2014. október 31., péntek

Kálvin munkatársa voltam... (novella)


Egy borongós téli délutánon egy Kálvin-könyv került a kezembe; miközben a kandallóban vidáman pattogott a tűz, olvasni kezdtem a nagy mester írását…

Genf utcáin sétálgattam, szembejött velem egy komor tekintetű, vékony, csontos arcú férfi. Mintha egy ismerőssel találkoztam volna, kire emlékeztet? A történelemkönyvemből? Az nem lehet! De, mégis! Hiszen ez Kálvin János, a nagy reformátor. A férfi hirtelen a fejéhez kap és megtántorodik, a karommal megtartom, hogy ne zuhanjon el. Alig érthetően megköszöni a segítségemet. A fejfájásáról mond valamit, de nem értem jól a szavait, csak azt látom, hogy rettenetes fájdalmai vannak.

– Hazakísérhetem? – kérdezem tőle.

Nem látok mellette kísérőt vagy szolgálót. Már válaszolni sem tud, csak a vállamra dőlve nehézkes léptekkel elindul mellettem. Merre vigyem? Tétován elindulok a platánfákkal szegélyezett úton, néhány méter után egy emeletes ház kapujánál int a kezével, hogy ide forduljunk be. Némán engedelmeskedem, a kapun belépve egy fehér főkötős asszony szalad elénk, talán a szolgálója lehet, mert rémülten sopánkodik:

– Jaj, méltóságos úr, már megint elindult egyedül!

Most már ketten támogatjuk a beteg embert. A bejárati ajtón belépve az előszobába jutottunk, innen több helyiség nyílt. Jobb kéz felöl láttam egy résnyire kinyílt ajtót, itt a konyha lehet – gondoltam magamban –, mi balra fordultunk. A szobájában ledőlt az ágyára, és csak a mérhetetlen fájdalom sugárzott az arcáról.

Körülnéztem. A szobában egy ócska, rozoga könyvespolc, amin néhány szép bőrkötéses könyv sorakozik, előtte egy íróasztal, amin sárgás színű papírok hevernek. Az asztalon egy tintatartó, amiben már alig van tinta, és mellette egy gyönyörű, hosszú lúdtoll. Egy gyertyatartóban szétfolyt viasz.

Kinéztem az ablakon. Az utcákon szörnyű volt a nyüzsgés és a zűrzavar. Férfiak beszéltek. A nők hangosan, kiabálva beszélgettek. Gyermekek futkároztak. Disznók visítottak. Szekerek zötyögtek. Bikák bömböltek. Tehenek bőgtek. Lovak nyerítettek. Macskák nyivákoltak. Kutyák morogtak. Egy asszony szemben kinyitotta az ablakot, és koszos vizet öntött az útra.

Ránéztem Kálvinra, aki a zöld ágytakaróval leterített ágyon feküdt. Megkérdeztem a főkötős asszonytól:

– Maradhatok, míg felébred az úr?

– Maradhat – válaszolta az asszony.

– Hozhatok egy teát?

– Igen, köszönöm, jól fog esni.

– Tessék, itt a teája, foglaljon csak helyet.

Az asztalra tett egy tálcát, rajta gyönyörű bordó virágokkal díszített porcelánok. Kiöntötte a forró teát egy aranyszélű kis csészébe. Finom csipkebogyó illat töltötte be a szobát.

– Ha megengedi, én elmegyek, készítem az úr vacsoráját.

A beteg arca lassan megnyugodott, látszott, hogy múlóban voltak a fájdalmai. Amikor felült, nagyon meglepődött, hogy ott ültem a karosszékben.

– Kihez van szerencsém? Nem szoktam az ilyen rohamaimhoz orvost hívni, hamar el szokott múlni, látja, már jól vagyok.

Bemutatkoztam neki, és elmeséltem az utcai találkozásunkat. Elmondtam neki, hogy hazakísértem, és megkértem a szolgálóját, hogy hadd maradjak, amíg jobban lesz.

– Milyen kevés könyve van – mondtam.

– Igen. El kellett adnom a többit.

– De ön tud olvasni?

– Igen.

– Hol tanult meg?

– Magyarországon egy kis falucskában. Majd Pápán megtanultam egy kicsit latinul.

– Én ifjabb éveimben sokfelé jártam, de még Pápáról soha nem hallottam, hol található?

– Innen körülbelül 1200 km-re.

Nagyon meglepett, hogy elcsodálkozott, hogy tudok olvasni.

– Nagyon megtetszettek az írásai, főleg: A reformáció szükségességéről szóló írása. Elmondtam neki, hogy egyetértek az ő tanaival. Látta a lelkesedésemet, és megmutatta nekem néhány írását. Az egyiknek Rövid értekezés az úrvacsoráról a címe. Beszélgettünk az Újtestamentumról és az Ótestamentumról. Mindketten sokkal világosabbnak látjuk az Újtestamentumot.

– Az Ótestamentum a zsidó népre korlátozódott; az Újtestamentum kinyilatkoztatása egyetemes érvényű – mondta Kálvin.

– Így van, ahogy mondja.

Elmondta, hogy szerinte Isten és Krisztus megtapasztalását nem lehet szavakba foglalni. Bátorkodtam megkérdezni:

– Van családja?

– Igen, volt, feleségem nemrég halt meg, és volt egy kisfiam is. Az Úr súlyos sebet ütött rajtunk kisfiúnknak halálával, de ő Atya, jól tudja, mi válik gyermekei javára. Két évre rá a Teremtő magához hívta a feleségemet is.

Láttam rajta, hogy nem szívesen beszél magánéletéről, és elzárkózott attól, hogy magáról beszéljen. Láttam rajta, hogy boldogtalan, és egy kicsit fel is kavartam kérdéseimmel. Mutatott egy barna színű könyvet, melynek sárgás barna lapjain egy pár tintafolt volt és saját kézírása.

– Ezt a munkámat írom most, nem szoktam mindenkinek megmutatni, de ön, érzem, hogy engem nagyon megért, és látom önben a segítőkészséget – mondta.

Beleolvastam, és mondtam néhány ötletet, hogy én hogyan képzelem el. Nagyon örült neki, és ki is javította. Még sokáig beszélgettünk és írogattunk nézeteinkről.

– Jó lenne egy segítő, aki intézné az ügyeimet, mert már nagyon rosszul látok, és ez az állandó fejfájás, ami gyötör. Segítőm lenne?

– Igen, örömmel elfogadom.

Én intéztem az ügyeit, eljártam könyvtárakba, hogy segítsek megírni az Institutiot. Én vittem el az írásokat a nyomdába. Rendet raktam a sok papír között. Amikor már nagyon nem látott, megkért, hogy írjam le, amit diktál. Együtt mentünk el a templomba, hallgattam, hogyan prédikál. Boldog voltam, hogy együtt dolgozhattam azzal az emberrel, akire büszke a református egyház. Türelmes volt velem, és nem szidott le, amikor kiborítottam a tintát egy fontos papírra. Az Institutiot elkezdtük átszerkeszteni, mert a mű átdolgozásra szorult. Több fejezet is lehetetlenül hosszú, tagolatlan volt.

Egyik nap sokáig dolgoztunk. Beesteledett, a főkötős asszony megkérdezte:

– A vendég úr itt eszik nálunk?

– Igen, itt vacsorázik – felelte Kálvin.

Átmentünk a konyhába, ahol egy ócska asztal, körülötte kopott székek és egy jó nagy kemence volt, a mennyezet kormos, egy kis ablak nyílt az utcára. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér volt, egy másikban vaj és túró, a harmadikban főtt burgonya. Megmostuk a kezünket egy fehér tálkában, asztalhoz ültünk. Kálvin elnézést kért a szegényes körülményekért. Majd megkért, hogy mondjak egy asztali áldást.

– Mindenható Atyánk, köszönjük neked, hogy újra asztalt terítesz. Testünket étellel bő asztalod táplálja, táplálja így lelkünket is igédnek jó tanácsa. Ámen.

Édesanyám ébresztett fel, hogy kész a vacsora.

Mindez csak egy álom volt?

Nagy Antónia


(A diákszerző a Kálvin Év alkalmából, a 2008/2009. tanévben a Magyarországi Református Egyház Kálvin Bizottsága által kiírt és a Református Pedagógiai Intézet szakmai közreműködésével támogatott Kálvincsillag novellaíró versenyen jelen írásával III. helyezést ért el.) 

Megjelent a Református Érmellék 2014. szeptemberi számában.