerciala Romana – Sucursala Marghita
RO94RNCB0035022155330002 – Euro
RO24RNCB0035022155330001 – RON
CUI: 13220954