2014. november 11., kedd

Interjú Sógor Árpád református lelkésszel, családterapeutával

Sógor Árpád a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet ifjúsági lelkésze és bentlakásvezetője, családterapeuta, egyházmegyei lelkészértekezletünkön a lelkészgyermekek problematikájáról tartott előadást. Ez alkalommal készítettünk vele interjút.


– Lelkészcsaládból származol, lelkész testvéreid is vannak. Hogy előadásod témájánál maradjunk: nehéz a lelkészgyermekeknek?
– A lelkészgyerekek kiváltságos helyzetben vannak. Ezt lehet előnyként is megélni, de jelenthet ugyanakkor terhet is. Valóban lelkészcsaládban nőttem fel, 30-nál több lelkész van a rokonságban, édesapám, bátyáim, anyai ágon, nagyapám, dédapám lelkészek voltak. Gyerekként nem éltem meg teherként azt, hogy lelkészgyermek vagyok, viszont most felnőtt fejjel el tudom fogadni azt, hogy van, aki ezt sokkal nehezebben élte meg.

– A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet a te családoddá is vált. Hogyan látod, változott-e az oktatási rendszerrel együtt a közösségi szellem is? Tud-e még többletet nyújtani egy kolozsvári lelkészképző pl. a partiumiak számára elérhetőbb debreceni akadémiától?
– A közösségi szellem változott az oktatási rendszertől függetlenül is. Ezt tapasztaljuk a mindennapokban is. Az, ami mondjuk 25 évvel ezelőtt természetes volt, azért ma már meg kell küzdeni. Az individualizálódás olyan méreteket ölt, ami óhatatlanul a Teológiára is begyűrűzik és ez ellen nagyon nehéz felvenni a harcot. De nem adjuk fel. Például ma már kell játékestet szervezni, mert nem természetes az, hogy emberek társasjátékot játszanak egymással számítógép nélkül. De tudok sok szép példát is sorolni, például nagyon sokan céltudatosan készülnek a lelkészi szolgálatra. A Kolozsvári Protestáns Teológián szerintem nagyon jó színvonalú, tudományos oktatás folyik, ahol a gyakorlati képzésre is igyekszünk nagyobb hangsúlyt fektetni. Egy konkrét példát mondok, a kolozsvári „lelkészképző” tanára, dr. Balogh Csaba épp ezekben a napokban tart továbbképzőt a debreceni „Akadémián” az ottani doktorandusz hallgatóknak az ószövetségi teológiai tudományok legújabb kutatásairól. Tehát nincs mit szégyenkeznünk azon, hogy mi esetleg egy kis provinciális Teológia lennénk. Ami többlet a kolozsvári Teológián, az épp az a sokszínűség, ami az erdélyi sajátosság. Ma sokkal jobban átjárhatóbbak a Teológiák közötti határok az Erasmus-programnak köszönhetően is, úgyhogy bíztatok mindenkit, jöjjön csak a kolozsvári Teológiára, és onnan mehet vendégdiáknak máshová is.

– Ifjúsági lelkészként, lelkigondozóként milyen tapasztalataid vannak, a lelkészjelöltek családi háttere illetve a lelkészek majdani családi körülményei mennyiben nyomják rá bélyegüket a tanulmányokra és a szolgálatra?
– Mindenki hoz magával egy batyut benne az otthon kapott mintákkal, megküzdési stratégiákkal. A mai diákság egyharmada, de már ennél is többen elvált szülők gyermekeként jön a Teológiára. Ez egy nagy terhet jelenthet, de ha mer szembenézni az otthonról hozott sérüléseivel, akkor előnyére is válhat. De lehet például előnyt kovácsolni abból, ha valaki nagyon mélyről próbál feltörni és érvényesülni a szó nemes értelmében és nagyon ambiciózusan tanul, készül a szolgálatra. De úgy gondolom, hogy az ember akkor tud teljes értékkel ott lenni a jelenben önmaga, mások számára is, és így tud Isten alkalmas eszközévé lenni, ha múltját sikerül feldolgoznia és nem menekül attól.

– Hogyan működne ideálisan a kezdő lelkész és a mentor / principális rendszere? Tudnak-e az esperesek, püspökök a lelkészek lelkigondozóinak lenni?
– A lelkigondozó és lelkigondozott kapcsolata megköveteli azt, hogy ne legyen egy hatalmi strukturában alá- és fölé-rendeltségi viszony közöttük. Elméletben nincs is, de a gyakorlatban tudjuk, hogy ez másképpen működik. Vannak, Istennek hála kivételek, akik a kapott hatalomtól nem részegülnek meg. Ami egy nagy gond az, az hogy nem tudjuk a kritikát a helyén kezelni, és ez nagyon megmérgezi a lelkészek közötti kapcsolatokat, vagy a kritikától való félelmünkben nagyon felszínessé teszi azokat.

– Családterapeutaként kik a „klienseid”? Teológiai hallgatók, lelkészek mellett keresnek-e meg mások is?
– Nagyon eddig nem reklámoztam magam, inkább „szájhagyomány” útján terjed a hírem. A Házasság Hete mozgalom önkéntese vagyok, volt többféle próbálkozásom ennek népszerűsítésében, hogy ne csak a problémás eseteket orvosoljuk, hanem már megelőzésként arra buzdítsuk az embereket, hogy figyeljenek jobban oda a párkapcsolatukra.
Kolozsváron elég sok a vegyes házasság, évente 50 házasságot kötnek, ahol az egyik fél református magyar, a másik pedig román. Próbáltam az ilyen pároknak kétnyelvű jegyes-beszélgetést felajánlani, eddig nem jártam túl nagy sikerrel. Többnyire párok keresnek meg, de volt olyan is, amikor gyereket irányítottak hozzám a sakkterápiának köszönhetően.

– Sokkterápiáról már hallottunk, sakkterápiáról csak tőled. Hogyan zajlanak ezek az alkalmak? A lelki patthelyzetek megoldhatóak?
– Erről nagyon hosszan tudnék beszélni, de röviden csak annyit, hogy nagyon jó a módszer, örülök, hogy kitaláltam, hogy kaptam egy isteni szikrát és valóban többször megtapasztalhattam azt, hogy a nagy Gyógyító csodálatos eszközként felhasznál engem és a módszerem abban, hogy emberek gyógyuljanak. Nagyon sok áldott beszélgetést köszönhetek a sakkterápiának.

– Van-e kedvenc vagy meghatározó bibliai, teológiai vagy irodalmi idézeted, vezérgondolatod?
– Édesapám azzal az igével áldott meg a lelkészszentelésemkor a Római levélből, amelyik így szól: ha élünk az Úrnak élünk, ha meghalunk az Úrnak halunk meg, azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Amikor Édesapánk meghalt és tanakodtunk azon, hogy milyen Igét írjunk a gyászjelentésére, akkor derült ki, hogy mindegyik gyermekét ezzel az Igével áldotta meg. Sok esetben segített már ez az áldás, akár úgy hogy bátorít, akár úgy, hogy önmérsékletre int. Egyik kedvenc bibliai történetem az Ézsaú és Jákob találkozása, amikor Ézsau, a megbocsátó testvér szájából elhangzik ez a csodálatos mondat, a te orcádra úgy tekintettem, mintha Isten orcáját láttam volna tündökleni. Nagyon mély és sokatmondó jelenet. A megbocsátó ember képében felsejlik valami abból, hogy Isten minket az Ő arcára és hasonlatosságára teremtett mindannyiunkat. Illyés Gyula: Deviza, vagyis magyarul jelmondat című verse az egyik kedvencem: „Hogyha fény ér, a sugarát nyomban / elhajlítsam továbbsugározzam / (mint zsebtükrömmel gyerekkoromban) / oldalvást a nyomorba, homályba – / világot a megvakult világba!”

Megjelenés előtt a Református Érmellék 2014. novemberi számából