2014. november 27., csütörtök

Dinnyés József-koncert Szentjobbon

A magyar egyházi zene egyik kiemelkedő előadója, Dinnyés József anyaországi zeneszerző, előadóművész dicséreteket, zsoltárokat és hitvalló költők verseit adta elő Útban Advent felé címmel a szentjobbi református templomban


A szentjobbi református templom hívogató szavára sokan összegyűltek 2014. november 23-án, vasárnap délután 3 órakor. A délutáni istentisztelet Fábián Tibor lelkipásztor igemagyarázatával vette kezdetét, aki a Máté 11,28‑30 alapján értekezett.


Más településekről is érkeztek vendégek, itt voltak a hollandiai testvérgyülekezet misszionáriusai, akik diakóniai munkát végeznek a településen, valamint a szentjobbi római katolikus gyülekezet tagjai, Molnár József polgármester és családja, mert a templom az a hely, ahol Isten szól hozzánk, s mi énekkel, imádsággal szintén megszólítjuk Őt, de jelképe egy egyházi közösségnek is, amelynek összetartó ereje a hit.


A ma délutáni istentisztelet egyházzenei koncerttel ért véget, felekezeti hovatartozás nélkül együtt dicsérhettük az Urat, hiszen a zene Istentől kapott ajándék, olyan nyelv, amin keresztül sokkal mélyebben fejezhetjük ki az Istennel való együttlét magasságát, mint bármi mással. A 100. zsoltár, amely hálaadó zsoltár, ekképpen buzdít bennünket: „Vígan énekelj az Úrnak te egész föld! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vígassággal.” Talán ez az ige is lehetett volna mottója a vasárnap délutáni szentjobbi közös együttlétnek, amelynek meghívott előadója az anyaországi Dinnyés József volt.


Dinnyés József magyar zeneszerző, előadóművész, „daltulajdonos”, énekes, gitáros a szentjobbi református templomban dicséreteket, zsoltárokat, hitvalló kortárs költők verseit valamint adventi énekeket adott elő Útban Advent felé címmel. Az előadóművész arra a kérdésre, hogy ki is ő valójában így vall magáról: „költők között zenész, zenészek között költő vagyok. Népem egyharmada szülőföldjétől megfosztottan, más népek fennhatósága alatt él. Önmagam veszteném el, ha a világízlést képviselném és elfutnék nemzeti hagyományaim elől.” A repertoárját négy részre osztotta: 1. kortárs költőktől idézett versek; 2. a hit hőseinek versei; 3. zsoltárok; 4. adventi énekek.


A közel egy órás koncert hamar véget ért, a jelenlévők jól érezték magukat a sok dicsőítő ének hallatán, és nem az előadón múlott, hogy folytatódjon, mivel az előadóművésznek nincs gépkocsija, így legtöbbet vonattal közlekedik, amely ha nincs ott idejében az állomáson, nem várja meg.

A közös együttlétet követően a házigazdák szeretetvendégségre invitálták a jelenlévőket, amelyet a parókián szolgáltak fel.

Tóth Zsigmond Béla
 
Forrás: facebook

Furulyás-találkozó Érszőllősön

Az idei évben is megrendezésre került a furulyás-találkozó egyházmegyénkben, amelynek a tavalyi évhez hasonlóan az érszőllősi gyülekezet adott otthont. Szép számban jelentek meg a fiatalok október utolsó vasárnapján az érszőllősi templomban, hogy furulyaszóval is dicsérhessék az Urat.

A találkozó egy rövid, tartalmas áhítattal kezdődött, amelyet a házigazda lelkipásztor, Illyés Tamás tartott a 150. zsoltár alapján, buzdítva és bátorítva a fiatalokat az Úrnak való szolgálatra és dicséretre: „Minden lélek dicsérje az Urat!” (Zsolt 150,6a)

Az idei találkozón öt gyülekezet nyolc furulyás csoportja vett részt.


Az érszőllősi kezdő furulyás csoport a gyermekkórussal

A találkozót a házigazdák kezdő csoportja nyitotta meg, majd az albisi gyerekek furulyás csoportja folytatta a szolgálatot, akik első ízben voltak jelen.


Az albisi gyerekek furulyás csoportja

A folytatásban a bihardiószegi gyülekezetet képviselő két furulya csoportot hallhatták a jelenlevők, akik rendszeres résztvevői ennek a találkozónak.



A bihardiószegi gyermek furulyás csoport


A bihardiószegi ifjúsági furulyás csoport

Ezután az érsemjéni gyülekezet furulyacsoportja következett, akik szintén oszlopos tagjai a furulyás találkozóknak.


Az érsemjéni gyülekezet furulyás csoportja

Majd az érszőllősi haladócsoport szolgálatát hallhattuk, lelkünk épülésére.


Az érszőllősi haladó furulyás csoport

Az érszőllősiek szolgálatát a Gálospetriből érkezett három furulyáslány folytatta.


Három furulyáslány Gálospetriből

A zenés délutánt az érszőllősi kvartett szolgálata zárta, amely méltó befejezése volt ennek a rendezvénynek.



Az érszőllősi furulyás kvartett

A csoportok többnyire három énekkel készültek, amelyek széles skálán mozogtak: népdalzsoltárok, református énekeskönyvi énekek, menüettek valamint ifjúsági és gyermekdalok is elhangzottak.

A szolgálatok után a 150. népdalzsoltárunk megtanulása és közös éneklése következett, a jelenlevő gyülekezettel együtt „Áldjátok Istent szent templomában…”

A találkozó végén minden furulyás csoport egy emléklapot vehetett át, ezt követően pedig szeretetvendégséggel zárult a rendezvény a gyülekezeti teremben.

Bízunk benne, hogy ez a zenei délután is építő jellegű volt, és ifjaink megújult tapasztalatokkal gazdagodva térhettek haza saját gyülekezeteikbe. Reméljük, hogy az elkövetkezendőkben minél több gyülekezet ifjúsága részt vesz ezeken az áldott találkozókon, ahol együtt és egymástól tanulva épülhetünk egymás hite által.

Herman Csaba
egyházmegyei egyházzenei előadó

2014. november 26., szerda

Legyen hited! (adventi prédikáció)

 
Alapige: „Te azt a hitet, amely benned van, tarts meg az Isten előtt.” Róm 14,22a
Lekció: Mt 25,1‑13

Szeretett Testvéreim!

1. Adventi várakozásunk egyik sarkalatos pontja keresztyéni életünkben, hogy fel tudunk-e kellőképpen készülni. A felkészülés során nagyon helyesen a keresztyén ember önmagába tekint, nézi az elmúlt időben véghezvitt cselekedeteit, nézi az ő eddigi magatartását, és ha valami kivetni valót talál, mert megszólal a lelkiismeret szava, akkor azt – ismét nagyon helyesen – kiveti az életéből.

Miközben „nagytakarítást” végzünk az életünkben, figyelmeznünk kell arra, hogy a várakozásban nehogy megfakuljon a mi lelkesedésünk, a várakozás időszakában nehogy eltunyuljon a mi hitéletünk. Ahogy telnek az évek, egyre rutinosabbá egyre megszokottabbá vagy hétköznapiasabbá válik az egész készülődés, várakozás, ünneplés, mert már szinte pontos elképzelésünk van arról, hogy mi, és hogyan fog lezajlani, mi és hogyan fog bekövetkezni. Nem sok meglepetést tartogat számunkra, éppen ezért hajlamosak vagyunk lazán, félvállról venni: mire is számítanánk, amit eddig nem tapasztalhattunk meg? Mi újat tud még mondani az egész készülődés és általában véve annak az ünnepkörnek a hangulata, amely az esztendő utolsó hónapját belengi. Túlságosan könnyeddé, túlságosan egyszerűvé vált minden, majdhogynem olyan automatizált lett, mint ez az egész a világ. Minden olyan „automatikusan” történik, szinte már-már kísértésbe esünk, hogy azt gondoljuk: „magától” történik, akkor is történik, ha nem akarjuk.

Senki nem tudja megakadályozni, hogy az idő ne teljen, hogy megálljon, csak mert valaki úgy gondolja, hogy neki több időre van szüksége, neki nem elegendő ennyi. Nem lehet a napokhoz napokat ragasztani, se megsokszorozni, vagy mai divatos kifejezéssel élve klónozni, hátha több nap lesz ebben az esztendőben, mint a tavalyiban, mert csak ugyanannyi lesz, és csak ugyanannyi időnk marad. A helyzet az, hogy évről évre több minden vevődik fel adventi készülődésünk listájára. Egyre komplikáltabbá, egyre bonyolultabbá válik a készülődés, rengeteg világi dolog vegyül bele, így a lényeg sokszor elsikkad, eltörpül. Az a legkevesebb, hogy valamilyen szinten elértéktelenedik, devalválódik, lealacsonyodik a lényeg a világi dolgok szintjére, és ezek egyre inkább elburjánznak a mi keresztyéni életünkben, „maguktól” nőnek ki, mint a gaz, és egyre nehezebb irtani, egyre nehezebb megszabadulni tőle, pedig ezek veszélyeztetik elsősorban a mi hitéletünket.

Hitéletünket tesszük kockára, amikor hagyjuk, hogy a várakozás megszokottsággá, hétköznapiassággá változzon át, abban semmi ünnepi ne legyen, semmi lelki ne legyen, pusztán azokra a dolgokra figyeljünk, amelyekre mindenki más, ez által beleolvadva az év végi forgatagba, nyüzsgésbe, zűrzavarba, amelyben mindenki rohan valahová, csak éppen azt felejtette el, miért is indult el. „… azt a hitet, amely benned van, tartsd meg az Isten előtt” – szólít meg bennünket az Úr.

2. Nagyon jól ismert Jézus Krisztusnak a tíz szűzről szóló példázata. Abban szintén várakoznak, várják a vőlegényt, hogy bemehessenek a menyegzőbe. Őt okos volt, és felkészült a várakozásra, őt pedig balga volt, és nem készült fel eléggé a várakozásra. Szeretett Testvéreim! Úgy gondoljátok, az Ő várakozásuk érdekesebb, mozgalmasabb, vagy éppen szenzációdúsabb lett volna, mint a mi várakozásunk? Pl. lehet, ők is unatkoztak. Lehet ők is azt gondolták: egyik perc olyan, mint a másik. Egyik óra semmiben nem különbözik a másiktól. Ők csak várakoznak, és várakoznak. De ebben a várakozásban nem volt zúgolódás, ebben a várakozásban nem volt unalom, hanem türelem. És ebben egyik nem különbözött a másiktól. A gond ott adódott, amikor egyesek alábecsülték a várakozási időt, öt a tízből, a fele. Arra lettek figyelmesek, hogy elfogyott a lámpásukból az olaj. Megpróbáltak a többiektől kérni. Gondolták, hogy a jószívűség, a kedvesség, a jóindulat, és a szeretet jegyében a többiek megosszák velük azt az olajat, amivel ők rendelkeznek. Azok azonban visszautasították őket, ezért nem maradt más választásuk, mint hogy elmenjenek, és vásároljanak maguknak olajat. Miközben elmentek, és nem voltak ott a várakozókkal együtt, megjött a vőlegény, akiket ott talált, azokat behívta, és bezárták az ajtót. Az őt okosnak vigyáznia kellett arra az olajra, amivel rendelkeztek. Ha megosztották volna azokkal, akiknek nem volt, akkor nekik is csak feleannyi marad, így a végén senkinek nem lett volna elegendő. De ők nem osztották meg. Felmerülhet a gondolat: milyen önzők voltak. Milyen maguknak valók voltak. Milyen rosszindulatúak voltak. Egy csepp jóság nem volt bennük, mert nem osztották meg az olajukat azokkal, akiknek nem volt.

Ennek kapcsán jut eszembe az, amit mostanában láttam. Oda jutott a mai társadalom, hogy nagyvárosok utcáin, gyalogosátkelők és jelzőlámpák mellett hatalmas táblák tiltják a kérdegetést. Egyesek úgy gondolják, nekik már réges régen elfogyott az olajuk, de nem baj, mert van másnak, és az a „más” kötelességének kell tekintse, hogy kisegítse azokat, akiknek nincs. Szívesen segítenénk, hogyha tudnánk egészen bizonyosan, hogy ők olajat akarnak vásárolni a lámpásukba. Sokszor azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy erről szó sincs, még véletlenül sem terveznek ilyesmit. De így vagyunk lelki értelemben azokkal is, akik hangos irigységgel tekintenek hitünkre, és azt szeretnék, ha nekik is lenne hitük. Ha nem pusztán üres és tartalmatlan szórakozássá minősülne le minden egyes év vége. Ha ők is tudnák, mi az: várakozni, és tudnák, mi az, Krisztust várni. Nagyon furcsán adnak hangot óhajuknak, nagyon szokatlan módon teszik nyilvánvalóvá, és ebbe a kérésbe rengeteg világi elvárás vegyül, amit nemhogy nem tudnánk teljesíteni, de nem is kell teljesíteni. Ők úgy képzelik el, hogy megmaradnak a világban, de közben ugyanazt szeretnék, amit csak a világról való lemondással lehet megkapni. Sokan túlzottan összefonják az életüket e világ dolgaival, és nem értik meg, hogy azért nincs tartalmas várakozás, türelmes időtöltés az életükben, mert a kettő együtt nem fér össze: vagy boldogan és örömmel várakozom, vagy nyüzsgök, rohangálok fel-alá, és zavarodottan kergetek valamit, ami már rég eltűnt. (Bárcsak tudnák mi az, bárcsak emlékeznének rá). Ebben az értelemben tehát óvatosaknak kell lennünk, mert nem biztos, hogy azzal segítünk másokon, azzal leszünk kedvesebbek mások előtt, ha mi is elkezdünk hasonlóképpen viselkedni, mint ők. Ezzel megint csak a hitünket tesszük kockára. Isten igéje, ez adventi várakozás idején arra figyelmeztet bennünket, hogy a hitet soha, semmilyen körülmények között ne tegyük kockára. Azt az olajat, amivel már felkészültünk a várakozásra, soha semmilyen körülmények között ne pocsékoljuk el, ne szórjuk el, ne tegyük tönkre, vagy ne hamisítsuk meg.

Manapság nagy divat a hamisítás. Bizonyos országok gazdasági élete a másolatok és az utánzatok gyártására épül. Olcsó áron árult silányságokkal árasszák el a világot, és mikor máskor, ha nem most? Amikor mindenki azon van, hogy minél több mindent beszerezzen. Nem lehet minőségtelenséggel pótolni azt, ahová csak a minőség illik. Nem lehet a hitet más dolgokkal pótolni az életünkben, hiszen Isten előtt állunk, és felelősséggel tartozunk mindazokért, amik ránk vannak bízva. Felelősséggel tartozunk a kapott talentumokért, amit nem csupán őrizgetni kell, hanem gyarapítani is. Ezen a ponton értjük meg és érkezünk el a mi adventi várakozásunk lényeges szakaszához: nem unatkozni, hanem fejlődni, gyarapodni kell a hitben. Mire használjuk fel tehát az időt? Arra, hogy további gyarapodásunk legyen a hitben. Mire készülődünk minden egyes adventtel? A találkozásra, amely nem csupán a közelgő karácsonyban teljesedik be, hanem ama bizonyos nagy találkozásban, amelynek sem napját, sem óráját nem tudjuk. Mert amiben most vagyunk, sokkal inkább megemlékezés, felidézése az isteni csodának. Tévedés lenne azt gondolni, hogy adventben nem várunk többet, mint a karácsonyt. Mi nem arra várunk, hogy Valaki megszülessen ebbe a világba, mert Ő már megszületett, Ő már itt élt, és cselekedett, véghezvitt dolgokat, ezt idézzük fel, és erről emlékezünk meg. Mi már egész más formában várjuk Őt, az Ő második eljövetelét, mi már előre tekintünk, miközben a múltat szívünkben hordozzuk, és Istennek múltbéli cselekedeteiért is hálát tudunk adni. Legfőképpen előre tekintünk, hiszen hitünkre is ezért van szükség.

3. A várakozó szüzeknek is ezért volt szükségük kellő mennyiségű olajra. Ha – kilépve a példázat keretei közül - csak a múltba tekingettek volna, ha csak annak örültek volna, ami bekövetkezett néhány évtizeddel azelőtt, hogy Jézus Krisztus eljött ebbe a világba, akkor az kevés lett volna. Ők a jövőre készülődtek, azzal, hogy volt elegendő olajuk. Mi is a jövőre készülődünk, hogy a hitet megőrizve találkozásunk legyen Ővele. Ez a hit olyan, mint az útlevél, vagy mint bármilyen fényképes igazolvány, amelyet, amikor felmutatunk, azonosítanak bennünket, megállapítják azt, hogy kik vagyunk, egyfajta bemutatkozás, közös ismertetőjel. Lényege az, hogy onnantól kezdve tisztában vannak azzal, kik is vagyunk valójában. Ez adja meg a mi személyiségünknek a hitelét. Máskülönben mi akárkiknek mondhatnánk magunkat, ha nem ismernek bennünket, ahogy a régi időkben, különféle történetekben, mondákban, népmesékben fennmaradt, álruhába öltöző király történetében. Mi nem igazolhatjuk mással magunkat, mintsem azzal a hittel, amit Istentől kaptunk, és aki ezt ránk bízta, erről fog bennünket felismerni. Ahogy az angyal, aki azzal a küldetéssel érkezett Egyiptomba - olvassuk Mózes 2-ik könyvében - hogy felkeresse az összes egyiptomi házat, és elsőszülöttek életét vegye el. Kivételt képeztek azok a házak, amelyeken volt egy jel. Meg volt ugyanis vérrel kenve a házak ajtófélfája és szemöldökfája, és amikor az angyal meglátta a vért, amely báránynak vére volt, akkor azokat a házakat kikerülte, mert tudta, azokban a házakban Istennek népe lakik, és azoknak semmi bántódásuk nem eshet. Isten kért az Ő népétől egy jelet, és az angyal erről ismerte fel őket. Isten megmondta egészen konkrétan, mi legyen ez a jel. Nem ők kellett kitalálják, hogy milyen egyezményes jel alapján különböztessék meg magukat, életüket, házaikat, egzisztenciájukat. Aki ezt valamilyen okból kifolyólag nem tartotta volna be, az megtudta volna, hogy ha nem fogadja meg az Isten szavát, nagyon rosszul jár. Izráelnek népe helyesen cselekedett.

Újszövetségi hitünk alapján tudjuk, hogy a várakozás befejezésekor megérkezik a vőlegény, felismeri azokat, akiknek van hitük, és tudni fogja, hogy kik az övéi, és kik azok, akiket nem is ismer. Ő már most be tudja azonosítani tökéletes módon, hogy kik azok, akik rendelkeznek ezzel a hittel. Adja Isten, hogy mindannyian felkészülten várakozzunk, türelemmel, mert Aki megígérte, hogy jön, az be is tartja az ígéretét! Ámen.

Kulcsár Árpád
Értarcsa
2010. Advent

Szalacsi református ravatalozó

A legtöbb településen, ha a különböző felekezetek temetői egymás mellett vannak, valahol a mezsgyén közösen építenek ravatalozót a gyülekezetek, vagy megépíti számukra az önkormányzat.


Szalacs nem tartozik ezen települések közé, bár a temetők tőszomszédjai egymásnak.

A sokszázados, legendás szalacsi felekezeti ellentét, sajnos, a kápolnaépítésre is rányomta bélyegét. Sokan már azt is eredménynek tekintik, hogy a hajdani ütlegbe, sőt bicskázásba torkollott „hitviták” mára a közösködés elutasításává szelídültek.

Előbb a római katolikus gyülekezet építette meg a saját kápolnáját a 2008‑2009-es esztendőkben, mely oly népszerű lett, hogy attól kezdve egy csapásra meg is szűnt a háztól való temetkezés. Tiszteletdíj fejében, református közösségünk tagjai is e kápolnából temetkeztek.


2010-ben kezdődött a református kápolna építése, nagyrészt közadakozásra és közmunkára alapozva. Elődöm, néhai nt. Botos András lelkipásztor 2011. május 4-én bekövetkezett tragikus halálakor (épp a temetőről hazafelé jövet érte a szívinfarktus), már tető alatt állt az épület, már ablakai és ajtói voltak. Az elektromos áram be volt kötve, a falak bevakolva álltak.

 
A munkálatok nem álltak meg az új lelkész érkezéséig, köszönhető ez a talpraesett gondnokoknak, presbitereknek. 2011 nyarán a lambéria mennyezet is a helyére került.


2011 őszén, amikor lelkészévé választott a gyülekezet, a legelső presbiteri gyűlésen leszögeztük: a munkálatok nem állhatnak le, amíg használhatóvá nem válik az épület. Így is történt. Következtek a belső munkálatok: glettelés, festés, csempézés, világítótestek beszerzése, szalag-függöny, asztal, lócák megrendelése. Isten segedelmével 2012 januárjában az esztendő második református halottját már innen búcsúztathattuk.


E ponton hosszabb időre meg is torpantunk ravatalozónk munkálatai tekintetében, hiszen az Úr egy még nagyobb munkával bízta meg közösségünket: alkalmas, rendelt időt és lehetőséget kaptunk Tőle új gyülekezeti ház építésére. A 2012-es és 2013-as esztendő ennek a 260 négyzetméteres ingatlannak az építéséről szólt. Kápolnánk befejező munkálatait, ha nem is tudtuk elkezdeni, annyit azonban sikerült megvalósítani ezen időszakban is, hogy a virrasztók résztvevői, ne sötétbe botorkáljanak a temetőhöz vezető úton: megoldottuk ennek az útszakasznak a megvilágítását! Villanyszerelő presbiterünk révén, vásároltunk 5 db. használt beton villanyoszlopot, melyeket az önkormányzat munkagépének és önkéntes presbiterek segítségével felállítottunk.


Az idei, a 2014-es esztendőben tudtunk újra munkához látni ravatalozónknál. Tavasszal sikerült közmunka során külsőleg nemes vakolattal burkolni, és egy illemhelyet is építettek mestereink az épület mögé. Már évekkel ezelőtt tervben volt a ravatalozó terasszal való bővítése, de ezt a tervet időközben azzal egészítettük ki, hogy a terasz első részére egy tornyot is szerettünk volna. A torony nem csak a lélekharag számára volt szükséges, de esztétikai szempontok is indokolták, hiszen sokan megszólták az épületet „egyszerű” volta miatt: bár nagyon tágas, célszerű, de egyáltalán nincs „kápolna formája”.


A lélekharang már 2013 adventétől a templomban, az Úrasztala közelében várta majdani otthonát! Gyülekezetünk egyik áldozatkész tagja, családjával egyetemben (ki már magát az építkezést is egy nagyobb összeggel támogatta) úgy döntött, hogy a kápolna részére harangot szeretne önttetni.


A 40 kg súlyú harang felirata a következő: „AZ ÉLŐKET HIVOGATOM, A HOLTAKAT ELSIRATOM. ÖNTETETT AZ ÚR 2013-IK ESZTENDEJÉBEN, BALASKÓ IMRE ÉS CSALÁDJA ADOMÁNYÁBÓL. KÉSZÜLT SZÉKELYUDVARHELYEN, A HARGITA LÁBÁNÁL, LÁZÁR IMRE ÖNTŐDÉJÉBEN.”


Július havában áldozatos összefogással, gyülekezetünk 30 férfi tagja öntötte meg a készítendő 8 m széles és 8 m hosszú terasz alapját, betonpadlóját. Ennek az öntésnek volt bőven ideje a kiszáradásra, hiszen a terasz-építő mester, csak szeptember 29-én érkezett meg. Kezünkkel, szemünkkel simogatva az elkészült famunkát, örömmel mondjuk: megérte várni erre a székely származású, jelenleg Csokalyon élő atyánkfiára, mert nagy hozzáértéssel, pontosan és alázattal dolgozott, ahogy tőle hallottuk: „hogy legyen becsülete a fának”! Újabb adomány segítette az építkezést: egyik férfitestvérünk térítésmentesen készítette el a toronydíszt: a gömböt, zászlócskát és a csillagot!

November 7-én került a helyére a lélekharang, valamint a cseréplemez. Presbitereink adogatták a mester keze alá a közel 6 m hosszú tetőlemezeket. Ezzel be is fejeződtek kápolnánk munkálatai.


Röviden ennyi volna ravatalozónk építésének története. A Mindenható Istennek adunk hálát, hogy amiképp segítségével ott volt az építés megkezdőivel, azonképp a befejezőket sem hagyta magukra! Hisszük, hogy kegyelme rendelte ki a mindenkori lehetőséget, adományokat, segítő kezeket, önzetlen szíveket. Köszönet illeti gyülekezetünk tagjait, a Polgármesteri Hivatalt, valamint a Bihar Megyei Tanács magyar ajkú tagjait! Soli Deo Gloria!

Szabó Zsolt, lp.

Barátsághíd



Történetünk 2012 elejére nyúlik vissza. Szólláth Tibor nánási polgármester egy ajánlattal kereste fel a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet. Ajánlata így szólt: havonta érkeznének nánási önkéntes tanárnők a szórványtelepülésekre, hogy a magyar nyelvet és öntudatot erősítsék a gyermekekben. Végül nemcsak szórványtelepülések (Nagyvárad-Les, Papfalva, Poklostelek), hanem más gyülekezetek is bekapcsolódtak ebbe a programba (Bihardiószeg, Jankafalva, Nagyvárad-Őssi). A foglalkozások az iskolai év alatt zajlanak, vakációban szünetelnek. A nagy nyári vakáció előtt minden évben a Bartáságnap keretében Diószegen összegyűltek a gyülekezetek gyermekei, hogy együtt töltsenek egy vidám napot. Az első ilyen alkalmon született meg Csillikné Szólláth Julika (a program szervezője és mozgatója) részéről a Barátsághíd ötlete és elnevezés. Ezen a hídon most ősszel is megérkeztek a tanárnők, immár a negyedik évet megkezdve. S nemcsak a program évei gyarapodtak októberben, hanem a helyszínek is, hiszen ettől az iskolai évtől kezdve Szentjobb is csatlakozott a programhoz.

Az első alkalom október 11-én zajlott. A gyerekek már ismerősként várták a tanárnőket, akik már régóta járnak egy-egy településre. A szeretet és öröm kölcsönös mind a vendégek, mind a vendéglátók részéről. A második alkalom most november 15-én volt megtartva, s ebben az évben még december 13-án lesz találkozás a barátsághídon érkezőkkel.


Ezek az alkalmak mondhatni rendhagyó történelemórák, hiszen már második éve a magyar történelem fontos momentumairól szólnak a tanárnők. Természetesen ezt nem száraz iskolai formában teszik, hanem játékosan, vidáman, interaktívan. Októberben az aradi vértanúkra emlékeztek, és átismételték a májusi dolgokat, hogy a gyerekek felvegyék ismét a történelem fonalát, a novemberi és a decemberi szombat pedig Bocskairól szólt és fog szólni. Azonban nemcsak történelmi adalékokat kapnak a gyerekek, hanem ha kell, helyesírást is tanulnak, mondákat, népdalokat. A cél: magyar gyökereiket erősíteni, büszkévé tenni arra őket, hogy a magyar nép tagjai. A vallásos táplálékot ezeken a foglalkozásokon a helybeli lelkipásztorok biztosítják egy rövid kezdőáhítattal, valamint azzal, hogy ezeknek a rendezvényeknek a templomok, a gyülekezetek adnak otthont.


Az elméleti dolgok mellett gyakorlatibb események is történnek ezeken a szombatokon. Felfrissülésképpen mindig van játék, sokszor régi népi játékok és gyermekmondókák is előkerülnek. A játékok mellett pedig barkácsolás, kézművesfoglalkozás is zajlik, mindig a tanultakhoz, vagy a közelgő ünnepekhez (pl. decemberben a Karácsonyhoz) kapcsolódva. Az is többlete ennek a programnak, hogy a tanárnőkkel időnként gyermekek, nánási tanulók is érkeznek, akiknek ez jutalomkirándulás, az ittenieknek pedig nagy öröm. A barátsághídon keresztül így valóban barátságok születtek és születnek, melyek határon átívelnek. A nap zárásaképpen Bihardiószegen gyűlnek össze terített asztal mellett a vendéglátó lelkészek és a különböző településeken tanító nánási tanrnők, hogy megosszák egymással a tapasztalatokat, kiértékeljék a foglalkozásokat, és a következő alkalmat megtervezzék.

Köszönet illeti ezeket a tanárnőket, akik hajnali órákban kelnek, szabad szombatjukat feláldozzák, s csak késő este érnek haza családjukhoz azért, hogy határon inneni magyar gyermekekkel és családokkal éreztessék: legyen testvére magyar a magyarnak.


Köszönet illeti ugyanakkor a Communitas Alapítványt is, amely idén ősszel támogatja ezt a programot, hogy a gyermekek foglalkozásához szükséges ollókat, papírokat, ragasztókat és hasonlókat biztosítani tudjuk.

Reméljük, Isten segedelmével ez a Barátsághíd tovább erősödik ebben a tanévben is.

Jakó Sándor, lp. 
Jankafalva

2014. november 24., hétfő

Interjú Bán Alpár nagykágyai lelkipásztorral

Bán Alpár október óta a Nagykágyai Református Egyházközség lelkipásztora. Egyházmegyénkbe érkezett új szolgatársunkkal ez alkalomból készítettünk interjút.


– Bemutatnád magadat, korábbi szolgálati helyedet, illetve kedves feleséged, és az ő hivatását?

– Székelyudvarhelyen születtem, ott nőttem fel. 2004-ben érettségiztem, de nem mentem egyből egyetemre, hanem egy évet a németországi IKÉ-nél önkénteskedtem, majd a vallástanárin jártam egy évet, amit a teológiára való sikeres felvételi után megszakítottam. 2013-ban megnősültem, gyermekünk még nincsen. A feleségem, Imola, magyartanárnő, Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban tanít. Naponta ingázik Váradra, ami néha nehéz, mert így nem tudunk annyit együtt lenni, mint szeretnénk. Amikor szóba jött, hogy jöhetnénk ide, Nagykágyára, akkor az első kérdésem a feleségemhez az volt, hogy tudná-e vállalni hosszú távon az ingázást. Ő igennel felelt, és így komolyabban is el kezdtünk gondolkodni rajta.

Nagykágya előtt Nagyszalontán szolgáltam egy évet segédlelkészként. A rövid idő alatt is sok áldásban volt részünk, úgy érzem, hogy sokat tanulhattam, és olyan barátságok is kötődtek, amelyek az elköltözésünk után is megmaradnak.

– Mi könnyebb, beosztott vagy önálló lelkésznek lenni?

– Könnyebb önálló lelkésznek lenni abból a szempontból, hogy itt én oszthatom be az időmet, tervezhetek, szabadabb vagyok. Ugyanakkor nagyobb felelősség. Segédlelkészként megvolt például az a könnyebbség, hogy nem kellett beosszam egy egész gyülekezet pénzét, hanem minden hónapban pontosan megkaptam a fizetésemet, itt viszont rám hárul az a feladat, hogy jól gazdálkodjak az egyház javaival. Viszont több időm jut az emberekkel való beszélgetésekre, ifjúsági munkára.

– Mi várt a nagykágyai gyülekezetben, milyen terveitek vannak?

– A legfontosabb most az ismerkedés. Megismerkedni az emberekkel, a hellyel, meglátni azt, hogy melyek a nehézségek és a lehetőségek. Hála Istennek az egyházközség ingatlanjait nemrég felújították, így egy jó ideig nem szükséges azokkal különösebben foglalkozni. A legtöbb energiát a családlátogatásba és az ifjúsági munkába szeretném fektetni. Viszonylag sok fiatal van itt, és többen vannak köztük, akik aktívan részt vesznek a gyülekezeti életben, úgyhogy jó reménységgel nézünk a feladatok elé!

– Fél évet egy nepáli keresztyén misszióban szolgáltál. Milyen tapasztalataid vannak erről, illetve mennyire erősített ez meg téged a lelkészi pályára való lépésben?

– Nepál egy egészen más világ. Körülbelül két hónapig úgy éreztem magam ott, mint egy földön kívüli, és az is voltam, az emberek is úgy néztek rám. Aztán lassan megszoktam, és arra már haza is kellett jönni!

A teológia ötödik évének második félévét töltöttem Nepálban. Missziológiából írtam a mesteri dolgozatomat, így ez misszió és missziológiai kutatás volt egyben. Nepál más világ, de az embereknek ugyanúgy a szeretetre van szükségük, és ugyanarra az Örömhírre, ugyanarra az Istenre, mint itthon, csak éppen máshogy kell feléjük közvetíteni. És elmondhatom azt, hogy ugyanúgy meg lehet velük élni a keresztyén közösséget, annak ellenére, hogy mind térben, mind kulturálisan nagyon távol vannak tőlünk.

 
Nepáli asszony

Egyik alkalommal Sz. A. erdélyi református misszionáriussal egy kis faluba látogattunk, ami több napnyi buszozásra és gyalogútra van a legközelebbi várostól. Amikor a faluba értünk, akkor elkezdtük hívogatni az embereket az esti evangelizációs alkalomra, és közben traktátusokat osztogattunk nekik, beszélgettünk velük. (Itt megjegyezném, hogy ez még az ottlétem legelején volt, és egy szót sem tudtam nepáliul, Sz. A. fordított nekem.) Amint egy házhoz értünk, egy asszony megkérdezte tőlünk, hogy keresztyének vagyunk-e. Amikor igenlően feleltünk, behívott a házába, hogy beszéljünk neki Istenről, és imádkozzunk, mert ő is keresztyén, egy városi evangelizáción tért meg, és már hosszú ideje várta, hogy jöjjön valaki, aki az Igét magyarázza neki. Elhívta két szomszédját is, így már öten voltunk a kis vályogházban. Misszionárius társam azt mondta, hogy most én kell prédikáljak, ő pedig fordítani fog. Életem legnehezebb prédikációja volt ez, fogalmam sem volt, hogy megértik-e miről beszélek, ezért próbáltam a lehető legegyszerűbben fogalmazni. Végül imádkoztunk, és úgy érzem, hogy teljes mértékben megéltük a keresztyén közösséget, mert bár nagyon különbözünk egymástól, ugyanaz az Istenünk.

 
Phobangi gyülekezet

– Mi könnyebb: a külmisszió, vagy a belmisszió?

– Erről a kérdésről az jut eszembe, hogy Jézus egyszer azt mondta: „Vegyétek magatokra az én igámat… mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” Azért jutott ez az ige eszembe, mert úgy érzem, hogy egyformán nehéz, vagy egyformán könnyű itt vagy a világ másik felén szolgálni. Az a kérdés csupán, hogy az Isten szolgálatában állok-e vagy sem. Persze, mindenhol megvannak a nehézségek is, és ezek különbözőek, ugyanúgy az örömök is. Ott például néha könnyebb megtapasztalni a sikert. Egyik alkalommal, amikor egy nagyon eldugott faluban jártunk, az esti evangelizációra csaknem az egész falu eljött. Amikor vége lett, akkor többen odajöttek, és azt mondták, hogy ők még hallani akarnak Jézusról, és szeretnék tudni, hogy hogyan lehetnek keresztyének. Bárcsak itt is sokan mondanák ezt!

Tehát én nem rangsorolnám nehézség szerint, a lényeg az, hogy misszió legyen. Az a misszió, az a szolgálat, amire Isten küld minket. Azt viszont még hozzá kell tennem, hogy rendkívül fontos a külmisszió, hiszen Jézus azt mondta, sőt parancsolta, hogy menjünk el, és tegyünk tanítványokká minden népeket. A tanítványok pedig átlépték Izráel határait, annak ellenére, hogy ott még nem volt mindenki keresztyén. És mi is ennek a szolgálatnak, ennek a határátlépésnek következtében lettünk keresztyének.

– Van-e valamilyen szívedhez közelebb álló, vagy életed fontos pillanataiban útra bocsátó bibliai igéd, vezérgondolatod?

– Most az az igevers jut eszembe, ami először akkor vált fontossá számomra, amikor a felvételire készültem. Talán azért fontos, mert Istennek az ígéretét és a vezetését látom benne, ami biztonságot és erőt ad. „Én, az Úr vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.” (Ézs 48,17)

Gyülekezeti ház avatása Értarcsán

Szép nyári emlékek
Gyülekezeti ház avatása Értarcsán


Rég várt nap érkezett el az értarcsai gyülekezet életében az idei év Pünkösdvasárnapján. Nyolc év után a gyülekezet hálát adhatott a visszakapott, majd teljesen felújított gyülekezeti házért. Nemcsak Pünkösdöt ünnepelt a gyülekezet, de hálát is adott az elvégzett munkáért. A verőfényes vasárnap délutánon, a hálaadó lelkekkel megtelt templomban ft. Csűry István püspök úr igehirdetésében a Róm 7,5‑6 igeversei alapján szólt.


Jobbról balra: Csűry István, püspök; Rákosi Jenő, esperes; Kulcsár Árpád, értarcsai lelkipásztor

Az Úr Isten cselekedett és szüntelenül cselekszik – hallatszott az igehirdetésben. Látjuk ezt a munkát, észrevesszük, látjuk azokat, akiken keresztül munkálkodik. Pünkösdkor is elküldte az Ő lelkét, aki közöttünk van, és mindenkor itt lesz mellettünk. A világnak jobbnak kellene tehát lennie. Mégis, a mai modern világ nem fejlődik lendületesen, nem tud élni ez a világ azzal a szabadsággal, amit hoz a Lélek. A magyarázatát itt találjuk a Római levél előbb hallott verseiben. Amíg az ember elfeledkezik az Istenről, addig nem lehet haladni, mert test szerint gondolkodunk, és test szerint próbálja betartani. Itt, az egyházban is azt tapasztaljuk, milyen kevesen vagyunk, milyen kevesen keresik és közelednek az Istenhez. A test szerinti élet ott ítélendő meg, amikor az ember csak önmagával foglalkozik, mással nem törődik. Milyen jó látni most ezt a tele templomot, örvendezni a megújult gyülekezeti háznak, mert ezen a helyen nem az ember kerül előtérbe, hanem az Isten. Ezen áldás van. Valaminek az önző emberi énben meg kell halnia, és valami újnak el kell kezdődnie. Csakis akkor kezdődik egy új fejezet az ember életében, ha megérti, hogy hol a hiba. Elfordultunk Istentől, de van visszaút! Meg kell ezt látnunk, keresztyén református testvérek – buzdított a prédikáció minden jelenlévőt. A mai ember nem biztos abban, hogy a 21. században neki az Isten mellett van a legjobb helye. Ez a mai modern kor nem-e pont arról szól, hogy Isten nélkül is lehet jó élet, sőt, még jobb, mint Vele? A félelem azonban nem szűnt meg, az aggodalom ugyanúgy ott van az ember életében. Ezt a félelmet Isten úgy akarja megoldani, hogy emberek egymás mellé állnak, és segítenek. Ezt a célt is szolgálhatja majd a gyülekezeti ház itt, ennek a gyülekezetnek az életében. Pünkösdkor azt akarja elmondani az Isten, hogy: Ne féljetek, én vagyok! Itt vagyok most is veled, nem vagy egyedül, nem lehetsz magányos. Fordulj el a gonosztól – mondja az Isten –, a többi az Én dolgom – zárult az igemagyarázat.

Az ünnepi igehirdetést követően Kulcsár Árpád lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket az ApCsel 2,1 igeversével, és háláját fejezve ki, hogy ez a nap is eljöhetett a gyülekezet életében. Örömét fejezte ki, hogy ft. Csűry István püspök úr elfogadta a gyülekezet meghívását, mert, ahogy az idősebb testvérek elmondták, már nem is emlékeznek arra, mikor szolgált utoljára püspök az értarcsaiak között. Röviden bemutatta a gyülekezeti ház történetét, a felújítás menetét, illetve szólt arról is, akiről elnevezték az épületet (a gyülekezeti ház történetét lásd korábbi lapszámainkban).

A továbbiakban Cseke Attila parlamenti képviselő üdvözölte az egybegyűlteket, és örömét fejezte ki, hogy sikerült megvalósítani a felújítási beruházást az értarcsai gyülekezet életében. Semmi nem megy könnyen, mindenért meg kell küzdeni, nem jár csak úgy, mint ahogy gondolnánk, de a sikerek önmagukért beszélnek. Lehet még ennél is többre vágyni, többet akarni, úgy, hogy folytatjuk a közös munkát.

Szabó Ödön parlamenti képviselő elmondta, hogy az a jó, ha ember mindig tervez, mindig akar valamit fejleszteni. E mögé sokan fel tudnak sorakozni, ha van jó cél, ha van konkrét szándék. Ez az épület, amely most elkészült, eszköz lehet arra, hogy megváltoztassa az emberek életét, ahogy korábban is tette. Nagyszerű dolog az is, hogy helybéli személyiségről nevezik el, hogy van kit felmutatni, van kire büszkének lenni.

Bordás Károly helybeli polgármester szólt a továbbiakban az egybegyűltekhez, maga is örömét fejezve ki, hogy Értarcsán újabb megvalósításra kerülhetett sor. Simon-Szabó István éradonyi lelkipásztor arról beszélt, hogy nagy kitartás kellett, hogy nyolc éven keresztül tartott, de sikerült befejezni a felújítást. Ez a kitartás megvolt a helyi lelkipásztorban, és a mögötte felzárkózó gyülekezetben is, ez maradjon továbbra is. Balla Sándor, Gálospetri lelkipásztora a gyülekezet jókívánságait hozta el a község másik református gyülekezetéből, és felhívta a figyelmet arra, hogy a hála szüntelen ott kell legyen a keresztyén ember életében, majd a Tit 2,11‑14 igeverseivel zárta szavait.

Nt. Rákosi Jenő esperes úr köszöntését követően, a lelkipásztor köszönetet mondott Nagy Barnabás agrármérnöknek, aki ez elmúlt évek alatt sokat segítette a felújítási munkálatokat, mint ahogy a helyi nőszövetség is, amit Nagy Éva nőszövetségi elnöknőnek köszönt meg. A Tóth család részéről Kóródi Áron szólt a megjelentekhez, kifejezve háláját, hogy a család ilyen tisztességben részesült, hogy egykori ősükről nevezte el az értarcsai gyülekezet a felújított épületet.


A Dalárda tagjai

Az ünnepi hangulatot tovább emelte az idei évben alakult gyülekezeti dalárda szolgálata, akik lelkesen, tiszta szívvel dicsőítették az Urat, míg az énekszámok között a gyülekezet ifjai szavaltak.

Az istentisztelet a továbbiakban a templomudvaron folytatódott, ahol nt. Rákosi Jenő esperes úr az 1Krón 29,10‑13 igeverseit olvasva mondott áldást a gyülekezeti ház előtt. Az utolsó kő most került a helyére, ezen a napon, amikor a lelkipásztor szívéről leesett az – jelentette ki. Köszönetet mondott a gyülekezet lelkipásztorának, a presbitériumnak, hogy mindvégig bizakodtak abban, hogy a munkálatoknak egyszer végére érnek, és ez be is következett. Ahogy egykoron az egyik helység fegyverraktár volt valamikor a gyülekezeti házban, ennek továbbra is így kell maradnia az Efézusi levél szavaival élve, hogy vegyétek fel az Istennek minden fegyverét. Legyen ez a ház az Igének a fegyvertára, legyen ott a hitnek pajzsa, az üdvösségnek sisakja és a Léleknek kardja – mondta esperes úr. A lelkipásztor újra köszönetet mondott mindenkinek, akik eljöttek, akik a felújítási munkálatokhoz az elmúlt évek során bármilyen segítséggel, támogatással hozzájárultak. Végezetül a névadó tábla leleplezésére került sor, amit szeretetvendégség követett.

Kulcsár Árpád, lp. 
Kampen

Vakációs Bibliahét Értarcsán

Hálás és vidám szívvel emlékezünk vissza az idén nyáron is megszervezett gyermek-evangelizációs hétre, ami a KOEN alapítvány programjának köszönhetően ismét nagyon színvonalasra és tartalmasra sikeredett.


Isten kegyelméből harmincöt-negyven fős gyereksereg – tele izgalommal és kíváncsisággal – töltötte meg nap mint nap templomunk padjait. Az idei év témája „Válaszút” volt. Isten gyakran állít minket választás elé már kisgyermekkorunktól fogva. Napjainkban, mikor egyre nehezebbnek érezzük a jó és rossz közötti döntést, Isten akaratának megtartását, rajtunk való tervének beteljesítését, különösképpen szívügyünknek éreztük, hogy gyülekezetünk gyermekeinek a legnagyobb felelősséggel mutassunk irányt, utat e nehéz kérdésekben.

A hét programjában ószövetségi történetekkel, azoknak hithőseivel és döntéseikkel ismerkedhettünk meg, mint pl. Gedeon, Ruth, Dávid vagy Noé. A bibliai történetek átadását minden nap egy jelenet előzte meg, amit az ifisek adtak elő, megkönnyítve az üzenet megértését. Így a hét komplexitását a változatos történetek szereplői, férfiak és nők egyaránt, fiatalok és idősek adták, akik mindannyian döntést kellett hozzanak egy helyzetben, valami vagy valaki mellett. Ennélfogva, a gyerekek megérthették, hogy Isten hűséges követői sem mentesek a nehéz helyzetektől, sőt, annál nagyobb felelősség terheli őket. Viszont ez a teher nem feltétlenül kell nehéz legyen, mert a mi Urunk gondviselésében biztonságban vagyunk. Egyetlen feladatunk, hogy teljesen Rá hagyatkozzunk, és a megfelelő időben kellő bölcsességgel megajándékoz minket a legnehezebb döntések és választások közepette is.


A napi program délelőtt 10 órakor kezdődött és 13-14 óráig tartott, amit nagyon tartalmasan töltöttünk el/meg: a történetek megtanulásával, amikor is a gyerekek elmondhatták véleményüket, beleélhették magukat a szereplők helyzetébe, döntéseik súlyába. Minden nap új aranymondást tanultak, és az előző napikat is ügyesen felmondták, valamint az aktuális történethez kapcsolódó énekeket is napról-napra nagy lelkesedéssel tanulták meg. Emellett különféle játékokkal, vetélkedőkkel és rengeteg kézműveskedéssel töltöttük a hetet. Mint minden évben, a szombatot a tanulságos, lehetőleg bibliai történetet feldolgozó rajzfilmek, filmek megnézésére szenteltük, ami a gyerekek számára a hét egyik fénypontja volt.

Már hosszú évek óta szülők és gyermekek számára egyaránt, az év legkedveltebb része a vakációs bibliahetet lezáró szülők délutánja, ami idén is igen színvonalas lett. A vasárnap délutáni istentisztelet keretében a nagyobbak előadták a bibliai történetekhez kapcsolódó kerettörténeteket, jeleneteket, a kicsik szinte „küzdöttek” az aranymondásokért, hogy felmondhassák, és a dicsőítésre is nagy hangsúlyt fektettünk, helyet adva a hét során megtanult összes éneknek. Az ünnepséget követően bőséges szeretetvendégséggel zártuk az alkalmat.

Köszönet Kulcsár Árpád lelkipásztor úrnak, hogy idén is megszervezte és levezette ezt az áldott hetet. Köszönet minden ifisnek, akik egész héten át napról-napra készültek, segédkeztek, szolgáltak. Köszönet illeti a gyülekezeti tagokat a mindennapi bőséges finomságokért, amivel megvendégelhettük a gyerekeket.

Istennek legyen hála, hogy kegyelméből és szeretetéből ilyen tartalmas hetet zárhattunk ismét, amikor lehetőségünk volt még jobban megismerni őt, és napról-napra közösségben lenni vele, valamint kicsi és nagy testvéreinkkel.

Kabai Kitti,
I. éves teológia-lelkész szakos hallgató

2014. november 22., szombat

Érszőllősi krónika

Elég mozgalmas volt az érszőllősi gyülekezet élete az utóbbi hetekben. Ezt szedtük csokorba és nyújtjuk át szeretettel a kedves olvasónak.


Érszőllősi látkép a református templommal és parókiával


Szeptember 28-án a gyülekezet által megálmodott és 20 esztendő alatt felépített új lelkészi lakásért adtunk hálát ünnepi istentisztelet keretében. Nagy volt a kezdeti lelkesedés, amikor az akkori presbitérium úgy döntött, hogy nem a régi pásztori lak felújítását fogja elvégezni, hanem egy teljesen új épületet épít a majdan érkező új lelkésznek és családjának. Így történt, hogy 1994-ben hozzákezdtek a munkálatoknak, és 2003 októberére az új lelkészcsalád érkezésére beköltözhető állapotba került az épület. A munkálatok költségeit nagymértékben önerőből fedezte a gyülekezet. Az utóbbi 10 évben a már elkészült épület emeleti szintjét kellett rendbetenni, valamint a külső vakolás, szigetelés és nemes vakolattal való behúzás munkáját elvégezni. Ezeket a munkálatokat a holland segélyként érkezők javak eladásából fedezte a gyülekezet, mely ezekben az években teljes erővel a templom felújításán munkálkodott. Hála és köszönet mindazokért, akik a 20 esztendő alatt akár kétkezi munkával, akár pénzbeli vagy természetbeni adományokkal járultak hozzá az új parókia felépítéséhez.

Október első hétvégéjén egy háromtagú küldöttség (a lelkész házaspár és a gondozó) vett részt a Tatabánya-Bánhida-i testvérgyülekezet által szervezett találkozón. Az immár második alkalommal megszervezett eseményre a határon túlról a bányavárosban letelepedetteket várták. Az istentisztelettel és bizonyságtétellel egybekötött, meghitt hangulatú templomi alkalom szeretetvendégséggel zárult. A szervezők azzal a nem titkolt missziói szándékkal szervezik ezt a találkozót, hogy a városban élő, külhonból odaszármazottak bekapcsolódjanak az ottani gyülekezeti élet vérkeringésébe. Mi pedig örültünk az újbóli találkozásnak, együttlétnek, közös szolgálati lehetőségnek.

Október 18-án új testvérgyülekezettel gazdagodtunk. A presbitérim 2/3-nak részvételével először Szerencsi Erika lelkésznő ünnepélyes beiktatásán vettünk részt, akit hat év hűséges szolgálat után iktattak be a Kokadi Református Egyházközség lelkipásztori szolgálatába. Ezt követte a testvérgyülekezeti megállapodás aláírása mindkét fél, illetve mindhárom fél részéről. Ugyanis a kokadi gyülekezet az érszőllősi mellett a magyarkéci gyülekezettel is testvérgyülekezeti kapcsolatot hozott létre, illetve megerősítette a még a 90-es években létrejött kapcsolatát az asszonyvásári gyülekezettel. A példás módon megszervezett esemény itt is gazdag szeretetvendégséggel és kötetlen beszélgetéssel zárult. Mi pedig hálaadással nyugtáztuk hazafele jövet, hogy egy újabb gyülekezet került fel az imalistánkra, akikért állhatatossággal szeretnénk könyörögni a jövőben.


Október utolsó vasárnapján szerveztük meg első alkalommal gyülekezetünkben az idősek vasárnapját. Felbátorodva a más gyülekezetekben már régebb óta zajló alkalmon, mi is szeretnénk jó hagyományt teremteni ezzel a kezdeményezéssel. Tény, hogy valami okból az idősek nem kapnak annyi figyelmet nemcsak a mindennapi életben, de a gyülekezet életében sem, ezért fontos, figyelemfelkeltő üzenete is van egy ilyen eseménynek. A 71. zsoltár néhány verse szolgált alapigeként, melyből megérthettük, hogy az idős ember imádkozó ember, számon tartja Isten múltbeli tetteit, azokat a jelenben elmondja a következő nemzedéknek bizonyságtételként, és a jövőjét is az Úr kezére bízza. Idős testvéreinket a fiatalok is köszöntötték verssel, énekkel, jelezve, hogy igyekeznek megbecsülni az előttük járó nemzedéket. Az alkalom szeretetvendégséggel zárult, melyet hálásan köszöntek idős testvéreink.


Az élet istentisztelete

És örömmel számolok be arról az új kezdeményezésről is, mely szerint fiatalok egy csoportja a hónap egyik vasárnapjának délutánján az élet istentiszteleteként meglátogatják az özvegyeket és árvákat a maguk nyomorúságában, és miközben másokat felüdítenek egy-egy énekkel, áhítattal, aközben maguk is felüdülnek. Urunk áldja meg fiataljaink eme szolgálatát, hogy ezáltal is Isten országa terjedjen, és vég nélkül növekedjen itt a földön.

Illyés Tamás Zoltán, lp.

Tofeus Mihály (1629‑1684) református püspök

Tofeus Mihályt a róla és munkásságáról fennmaradt adatok alapján Isten igéjéhez hű prédikátorként, a református anyaszentegyház érdekeit szem előtt tartó püspökként, és a maga és mások irányában igényes emberként ismerhetjük meg. Teológiai nézeteit jelentősen befolyásolták azok a változások, melyek közel négy évtizedes teológusi, lelkészi, püspöki tevékenysége idején következtek be az erdélyi egyházban.


Régen élt emberek esetében sokszor gondot okoz, hogy adatok hiányában nehéz hitelesen megállapítani születési helyüket és idejüket. Sajnos Tofeus Mihály is közéjük tartozik. Egyesek szerint Magyarország délnyugaton fekvő Tófő nevű községében született, mások szerint Székelyhídon. Mindkét tábor tud érveket felhozni az igaza bizonyítására, de egyértelműen egyik állítás sem bizonyítható. Életrajzírói szerint Tofeus szülei Délnyugat-Dunántúlról menekültek el Székelyhídra. Tofeus névhasználata alapján feltételezhető, hogy ő maga Tófőt tartotta szülőhelyének. Apafi Mihálynak az 1673. júliusában tartott radnóti zsinat végzéseihez csatolt leirata „Michael Topheus de Tophö” formában közli a nevét, hasonlóképpen Teleki Mihály kővári főkapitánynak írt levelét „Székelyhídi Tofői Mihály” néven írta alá. De hogy valójában hogyan is áll a dolog a születési hely és idő ügyében, ekkora idői távlatból, adatok hiányában lehetetlen megmondani.

Székelyhídi, sárospataki, debreceni, majd váradi diákoskodása után külföldi tanulmányútra indult. 1646. szeptember 29-én iratkozott be a franekeri egyetemre. Tanulmányai során az utrechti, harderwijki, majd a leideni egyetemek hallgatója volt, majd 1649. júliusában szerzett doktori oklevelet a leideni egyetemen.

Hazatérve előbb nagyváradi, majd 1651-től sárospataki tanár lett. 1653-ban szentelték pappá. Ezután Bodrogkeresztúron, Diószegen, majd 1658-tól Szatmáron lelkészkedett, innen hívta meg Apafi Mihály fejedelem udvari papjának 1665-ben. 1679-ben választották meg a Tiszabecsi Gáspár halálával megüresedett erdélyi püspöki székbe.


Irodalmi munkásságáról Erdély egyik úttörő bibliográfusa, Bod Péter ezt írta 1766-ban: „Maga nem írt semmit, hanem a Fejedelem Asszony, Bornemissza Anna két Író-Deáki, Tisza-Újhelyi István, és Ovári Keszei János, a mint el-mondotta szájából, le-írták; a Bírák, Rúth, Sámuel könyveire, Szent Máté Evangyeliomára, és a Soltárokra tett Tanításait. Ez utolsót Világra is botsátották 1683-dik Esztendőben; de a többek Irásban maradtak.” Apafi Mihály fejedelem könyveinek 1707-es jegyzéke említ még egy Tofeus nevével jegyzett Genesis-kommentárt is, amit minden valószínűség szerint az előbbiekhez hasonlóan prédikációi alapján jegyeztek le. Tofeus ezek mellett még két vizsgatételt írt váradi rektorsága idején. Az 1650-ben Váradon megjelent egyik vizsgatételét a németalföldi arminiánusok (remonstránsok) ellen írta, amelyre evangélikus részről érkezett felelet Horváth András kassai rektor tollából. A disputáció folytatását még abban az évben megírta Tofeus, amelyre 1652-ben kapott választ. Felkészültsége és képességei tükrében szerénynek mondható ez az irodalmi hagyaték. Egyéb művei vagy elvesztek, vagy feltételezhető, hogy Tofeus a későbbiekben az udvari lelkészi, majd püspöki teendők mellett nem talált időt arra, hogy lelkészi szolgálatának megfogalmazott igehirdetéseit lejegyezze. Szervezett, politizált, kiterjedt levelezést folytatott, ezért tevékenységének ma is kézzelfogható egyetlen eredménye a fejedelmi nyomásra kiadott zsoltármagyarázat. Az adatok szerint Tofeus Mihály az erdélyi fejedelmi udvarban 1679. május 30-tól 1682. május 12-ig prédikált a Zsoltárok könyvéről. A prédikációk alapján megállapíthatjuk, hogy a jeles európai egyetemeket megjárt püspök teológiai nézeteit jelentősen befolyásolták azok a változások, melyek közel négy évtizedes teológusi tevékenysége idején következtek be az európai, és szinte azonnali recepcióval az erdélyi református egyházban. Ezek a szellemi hatások pontosan nyomon követhetők a zsoltárokról írt prédikációiban. És bár más bibliai könyvek alapján elmondott prédikációinak kéziratban maradt kötetei mind elkallódtak, teológiai szempontból ebből az egy kötetből is kétségtelenné válik, hogy a korszellem az igehirdetői hivatás mellett másodlagos volt Tofeus számára. Mindes esetben Isten igéjét hirdette, azzal intett, buzdított, gyakran nem könnyű helyzetekben is. A történelmi és a teológiai környezet szoros összefüggését figyelhetjük meg Tofeus prédikációiban, ami a kor sajátosságain túl a prédikációk elhangzásának körülményeinek is köszönhető. 1665-től udvari lelkészként, és 1679-től püspökként egy olyan hallgatóság előtt szólalt fel, amely számára igehirdetéseiben nemcsak a lelki táplálékot kínálta, hanem a napi politikai élet szabályait is. A fejedelmi udvarban hétköznap egyszer, vasárnaponta két alkalommal hirdetett igét. A hallgatóság mindenkori emberi gyarlóságát számításon kívül hagyva „ez a tény legfelső szinten biztosította, hogy az erdélyi politika és államigazgatás, meg az egyházkormányzat valóban a református keresztyén hitelveknek megfelelően follyék. Tofeus ugyanis a fejedelem és az udvar előtt tartott prédikációiban sokszor magyarázta úgy a Szentírást, hogy az aktuálpolitikai töltést is kapott, eligazítást jelentett, így az udvari lelkipásztor-püspök erkölcsi elveket vihetett be az igehirdetése révén a felső szintű politikai döntésekbe s egyúttal az egész erdélyi közéletbe.” Valójában Tofeus még a zsoltármagyarázatokban is panaszkodott, hogy a fejedelmi házaspáron kívül kevesen hallgatják alázattal és figyelemmel Isten igéjét, a főurak az istentisztelet alatt gyakran szundítanak vagy hivatali irataikat olvasgatják. Általános volt a főúri udvarok istentiszteleti életében a rendszertelenség, és az abból fakadó renyhe kegyesség-gyakorlás. Azonban ez nem kisebbítette a feladatot, hogy Isten igéje szerinti útmutatást nyújtson az egyház- és államvezetésben döntéseket hozó fejedelmi udvarnak, elmondva, hogy nem az anyagi haszon, a hatalom- és dicsvágy, hanem az öntudatos hit, az erkölcs és a nemzeti összefogás tartja meg a nemzetet.

Tevékenysége fő része az egyházszervező munka volt, de figyelme kiterjedt arra is, hogy az egyháznak nemcsak szervezeti és anyagi stabilitásra van szüksége, hanem az egyház elsődleges forrása, tápláléka Isten igéje. Így ő volt az egyik fő támogatója a Misztótfalusi Kis Miklós által megvalósított bibliakiadásnak, jóllehet, a Biblia megjelenését már nem élhette meg.

Szellemi irányultságának, érdeklődési körének távlatairól könyvtárának fennmaradt jegyzéke is árulkodik. Egy széles látókörű, érdeklődő embert feltételez ez a könyvjegyzék, aki jártas volt az európai szellemi irányzatok terén, és kellő nyitottsággal tudott egymás mellé helyezni egymásnak sokszor teljességgel ellentmondó köteteket is. A könyvek közül kevés maradt fenn, de a rendelkezésre álló kötetek azt bizonyítják, hogy Tofeus értő olvasó volt, aki jegyzetelt is a könyvlapok széleire, összefüggéseket, meglátásait, sok esetben javításait is feljegyezve. A könyvek címlapjára legtöbbször nemcsak a nevét, hanem latin jelmondatát is felírta: Per convitia et laudes, kifejezve ezzel, hogy rágalmak és dicséretek között halad az emberi élet útja.

Hogy mindezekben az eseményekben, szolgálatokban hol van maga az ember Tofeus? Felkészültsége, alapossága, eredményei mind-mind azt bizonyítják, hogy egy, Istentől kapott elhívatásának és az Anyaszentegyháztól kapott megbízatásának teljesen megfelelni vágyó ember volt. Mind szolgálata, mind a zsoltárok alapján elmondott prédikációi arról tanúskodnak, hogy korának közegyházi és társadalmi-politikai gondjait szem előtt tartotta, megoldásukra pedig egy sajátos, a kor teológiai és szellemi áramlataiból bölcsen integráló szellemiséget alakított ki.

 
Isten igéje iránti elkötelezettségét a 135. zsoltár magyarázatában megfogalmazott tanítása szerint ma is példaként állíthatjuk magunk elé: „Átkozott, elveszett szolga az, akinek Bibliája nincs, mert az az ő Urának akaratát nem tudja; nem tudja pedig az, aki az Isten beszédét nem tudja; nem tudja pedig az Isten beszédét, akinek Bibliája nincs. […] Meg nem tudnád te reformáta religio az Istennek köszönni azt, hogy ezt a szent könyvet megadta, s hagyta tenéked; hogy ezt a szövétneket meggyújtotta a te lábaid előtt: mert ha ez nem lett volna, honnan tudnád te az Istennek sok kegyelmességét eszedbe venni; mit tudnál az ő felsége irgalmassági felől; honnan vigasztalnád lelkedet háborúidban? Mi módon kóstolnád meg az ő felsége minden méznél édesebb beszédét?

Tofeus Mihály református püspök 1684. október 23-án halt meg Gyulafehérváron, november 7-én temették el ugyanott.


Kurta József-Tibor
a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet főkönyvtárosa

VIII. Érmelléki Bibliaismereti Vetélkedő

November 8-án, szombaton reggel ismét megpezsdült az élet Jankafalván. Már reggel korán sorakoztak a VIII. Érmelléki Bibliaismereti Vetélkedőre érkező versenyzők. Idén 9 település képviseltette magát e neves versengésen, éspedig: Csokaly, Érszőllős, Jankafalva, Magyarkéc, Margitta, Nagykágya, Szalacs, Székelyhíd és Tóti. Az idei vetélkedőre a Királyok könyvéből, annak szemelvényeiből kellett felkészülni. Nagy dicséret illeti a csapatokat, mert a maximális 134,5 pontból 6 csapatnak sikerült 100 pont felett teljesíteni, s két csapat is úgy vállalta a megmérettetést, hogy egy héttel a verseny előtt állt össze a végleges csapat. Elmondhatjuk, hogy az idén jól felkészült csapatok versengtek az első helyért.


A nap az Élő kövek dicsőítésével kezdődött, majd Jakó Sándor Zsigmond házigazda köszöntötte a jelenlévőket, s rövid áhítatában a kegyelemről szólt, mely még Ahábnak, a gonosz királynak is kijárt Isten részéről, mert ennyire szeret az Isten (1Kir 21,25‑29). Ezt követően Mike Pál vállalta a feszültségoldást egy kis humorral, bár a csapatok nagyon izgultak s koncentráltak. 50 kérdésre kellett választ adjanak vagy találjanak a csapatok. Az ötven kérdés tízes felosztásban került a versenyzők elé, így miközben az ifjak az újabb kérdésekre feleltek, a zsűri máris lázasan javította a kész munkákat. Ennek a jól szervezett munkának is volt köszönhető, hogy ebéd után máris eredményhirdetés született.


Amíg a versenyzők a templomban szorgalmasan írtak, addig a gyülekezeti házban a Jankafalvi Nőszövetség tagjai serénykedtek, így a vetélkedőn megéhezett ifjak szépen megterített asztal mellé ülhettek, és töltött káposztával csillapíthatták éhségüket.


A versenyzők felkészültségét és kemény munkáját jól tükrözte az eredmény, hiszen a dobogó első és második helye között fél pont döntött, s a harmadik helyen pedig holtverseny alakult ki.

Első lett, régóta áhítva ezt, Érszőllős (Erdei Virág, Pápai Natália, Somogyi Izabella, Veres Bianka) csapata, második lett derekasan küzdve, s tényleg csak egy hajszálnyit lemaradva Magyarkéc (Borsi Brigitta, Borsi Nóra, Borsi Renáta, Borsi Réka), harmadik helyen végzett Szalacs (Kisded Andrea, Kuzmányi Csaba, Szántó Amarilisz, Szegedi Dávid) és Tóti (Kovács Dávid, Szegi Máté, Tóth Attila, Kiss Ingrid) csapata, akik már évről évre felfele araszolnak, s most dobogóra is értek, mindketten. Az eredmény függvényében a kerületi szakaszon Margitta (a tavalyi kerületi győztes) és Érszőllős csapata vesz részt egyházmegyénkből.


I. hely: Érszőllős


 II. hely: Magyarkéc


 III. hely: Szalacs 


 III. hely: Tóti
 
Gratulálunk a csapatoknak! Az Úr Istennek pedig hála és dicsőség a szép őszi napért, a jókedvért, az Igéért, és azért is, hogy már nyolc éve folytonosan van Bibliaismereti Vetélkedő.


Jakó Sándor, lp.
egyházmegyei ifjúsági előadó