2014. október 31., péntek

Kálvin munkatársa voltam... (novella)


Egy borongós téli délutánon egy Kálvin-könyv került a kezembe; miközben a kandallóban vidáman pattogott a tűz, olvasni kezdtem a nagy mester írását…

Genf utcáin sétálgattam, szembejött velem egy komor tekintetű, vékony, csontos arcú férfi. Mintha egy ismerőssel találkoztam volna, kire emlékeztet? A történelemkönyvemből? Az nem lehet! De, mégis! Hiszen ez Kálvin János, a nagy reformátor. A férfi hirtelen a fejéhez kap és megtántorodik, a karommal megtartom, hogy ne zuhanjon el. Alig érthetően megköszöni a segítségemet. A fejfájásáról mond valamit, de nem értem jól a szavait, csak azt látom, hogy rettenetes fájdalmai vannak.

– Hazakísérhetem? – kérdezem tőle.

Nem látok mellette kísérőt vagy szolgálót. Már válaszolni sem tud, csak a vállamra dőlve nehézkes léptekkel elindul mellettem. Merre vigyem? Tétován elindulok a platánfákkal szegélyezett úton, néhány méter után egy emeletes ház kapujánál int a kezével, hogy ide forduljunk be. Némán engedelmeskedem, a kapun belépve egy fehér főkötős asszony szalad elénk, talán a szolgálója lehet, mert rémülten sopánkodik:

– Jaj, méltóságos úr, már megint elindult egyedül!

Most már ketten támogatjuk a beteg embert. A bejárati ajtón belépve az előszobába jutottunk, innen több helyiség nyílt. Jobb kéz felöl láttam egy résnyire kinyílt ajtót, itt a konyha lehet – gondoltam magamban –, mi balra fordultunk. A szobájában ledőlt az ágyára, és csak a mérhetetlen fájdalom sugárzott az arcáról.

Körülnéztem. A szobában egy ócska, rozoga könyvespolc, amin néhány szép bőrkötéses könyv sorakozik, előtte egy íróasztal, amin sárgás színű papírok hevernek. Az asztalon egy tintatartó, amiben már alig van tinta, és mellette egy gyönyörű, hosszú lúdtoll. Egy gyertyatartóban szétfolyt viasz.

Kinéztem az ablakon. Az utcákon szörnyű volt a nyüzsgés és a zűrzavar. Férfiak beszéltek. A nők hangosan, kiabálva beszélgettek. Gyermekek futkároztak. Disznók visítottak. Szekerek zötyögtek. Bikák bömböltek. Tehenek bőgtek. Lovak nyerítettek. Macskák nyivákoltak. Kutyák morogtak. Egy asszony szemben kinyitotta az ablakot, és koszos vizet öntött az útra.

Ránéztem Kálvinra, aki a zöld ágytakaróval leterített ágyon feküdt. Megkérdeztem a főkötős asszonytól:

– Maradhatok, míg felébred az úr?

– Maradhat – válaszolta az asszony.

– Hozhatok egy teát?

– Igen, köszönöm, jól fog esni.

– Tessék, itt a teája, foglaljon csak helyet.

Az asztalra tett egy tálcát, rajta gyönyörű bordó virágokkal díszített porcelánok. Kiöntötte a forró teát egy aranyszélű kis csészébe. Finom csipkebogyó illat töltötte be a szobát.

– Ha megengedi, én elmegyek, készítem az úr vacsoráját.

A beteg arca lassan megnyugodott, látszott, hogy múlóban voltak a fájdalmai. Amikor felült, nagyon meglepődött, hogy ott ültem a karosszékben.

– Kihez van szerencsém? Nem szoktam az ilyen rohamaimhoz orvost hívni, hamar el szokott múlni, látja, már jól vagyok.

Bemutatkoztam neki, és elmeséltem az utcai találkozásunkat. Elmondtam neki, hogy hazakísértem, és megkértem a szolgálóját, hogy hadd maradjak, amíg jobban lesz.

– Milyen kevés könyve van – mondtam.

– Igen. El kellett adnom a többit.

– De ön tud olvasni?

– Igen.

– Hol tanult meg?

– Magyarországon egy kis falucskában. Majd Pápán megtanultam egy kicsit latinul.

– Én ifjabb éveimben sokfelé jártam, de még Pápáról soha nem hallottam, hol található?

– Innen körülbelül 1200 km-re.

Nagyon meglepett, hogy elcsodálkozott, hogy tudok olvasni.

– Nagyon megtetszettek az írásai, főleg: A reformáció szükségességéről szóló írása. Elmondtam neki, hogy egyetértek az ő tanaival. Látta a lelkesedésemet, és megmutatta nekem néhány írását. Az egyiknek Rövid értekezés az úrvacsoráról a címe. Beszélgettünk az Újtestamentumról és az Ótestamentumról. Mindketten sokkal világosabbnak látjuk az Újtestamentumot.

– Az Ótestamentum a zsidó népre korlátozódott; az Újtestamentum kinyilatkoztatása egyetemes érvényű – mondta Kálvin.

– Így van, ahogy mondja.

Elmondta, hogy szerinte Isten és Krisztus megtapasztalását nem lehet szavakba foglalni. Bátorkodtam megkérdezni:

– Van családja?

– Igen, volt, feleségem nemrég halt meg, és volt egy kisfiam is. Az Úr súlyos sebet ütött rajtunk kisfiúnknak halálával, de ő Atya, jól tudja, mi válik gyermekei javára. Két évre rá a Teremtő magához hívta a feleségemet is.

Láttam rajta, hogy nem szívesen beszél magánéletéről, és elzárkózott attól, hogy magáról beszéljen. Láttam rajta, hogy boldogtalan, és egy kicsit fel is kavartam kérdéseimmel. Mutatott egy barna színű könyvet, melynek sárgás barna lapjain egy pár tintafolt volt és saját kézírása.

– Ezt a munkámat írom most, nem szoktam mindenkinek megmutatni, de ön, érzem, hogy engem nagyon megért, és látom önben a segítőkészséget – mondta.

Beleolvastam, és mondtam néhány ötletet, hogy én hogyan képzelem el. Nagyon örült neki, és ki is javította. Még sokáig beszélgettünk és írogattunk nézeteinkről.

– Jó lenne egy segítő, aki intézné az ügyeimet, mert már nagyon rosszul látok, és ez az állandó fejfájás, ami gyötör. Segítőm lenne?

– Igen, örömmel elfogadom.

Én intéztem az ügyeit, eljártam könyvtárakba, hogy segítsek megírni az Institutiot. Én vittem el az írásokat a nyomdába. Rendet raktam a sok papír között. Amikor már nagyon nem látott, megkért, hogy írjam le, amit diktál. Együtt mentünk el a templomba, hallgattam, hogyan prédikál. Boldog voltam, hogy együtt dolgozhattam azzal az emberrel, akire büszke a református egyház. Türelmes volt velem, és nem szidott le, amikor kiborítottam a tintát egy fontos papírra. Az Institutiot elkezdtük átszerkeszteni, mert a mű átdolgozásra szorult. Több fejezet is lehetetlenül hosszú, tagolatlan volt.

Egyik nap sokáig dolgoztunk. Beesteledett, a főkötős asszony megkérdezte:

– A vendég úr itt eszik nálunk?

– Igen, itt vacsorázik – felelte Kálvin.

Átmentünk a konyhába, ahol egy ócska asztal, körülötte kopott székek és egy jó nagy kemence volt, a mennyezet kormos, egy kis ablak nyílt az utcára. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér volt, egy másikban vaj és túró, a harmadikban főtt burgonya. Megmostuk a kezünket egy fehér tálkában, asztalhoz ültünk. Kálvin elnézést kért a szegényes körülményekért. Majd megkért, hogy mondjak egy asztali áldást.

– Mindenható Atyánk, köszönjük neked, hogy újra asztalt terítesz. Testünket étellel bő asztalod táplálja, táplálja így lelkünket is igédnek jó tanácsa. Ámen.

Édesanyám ébresztett fel, hogy kész a vacsora.

Mindez csak egy álom volt?

Nagy Antónia


(A diákszerző a Kálvin Év alkalmából, a 2008/2009. tanévben a Magyarországi Református Egyház Kálvin Bizottsága által kiírt és a Református Pedagógiai Intézet szakmai közreműködésével támogatott Kálvincsillag novellaíró versenyen jelen írásával III. helyezést ért el.) 

Megjelent a Református Érmellék 2014. szeptemberi számában.

 

2014. október 28., kedd

A sziget - Vakációs bibliahét Jankafalván

Sokszor hasonlítottam már a templomot egy szigethez, de azt soha nem gondoltam, hogy tényleg azzá is válik egyszer. Márpedig a vakációs bibliahét alkalmával valóban sziget lett. Már vasárnap délután elkezdődött az ikések által a templom átvarázsolása. 

Az augusztus 25-én kezdődő bibliahétre érkező gyerekek meglepődve tapasztalták, hogy Noé bárkája beparkolt a templombejáratba, s vele, pontosabban azon keresztül lehetett eljutni a Víg Barátok szigetére. A szigetre, ahol pálmafák nőttek, vízesések csobogtak, s vidám ikések várták minden nap a népes gyereksereget. Amúgy a pálmafáink valóban varázslatosak voltak, mert a szép és hangos énekléssel termésre lehetett bírni őket. 


Minden nap egy-egy bibliai hőssel ismerkedtünk meg: Nóéval, Gedeonnal, Rúth és Dávid alakjával. Vidám előadások (Arrrnold bácsi és a gyerekek által), feladatok, játékok és vetélkedők töltötték meg a délutánokat. Vendégeink is voltak, hétfőn Oroszi Kálmán tiszteletes állatokat tanított meg hajtogatni, kedden Tóth Tibor fazekas mester mutatta meg az agyag titkait, szerdán pedig Szabó Melinda tanárnő segítségével készítettünk quilling kalászokat. 

Ezeken kívül fújtunk kürtöt, szám háborúztunk, vadásztunk bádogdobozokra parittyával és megkoronáztuk egymást papírkoronával. Sok móka és sok áldásos történet várta minden nap a 45 fős gyerekcsapatot. Pénteken a Nőszövetség kedveskedett finom lángossal a gyerekeknek. 

Augusztus 31-én vasárnap a népes gyülekezet előtt gyermekeink bemutatták, hogy mit is tanultak a héten, s ugyanakkor Noé bárkájába egy kis kiállítást is szerveztünk. Az ünnepi istentiszteletről kijövőket ifjaink kaláccsal és üdítőkkel várták. 

Jakó Sándor Zsigmond
lelkipásztor

2014. október 27., hétfő

Jankafalvi gyülekezeti kirándulás Hajdúnánásra


Idén ősszel már a negyedik év kezdődött el a hajdúnánási szórványprogram életében. Ennek a programnak egyik áldásos ajándéka, hogy Hajdúnánás és Jankafalva között barátsághíd épült. A kapcsolat szorosabbra fűzése érdekében, már tavaly meghívást kapott a gyülekezet Nánásra. A kirándulás megszervezése és összehangolása azonban csak most ősszel sikerült.


Szeptember 13-án, szombat reggel indult útnak a busz a 16 fős csapattal. Egész a határátkelőig reménykedtünk a jó időben, de sajnos lassan fel kellett adnunk a reményt, mert az eső is elkísért bennünket Magyarországra. Megérkezésünkkor Csillikné Szóláth Julika, a szorványprogram vezetője, fogadott bennünket a város könyvtárában, melyet meg is mutatott rögvest. Majd a város gyönyörű központját mutatta meg, az országzászlónál pedig elénekeltük a himnuszt. Meleg ebédre vártak a Református Egyház Öregotthonában. Ebéd után egy kicsit az intézmény életébe is betekinthettünk, majd a múzeumba vonultunk át, ahol a nánási kézművességel és a város történelmével ismerkedhettünk meg. Megtudtuk az is, hogy miért az aranyszalma városa Nánás. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak, ami jól esett.


A sok látnivaló után a csodás fürdőben lévő szállásunkra mentünk, ahol pár óra hosszat élveztük a benti termálmedencék és a szaunák pihentető kényelmét. Este az Alkotó-háznak nevezett kézműves műhely és tájházba vártak vendéglátóink. Itt egyik meglepetés jött a másik után. Először a nagyon szép rusztikus ház és berendezése nyűgözött le bennünket, azután pedig a megterített asztal, ami szintén meglepetés volt. A verandán pedig kedves ismerősök vártak bennünket, azok a tanárnők és diákok, akik Jankafalvára járnak havonta egyszer rendhagyó történelemórát tartani. Házigazdáink egy helyi specialitással kedveskedtek az öhömmel (slambuc más néven), ami egy bográcsban, tésztából és krumpliból készülő szalonnával ízesített pásztorétel. A vacsora alkalmával Szóláth Tibor polgármester is megérkezett, aki örömmel köszöntötte a jankai csapatot, s mielőtt a szüreti mulatságra elszólította volna a kötelesség a vacsorát velünk töltötte, sőt egy kis emléket is adott mindannyiunknak.



Másnap a város jelképének számító református templomban istentiszteleten vettünk részt. Kocsis Áron segédlelkész fogadott bennünket, valamint ismét találkoztunk a polgármester úrral is, a tanárnőkkel és a gyerekekkel is, akik szintén részt vettek az istentiszteleten. Az igét Jakó Sándor Zsigmond jankai lelkész hirdette, aki a gyülekezet köszöntésekor elmondta, hogy számára történelmi ez a pillanat, mert először szolgál az anyaországban, s emlékül egy vázát adott át a nánási gyülekezetnek a jankai gyülekezet részéről. Az istentisztelet egy hármas keresztelővel folytatódott, majd ismét az Öregotthonban várták a kirándulókat ebédre. Ebéd után kisvonattal körbejártuk a várost, s akkor derült ki, hogy még sok látnivaló maradt. Igaza volt házigazdánknak, hogy aki egyszer Nánáson járt, az úgy búcsúzik, hogy még visszajön. Mi is így indultunk el haza, hogy még muszáj visszatérnünk, s azoknak is megmutatnunk ezt a nagyon szép hajdúsági várost, akik most otthon maradtak.Debrecenbe érve kisütött a nap. Ezt az áldást úgy használtuk ki, hogy ha már nem esett, megálltunk, s tettünk egy sétát a csodaszép főtéren, s a felújított Nagytemplomba is benéztünk egy kicsit. Sötétben értünk haza kissé fáradtan, de szép élményekkel és jó érzésekkel, melyeket még a sok eső sem tudott elmosni. Reméljük, hogy a folytatás is következik, jövőre.

Jutalomkirándulás a jankafalvi vallásórásoknak

Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó - szól közmondásunk. A júniusi tanévzáró istentiszteleten elhangzott a tiszteletes részéről egy ígéret, mégpedig annak a 13 gyermeknek, akik a legtöbbet jártak egész évben vallásórára. Az ígéret úgy szólt, hogy a szorgalomért cserébe egy egész napos kirándulás lesz a jutalom Nagyváradra. Telt, múlt a nyár, s már aggódtak a gyermeki szívek, hogy nem lesz semmi a kirándulásból. Végül az ígéret beteljesült még az iskolakezdés előtt. 
 
 
Szeptember 9-én, egy keddi reggel útnak indult a mikrobusz, fedélzetén az izgatott gyereksereggel. A program meglepetés volt számukra. Először az állatkertbe sikerült bejutnunk, ahol a játékos kedvű majmok lettek a sztárok, szinte az ott töltött idő nagy részét az ő ketrecük előtt töltöttük. A hosszú állatkerti sétában elfáradva a játszótéri pihenőnél uzsonnáztunk, s természetesen a játszótér is le volt tesztelve. Az állatkert után a csapat a bóling pályára robogott át, ahol meglepetésre a legkisebb, aki sokszor a golyóval együtt csúszott a pályán, szerezte a legtöbb pontot. 
 
 
A napot végül a rogériuszi gyermekvárosban zártuk, ahol mindenki találhatott neki való játékot. Mielőtt elindultunk volna, még egy finom fagyi is belefért a napba. Reméljük ez a jutalom is növelni fogja a szorgalmas templomba járást az idei vallásórai évben. A nap sikerét az is mutatta, hogy hazafele szinte mindenki bóbiskolt és elcsendesedett a fáradtság és a nap izgalmai miatt. Végül is a türelem rózsát, azaz kirándulást termett.

Jakó Sándor
lelkipásztor

 

Jankai megemlékezés a szabadságharc vértanúiról



Október 5-én a vasárnapi istentisztelet keretében emlékeztek a jankafalviak az 1848-49-es szabadságharc vérbefojtására és hőseire. Az igehirdetést követően a konfirmandusok és a furulyások adta elő közösen egy rövid műsort, mely a szabadságharc leverését és vértanúinak kivégzését elevenítette fel. A Himnusz után az egész gyülekezet kivonult a templomkertbe, ahol a 48-49-es kopjafánál koszorút helyeztek el a hősök emlékére. A koszorúzás eseményét a furulyacsoport játéka tette méltóságteljessé. Az ünnepi megemlékezés a Szózat eléneklésével zárult.
Jakó Sándor
lelkipásztor

 

2014. október 26., vasárnap

Székelyhídi testvérgyülekezeti látogatás Gyermelyen

Szeptember derekán örömmel indultunk el Székelyhídról, hogy találkozzunk a magyarországi testvérgyülekezetünk tagjaival. A több órás út és a borongós idő nem vette el a jókedvünket, hiszen tudtuk, hogy a gyermelyi testvérek szeretettel várnak minket.



A gyermelyi református templom 


Péntek este, az utolsó találkozás óta történt eseményeket osztottuk meg egymással, s volt mit mesélni, hiszen két esztendő alatt a családokban is és a gyülekezetekben is sok minden történt.

Szombaton reggel együtt indultunk el egy csodálatos és jól megszervezett kirándulásra, s annak ellenére, hogy az előrejelzés esővel ijesztgetett, az Úr ránk tekintett, és áldását adta Felvidéki utunkra. Komárom, Gúta, Szimő, Perbete, Kürt települései sok érdekességgel vártak minket, s volt részünk betekintést nyerni az ott élők vallási, kulturális és történelmi világába.






Komáromban, Jókai Mór szobra előtt

Vasárnap délelőtt együtt magasztaltuk megtartó Istenünket, s imádkoztunk azért, hogy a testvéri szeretet és kapcsolat erősödjék közöttünk.

Hálás szívvel köszönjük meg vendéglátóink szeretetét és velünk való törődését, s ezúton is Isten áldását kérjük családjaik és gyülekezetük közösségére.

Rákosi Jenő
lelkipásztor

Idősek napja Margittán

Hálaadás az idős életekért a Margittai Református Egyházközségben

,,Mert te vagy az én reménységem, oh, Uram, Istenem, én bizodalmam gyermekségemtől fogva’’ (Zsolt 71,5)


Egy verőfényes őszi napon, október 19-én, a délelőtti istentisztelet keretében adtunk hálát a szép korúakért. Nagytiszteletű Kovács Gyula lelkipásztor Zsolt.71, 5-9 alapján hirdette Isten Igéjét. ,,Mert te vagy az én reménységem, oh Uram, Istenem, én bizodalmam gyermekségemtől fogva! Reád támaszkodom születésem óta; anyámnak méhéből te vontál ki engem; rólad szól az én dicséretem szüntelen. Mintegy csudává lettem sokaknak; de te vagy az én erős bizodalmam. Megtelik szájam dicséreteddel, minden napon a te dicsőségeddel. Ne vess el engem az én vénségemnek idején; mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem!”


Igehirdetésének első gondolataiban rámutatott arra, hogy ezek az idős korosztályhoz tartozó emberek sok mindent láttak, tapasztaltak és átéltek. Átélték a második világháború okozta fájdalmakat,az ezt követő istentelen korszakot, a 89-es rendszerváltást, és azóta is annyi mindent. A következőkben rávilágított az akkori és a mostani élethelyzetekre, kihangsúlyozva, hogy akkor boldogan szeretetben élt együtt akár több nemzedék is, végül idézve 1Kor. 13., arra biztatta a híveket, hogy a reményt és az Istenbe vetett bizodalmukat soha ne veszítsék el.


Gyülekezetünk énekkarának szolgálata könnycseppeket csalogatott a több, mint félszáz 80 éven felüli testvérünk szemébe. Előadásukban felcsendült a:,, Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk” eljutva a boldog felismerésig, hogy: „ Isten hord karjain…”

A kórus énekei közben Görbe Rozália nőszövetségi tag ,,Óbecsey István: Szeressétek az öregeket,, című versével köszöntötte az ezüsthajú, aranyszívű ünnepelteket.

Nagytiszteletű Kovács Gyula lelkipásztor úrasztali köszöntése után egyházunk főgondnoka emléklapot adott át minden jelenlévő idős testvérünknek, majd a templomi istentisztelet végeztével átsétáltunk a gyülekezeti terembe, ahol Isten gazdag áldásának köszönhetően bőségesen terített asztal mellett folytatódott az ünnepség.


Egyedül Istené a dicsőség! Ő adjon jó egészséget, hosszú boldog életet, hogy érezzék környezetük figyelmét, családjuk szeretetét és Isten gondviselését.

Balázsi Emma
gondnok

2014. október 17., péntek

Kedves vendégek Csokalyon


Szeptember 21-én, vasárnap Csokalyra látogatott a Dévai Szent Ferenc Alapítvány székelyhídi napközis csoportjának néhány tagja. A Napraforgó csoport több, mint húsz tagja volt a vendégünk, valamint az őket kísérő nevelők. Istentisztelet végén, elmondták, hogy kik ők és miért vannak jelen, majd néhány verssel és énekkel kedveskedtek a gyülekezet tagjainak. Ez után az imateremben folytatódott az együttlét, ahol a gyerekek elfogyasztották a gyülekezeti tagok által készített süteményeket.


Köszönet a gyerekeknek a kedves műsorért, a nevelőknek, hogy gondoltak ránk, és a gyülekezet asszonyainak a finom elemózsiáért. Szeretettel várjuk máskor is a gyerekeket!



Hála legyen Istennek ezért az áldott alkalomért!

Forró Emese
 

A csokalyiak Ópusztaszeren jártak



Korán indult a reggel szeptember 20-án Csokalyon, ugyanis öt órakor kirándulni indultunk az ópusztaszeri nemzeti parkba. Az álmosság hamar elillant, amikor összegyűlt a kis csapat, előkerültek a kávés palackok, az elemózsia, a régebbi kirándulásokról szóló történetek és a jókedv. Tíz órára értünk a nemzeti parkba. Első lépésként készítettünk egy csoportképet, mielőtt a csapat szétszéled vagy az időjárás viszontagságai miatt erre már nem kerülhet sor a hazamenetel előtt. Ez után az utunk a Rotundába vezetett. Itt megnéztünk két kisebb kiállítást, ez után pedig, mivel időre kellett menni a Feszty körkép következett. Fél órás ciklusokban engednek be csoportokat a zárt terembe. Ami ott fogadja a látogatót az elmondhatatlan és leírhatatlan. A grandiózus festményt az első pillanatokban mindenki szájtátva nézte, volt, akinek a könnye is kicsordult a meghatódottságtól. A Feszty-körkép (tulajdonképpeni címe: A magyarok bejövetele) Feszty Árpád festőművész körpanorámája a honfoglalásról. Feszty Árpád eredetileg az özönvíz történetét szerette volna megfesteni, de apósa, Jókai Mór, tanácsára a honfoglalás lett a festmény témája. A tizenöt méter magas és százhúsz méter hosszú festményt mindannyiunk számára egy élmény volt látni, még azoknak is, akik többedszer voltak ott. 
 

A következő kiállítás, amit megtekintettünk a panoptikum volt. Itt középkori szereplők élethű, viasz szobrai voltak. Ez után a csapat szétszóródott és szabad program következett. Többen igyekeztünk végignézni az egész nemzeti parkot, bár ez egy egész napos feladat lenne, nem csupán néhány órás. Körbe lehetett járni a jurtákat, a különböző korabeli mesterségeket bemutató házakat (pékség, szatócs bolt, fodrászat), a korhűn berendezett épületeket (posta, iskola). Kora délután elindultunk egy közeli tanyára, ahol a helyiek meleg fogadtatásában volt részünk. Magyar muzsika várt bennünket, finom húsleves és birkapörkölt, sütemények, és ami a legfontosabb mérhetetlen szeretet. A jókedvű beszélgetések késő estig elhúzódtak, így csak este kilenc órakor indultunk haza. Éjjel fél kettőre értünk Csokalyra, kicsit fáradtan és álmosan, de mindannyian tele élményekkel. 
 

Hála legyen Istennek ezért a napért, azért, hogy adott szép időt, jókedvet és végig vigyázott ránk a kiránduláson!


Forró Emese

Vakációs Bibliahét Csokalyon



Szeptember első hetében zajlott Csokalyon a Vakációs Biblia Hét. Zajos és vidám volt ez a hét, hiszen naponta közel negyven gyerek vette birtokba a templomot, imatermet és a kertet.


Az idei bibliahét kulcsmondata az volt, hogy "Mutass irányt!". Olyan bibliai történetekkel ismerkedhettünk meg, amelyekben a főszereplő válaszút elé kerül: vagy az egyszerű, könnyen járható, széles, Istentől távoli utat választja, vagy elindul a keskeny, rögös úton, amely lehet néha nehézkes, de Isten melletti. Így jártuk körbe Noé, Gedeon, Rúth és Dávid történetét. Noénak arról kell döntenie, hogy Isten parancsát teljesítve az Ő útján halad tovább és bárkát épít, vagy beáll ő is a csúfolódok, gúnyolódók közé és elvész velük együtt. Gedeonból, annak ellenére, hogy az elején kételkedik ebben, hadvezér lesz, és neki kell a népét az ellenségtől megvédenie. Választania kell, hogy istenének a parancsát követi és a jócskán megcsappant számú sereggel indul Isten mellett harcolni, vagy az eszére hallgat és kételkedni kezd abban, hogy egy maréknyi emberrel le tudja győzni a hatalmas midianita sereget. Szerdán Rúth volt a főszereplő. Ez a fiatal, pogány családból származó, özvegyen maradt asszony, amikor úgy dönt, hogy anyósával megy, akkor Istent is elfogadja élete urának. A bibliahét utolsó két napján Dávidról volt szó. Arról a pásztorfiúról, aki később Izrael egyik legnagyobb királya lesz, aki élete során többször is kerül olyan helyzetbe, amikor döntenie kell. Dávid olykor a rossz utat választja, de ezeket a döntéseket mindig megbánja, és Isten meg is bünteti ezekét: Dávid nem építheti meg a jeruzsálemi templomot. Annak ellenére, hogy vannak rossz döntései, élete során törekszik arra, hogy mindig a jó, Isten szerinti utat válassza. 
 

A nap mindig közös imával és énekekkel indult. Ez után beszéltük meg az adott nap történetét. Mindennap volt közös kézimunka és játék, valamit zárásként újra énekeltünk és imádkoztunk. Mivel a nagy munkába meg lehet éhezni, ezért a gyülekezet asszonyai minden nap uzsonnával kedveskedtek a gyerekeknek. Csütörtökön délután is találkoztunk a gyerekekkel, amikor a székelyhidi íjászok segítségével kipróbálhattuk mi is ezt a sportot. A vasárnapi istentisztelet után a gyerekek bemutatták a gyülekezetnek, hogy mit tanultak az idei bibliahéten.


Tartalmas, tanulságos, izgalmas hetet zártunk. Köszönjük a segítséget a csokalyi ikéseknek és a asszonyoknak. Hála legyen a Jó Istennek azért, hogy mellettünk állt egész héten!


Forró Emese

2014. október 15., szerda

2014. október 5., vasárnap

Sass Kálmánra emlékezem


Sass Kálmánra emlékezem

Nyílt levél Érmihályfalva gyülekezetéhez, Sass Kálmán családjához a mártír lelkipásztor szolgálatáért való hálaadás idején

Száztíz évvel ezelőtt született Sass Kálmán, akinek üldözött életén át leolvashatjuk a magunk érmelléki, kisebbségi, vagy szorongattatott magyar létünk szenvedéseinek jegyeit.

Ma sem emlékezhetünk meg a múltról úgy, hogy ne vennénk észre a jelenben alattomosan jelentkező értékfelszámoló támadásokat, amelyek a jövendőben a keresztyén hit és erkölcs, és a magyarságéhoz hasonló történelmi mélyről fakadó gyökerek felszámolására szövetkeznek. Hosszú évtizedek idegölő történetének sodrában vergődtünk, és rossz hírt kell közölnöm, mert az elkövetkezendők előreláthatóan mindeneket felülmúló örvényeket hoznak. A primitív kommunista bohócokat bárány bőrbe öltöztetett farkas-kozmopoliták váltották. A globalizáció ostobaságát a gátlástalan nemzetfeldarabolás jól fizetett zsoldosaira bízzák. Sajnos az egyházat továbbra sem fogják kímélni, és az egyházhoz közeli elemek közül többeket nehéz igában tartanak és ezek fölött ott lesznek, akik aranyért, ezüstért és nem az ő drága véréért, minden szolgait végrehajtanak a zsarnok zsaroló parancsára.

Gyermekként láttam és igen megbízhatóan észleltem azokat az eseményeket, amelyek annak idején édesapám lelkipásztori szolgálatának állomáshelyére beszivárogtak, és amelyeknek suttogott híre a gyermeki figyelmet meg nem kerülhették. Ma már biztosan állítom, hogy nem véletlenül születtem Érmihályfalván éppen 1956-ban, még ha az emberi körülmények arra is utalnak. Eszmélődésem idején (1960/61) Biharvajdán, Virágh Lajos elítélt lelkipásztor után, mi voltunk, akik másfél évet maradhattunk a „kommunista mintafalu” mindenütt beázó, alig befűthető parókiáján, úgy, hogy édesanyám minden reggel átgyalogolt a szomszédos Jákóhodos iskolájába, mert Vajdán osztályellenségnek nyilvánították a lelkészt családjával együtt. Itt hallottam először Sass Kálmán nevét, aki akkor már nem élt (kivégezték 1958. december 2-án), de a családban mindig, mint tekintélyes idős barát jelent meg, akiről csak a kertben lehetett beszélni. Ezek után Biharfélegyházára költöztünk. Abba a faluba, ahol 1950. április 19-én Uri Imre, Oláh Lajos és Kiss József később halálraítélt és kivégzett fiatalok néhány barátjukkal merényletet követtek el a kollektivizálást sürgető provokátorok ellen. Mai napig is eleven él bennem az idős Uri Imre elbeszélése az események kapcsán. Nagyon szomorú idős szülők egyetlen leányukkal, szemben, a templom oldalán lévő jómódú hajlékban éltek. Édesapám baráti közelségbe került a szőlészetbe és labdarúgásba menekülő nagygazdával. Haláláig hitt abban, hogy fia, a huszonnégy évet élt gyermek mégis visszatér.

1964-ben már iskolás gyermekként éltem meg a nyugati világ nyomására meghirdetett közkegyelem idejét. A biharfélegyházi parókián elsőként Virág Lajos jelentkezett. Mielőtt felkereste feleségét és a vajdai híveit részletes beszámolót tartott, olykor annyira elhalkulva, hogy a gyermeki kíváncsiság mondatfoszlányokból sem következtethetett. Számadó Ernő az érmellék költője a nyár közepén érkezett. A diófa árnyékában igen részletesen és szókimondóan leplezte le a börtönvalóságot. Emlékszem Kelemen Béla érkezésére, és néhány fiatalemberre, akik annak idején a pokolból szabadultak.

Sass Kálmán, Hollós István az Érmihályfalvai Csoportból nem tértek haza. Korábban nem jöttek meg Uri Imréék, Oláh Lajosék, Kiss Józsefék sem. Ők csak az én közvetlen környezetemből maradtak örökre távol, de örökre megemlegetve, még ha olykor titkon elsuttogott mondatokban is. Éppen hatvan évvel ezelőtt jöttek haza, akik nehéz keresztként hordozták a megtorlás lelki és testi fájdalmát. Pedig csak szebbet és jobbat szerettek volna!

Megemlékező gyülekezet, család és tisztességtevők! Szent és kiváltságos magunkéinak tudni a meghurcoltakat, az eszméiket és a példájukat. Ugyanakkor kötelezettség is, hogy felismerve a követendőt találjuk meg testvéreinket, utunkat és erőforrásunkat, hogy jobb legyen a világ velünk és általunk egyaránt.


Nagyváradon, 2014. október 4.

A békesség kötelében,
Csűry István

forrás: facebook