2014. április 17., csütörtök

Észak-írországi benyomások 7. rész


„Ahol mindig esik az eső és a szívekben süt a nap”

Észak Írországi beszámoló




Kedves olvasó!

Ott folytatnám, ahol múltkor abbahagytam: a gyülekezeti és egyházi életről szóló élményekkel. Már említettem a lelkészi teendők nagy részben a lelki munkáról, a gyülekezeti misszióról, a család és beteglátogatásról és nem utolsó sorban az igehirdetésről szólnak. Minden mást vagy a fizetett alkalmazottak vagy önkéntes segítők végeznek. Így például a gyülekezet anyagi dolgaival, építkezésekkel, titkári feladatokkal túlnyomó részben mások foglalkoznak. Éppen ezért sokkal több idő jut egy lelkipásztornak a hivatására: a misszióra és a lelki munkára.

Szolgálataim nagy része a látogatásokból állt. Már az elején kaptam egy listát a gyülekezet időseiről, akiket havonta-kéthavonta rendszeresen felkerestem. Voltak olyanok is, akikhez hetente elmentem egy rövid látogatásra és beszélgetésre. Ők nemcsak a már templomba eljárni nem tudó idősek voltak, hanem voltak olyanok is közöttük, akik 80 év fölött sokkal fittebbek voltak akár nálam is! Többször megtörtént, hogy néhányukkal napokkal előre meg kellett egyezzek, hogy mikor lesz otthon. Óriási meglepetésemre nagyon aktívak ott az idősek. Ha nem a családjuknak segítenek be (pár órás babyszitterkedés, kis házimunka, stb) akkor a barátaikkal találkoznak, közösségi rendezvényeken vesznek részt vagy valamilyen karitatív alapítványnál vállalnak napi pár órás önkéntes munkát! Néha mindezek miatt nehéz volt időpontot kérjek tőlük, az is megtörtént, hogy úgy egyeztünk meg, hogy jövő héten majd újra telefonálok és hátha akkor otthon lesz és ráér...:)

A múltkori számban említett aratási hálaadó istentisztelet után néhány önkéntessel minden évben külön végiglátogattuk az idősöket és egy kis csomagot vittünk nekik, valamint Karácsony előtt szintén egy kis figyelmességgel mentünk el hozzájuk, aminek nagyon örültek.
aratási ünnepre feldíszített templom egyik sarka

Az idősotthonokban és kórházban levők látogatása is nagyon jól meg volt szervezve. Rendszerint a kórházlelkész vagy családtag vagy presbiter szólt, hogy valaki a gyülekezetből bennt van. Észak-Írországban a lelkészek is nagyon szigorúan veszik a betegek látogatását, igyekezve tiszteletben tartani a kórház házirendjét. A látogatási idő végeztével megszólalt egy csengő és akkor mindenkinek el kellett menni. Ez jó volt, mert biztosította az orvosok, nővérek zavartalan munkáját és a beteg pihenését is. Viszont sokszor megtörtént, hogy lelkészként a látogatási időkön kívül tudtam csak menni (vagy éppen sürgős esethez hívtak), és ilyenkor mikor bemutatkoztam, azonnal nyíltak az ajtók, akár az intenzív osztályra is, ahová még látogatási idő alatt is nehezen lehetett bejutni. Mind az orvosok, mind a nővérek nagyon tiszteletben tartották amikor lelkész látogatta meg a kórházban a gyülekezeti tagját.

Havonta egy délelőtt során a gyülekezeti teremben volt szervezve az időseknek egy közös alkalom, amelyre mindig meghívtak valakit egy előadást tartani: egy orvost, egy missziós szervezetet. Mindig emlékezni fogok egy különleges alkalomra: az egyik évben a múzeumból lett kölcsönözve rengeteg olyan tárgy, amelyeket az idősek fiatal korukban használtak, ezzel emlékezve a régi szép időkre. Döbbenetes ez a kreatívitás és érzékenység a munkatársak részéről! Az előadás után mindig egy ebéd következett. Évente egyszer pedig egy nagy közös kiránulás volt valamilyen szép helyre vagy gyülekezeti rendezvényre. Egyik alkalommal a családom és én is elkísértük őket egy gyülekezet által szervezett virágfesztiválra. Karácsony előtt pedig egy különleges karácsonyi vacsorát szolgáltunk fel ugyan ezen az alkalmon. Mindezt egy presbiter szervezte önkéntesen, én a tálalásnál és a konyhában segédkeztem leginkább és mindig jókat beszélgettem az idősökkel. 
Mivel felszentelt, teljes jogú lelkészként voltam ott, minden gyülekezeti szolgálatban volt részem. Ilyenek voltak a temetések is. Erről hadd meséljek egy keveset, mert bár bizarrnak tűnik, amit most mondok, de számomra élmény volt ott a temetés. Mikor megtudtuk, hogy valaki elhunyt, akkor a következő 1-2 nap hatalmas szervezési munkát kívánt. Hamarosan felhívott a temetkezési vállalkozó, hogy közvetítse a család kérését, hogy melyik nap lehet a temetés, illetve mikor érek rá a családdal közösen találkozni megbeszélni a teendőket. A családdal való találkozáskor a temetkezési vállalkozó is jelen volt, együtt beszéltük meg egy csésze tea mellett a „forgatókönyvet”: milyen énekeket énekeljünk, volt-e olyan kérése az elhunytnak, hogy milyen ige alapján prédikáljak, hány órakkor kezdjük, a család kér-e a gyülekezeti teremben szendvicseket felszolgáltatni (ez volna ott a tor), stb. Hiába volt a temetőben kápolna, rendszerint vagy háztól temettünk vagy pedig a templomból, majd innen mentünk a sírhoz vagy a krematórium kápolnájába.

Élmény volt többek között az, ahogy a termetkezési vállalkozó megjelent a hatalmas fekete autókkal a fekete öltönyben és szigorúan cilinderben (!) Hihetetlen volt, hogy a temetkezési vállalkozó személyesen és az alkalmazottjai végig ott voltak a család mellett, éppen úgy, mint én a lelkész, együttműködtek velem és a családdal, s közösen igyekeztünk mindent megtenni az elhunyt legméltóbb utolsó földi útjára való elkíséréséről. Ez valóban egy megható élmény volt! Magán a temetési istentiszteleten rendszerint az egyik családtag is megemlékezett az elhunytról. Ez nagyon szép szokás, mert elmesélt néhány kedves történetet, valamint azt, hogy ő hogyan ismerte az elhunytat. Természetesen érzelmileg nagyon nehéz volt annak, aki ezt a rövid beszédet, megemlékezőt mondta, de őszinte és hiteles volt, amit senki más jobban nem tudott volna felvállalni.

A kisvárosban pár kisebb mellett 4 nagy protestáns felekezet működött (két presbiteriánus, egy baptista, egy metodista és egy anglikán). A közös misszió érdekében szövetkeztek és nagyon jól működtek együtt. A lelkészek havonta egyszer találkoztunk egy munka megbeszélésen, rendszerint közös reggeli vagy ebéd alkalmával, amit közösen is fizettünk. Három havonta, vasárnap délutánonként közös istentiszteleteket tartottunk, valamint a gyülekezetek egy közös képviselőből álló csapatot hoztak létre, akik szintén rendszeresen találkoztak. Nagyon jól működött ez a fajta misszió, mert nem az volt a lényeg, hogy ki kitől halássza el a híveket, és arról sem, hogy a frissen megtért ember szinte kötelezően melyik gyülekezethez tartozzon, hanem a hitét megtalált emberről szólt: kezdjél el mindenek előtt hinni, és kapcsolódj bele abba a gyülekezetbe, ahol otthon érzed magad. Mindez „Churches Together” azaz „Egyházak Együtt” név alatt működött és működik a mai napig.

Ha már itt tartunk, hadd tegyek egy kis zárójelet és hadd elmítsem meg az „ősidőktől” fogva tartó katolikus-protestáns harcot. Mára ezek elcsendesedtek, köszönhetően annak, hogy az IRA (az Ír katolikus függetlenségi mozgalom) hivatalosan is letette a fegyvereit. Tehát hivatalosan béke van, viszont sajnos mindig akadnak mindkét oldalról különbőzö fanatikusok, akik minden lehetőséget megragadnak arra, hogy hangot kapjanak, és uszítsanak. Sajnos szinte hetente hallható volt a médiában valamilyen kissebb-nagyobb összetűzés illetve rendbontás. 
protestáns városrész kezdetére figyelmeztető felirat
 Nagyon röviden összefoglalva tehát az egész katolikus-protestáns vitát, az egész a politikáról szólt, amit vallásos környezetbe helyeztek. Miről is van szó? Mivel Észak-Írország Nagybritanniához tartozik (ami protestáns állam), az itt lakó Írek (akik katolikusok) ennek nem örülnek és Észak-Írország leszakadását, függetlenedését és Írországhoz való csatlakozását kérik. Tehát Észak Írországban aki „angol” az protestáns, aki „ír” az pedig katolikus. Bonyolult? Bizony eléggé bonyolult, különösen arra gondolva, hogy mik töténtek, és a hivatalos ünnepeik egy kicsit egymás ellen szólnak, külön katolikus és protestáns lakóparkok vannak településenek belül... A kisvárosban mindez elég csendesen történt sőt a katolikus plébános időnként részt vett a protestáns lelkészek munkamegbeszélésén! Ez hatalmas dolognak számított!!! Ma (igaz, hogy sajnos még nem mindig mindenki) de nagy részük az egyházi vezetőknek is igyekszenek keresni a békét...

Erről a konfliktus helyzetről sok mindent megértettem, mert sokat beszélgettem egy olyan emberrel az ottlétem alatt, aki valamikor rendőr volt, és fiatalabb korában sok mindent átélt a szélsőséges protestáns oldalon keresztül, párszor meg is volt lőve. Fantasztikusank találom ahogy megtalálta a helyét az életében, azok után, amiken keresztül ment, ahogy meghallotta Isten hívó szavát és engedelmes és példamutató szolgájaként éli a mindennapjait: jelenleg egy hithű presbiteriánus és gyülekezeti tag, aki átképezte magát pszichiáterré és szívvel-lélekkel a fiatalokon segít nagyon nagy sikerrel!

Az előbb említett 4 gyülekezet októbertől egy közös segítő házat hozott létre „Hub” néven (melynek jelentése kerékagy, vagyis valaminek a közepe), amelynek a fő profilja a lelkigondozás, öngyilkossági prevenció és családterápia. Én is egyike voltam a kb. 25 önkéntesnek akik heti egy alkalommal néhány órában tanácsadással és felügyelettel foglalkozunk. Emiatt a központ indulása előtt és működése alatt különféle képzéseken és szakmai műhelyeken (workshopok) vettem részt többek között az ASIST nevű akkreditált öngyilkosságot megelőző, prevenciós képzésben is.

Ugyan ezek a gyülekezetek hoztak létre közösen jó néhány évvel ezelőtt egy ifjúsági központot, amely minden estére és különféle alkalmakra a fiataloknak szervez nagyon sok mindent, valamint az ott dolgozó és önkénteskedő fiatalok a hitükkel próbálnak a betérő fiatalokon segíteni é hitet ébreszteni bennük, nem kicsi, hanem nagyon nagy sikerrel! Évente több fiatal gondolkozik el az életén és kezdi el követni Istent!

Ősz és tavasz között hetente esténként házi bibliaóra volt. Összesen 4 ilyen csoport volt a gyülekezetben más más napokon. Az egyik évben a szerdai csoport a mi házunkban találkozott. Ezeket általában valamelyik presbiter, vagy a házigazda tartotta. A témákat a lelkésznő választotta ki és azt tanulmányozta minden csoport. E szerint vagy egy Bibliai könyv tanulmányozása, vagy egy DVD előadássorozat megnézés és megbeszélése vagy valamilyen hitépítő könyv közös elolvasása és megbeszélése volt aminek mentén haladtunk. Nagyon jó alkalmak voltak, melyeken nemcsak jobban megimertük egymást, hanem szó szerint egymás hite által épültünk.

Ottlétünk alatt indult a gyülekeztben a baba-mama kör, ami az egész városnak és környéknek is szólt egyben. Már a kezdeti, szervezői munkában ott voltunk feleségemmel és a lányainkkal. Minden csütörtökön délelőtt 10.30-12.00 zajlott a kör, mi -szervezők- már korábban jelen voltunk. Szervezőknek az volt a feladatunk, hogy 9 órától előkészítettük a „terepet”: székeket állítottunk fel négyszögben az anyukáknak és a közepét tele raktuk játékokkal, a szélén csúszdázni és kistratktorozni, biciklizni lehetett. Teát-kávét főztünk, egy-egy pirítóst kentünk meg vajjal vagy lekvárral, a felnőtteknek és a babáknak, utána sokat mosogattunk:) Közben beszélgettünk az édesanyákkal, vigyáztunk a babákra és mindent katonás rendben visszapakoltunk (az is egy művészet volt, ahogy az a sok játék vissza és belefért abba a kisméretű raktárba) majd kitakarítottunk. Egy-egy ilyen délelőtti alkalomra 30-50 baba jött el anyukákkal együtt és 7-10 segítő volt jelen. 
a terem, várva a babákat és a szülőket
 Március 15 és a magyarság: ottlétünk során kezdettől fogva igyekeztünk odafigyelni és támogatni az ott élő magyarokat. Minden évben ünnepélyes keretek közt emlékeztünk meg a Nemzeti Ünnepről, ami az ottaniak számára meglepő nyomott hagyott, mert a saját nemzeti öntudatukról gondolkodtatta el őket. A magyarajkú vendégek pedig megerősödhettek abban, hogy bár külföldre vetődtek, lehet összefogni és a közös sors és történelem a világ bármely részében mindannyiunkat összeköt. Ugyanebből a célból igyekeztünk a kinn élő magyar diákokat is támogatni. Sokszor vendégül láttuk a belfasti teológián és a Biblia iskolában tanuló magyarországi és erdélyi diákokat, őket igényeik szerint támogattuk, lelkigondoztuk. 
rögtönzött magyar est a nappalinkban
 Ottlétünk alatt két alkalommal szerveztünk magyar estet a március 15.-höz legközelebb eső vasárnapon. Ezeken az estéken nemcsak a szokásainkat, ételeinket, történelmünket ismerhették meg a jelenlevők, hanem igyekeztünk a Belfastban és környékén lakó magyarságot is összefogni. Mind a két alkalom nagyon sikeres volt és szép számban jöttek el a meghívottak. Az egyik magyar esten egy kedves barátunkat és lelkész társunkat hívtuk meg, Szűcs Imrét Nagyváradról, hogy támogassuk a parókiájuk építésében. Mivel ő profi néptáncos, a magyar diákok segítségével élő magyar zenével és tánccal leptük meg az ottaniakat, amit mai napig emlegetnek. 
Március 15 a gyülekezetben, magyar néptáncoktatás
 Mindezeken kívül rengeteg egy vagy több napos konferenciákra volt szerencsém eljárni, a püspökség is, különösen a határokon kivüli misszióért felelős szakosztály (ahová én is tartoztam) rengeteg megbeszélést, találkozót, karácsonyi bulit szervezett, és a többi gyülekezetekben szervezett alkalmara (pl. presbiter iktatások, misszióról szóló előadások, stb.) bennünket is meghívtak, amelyek nagyszerű alkalmak voltak a találkozásokra.



Köszönettel,

Orbán László, Szentjobb