2014. március 16., vasárnap

Egy építkező gyülekezet: Értarcsa


A „nagy” váltózások előtt



A „nagy” változások után


„Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus krisztus, akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is építtettek Isten hajlékává a Lélek által”. Ef 2, 19-22

Az építkezés lelki-szellemi nehézségeit azok ismerik igazán, akik sokszor kellett már újra kezdjék, sokszor kellett a semmiből építkezzenek. Értarcsa református gyülekezete is azok közé tartozik, akiknek története elszakíthatatlanul összefonódik az állandó építkezéssel. A török hódoltság idején teljesen kipusztuló, majd a 18. Század elején egy református nemes és jobbágyai által újra benépesedő település az élniakarás szüntelen küzdelmében edződött.

Az ősidők óta lakott helyet már 1163-ban említik „villa Thorza” néven, majd 1388-ban „Tarcha iuxta fluv. Eer”, azaz Ér folyó menti Tarcháról esik szó. A 14. Században a váradi káptalan birtoka. Első, ősi református temploma a településnek a mai új temető helyén volt, a dombon, a magasabb teraszszinten. Az épületnek a reformáció előtti létezését semmi nem támasztja alá, tekintettel a török pusztítására, és a hódoltság idején való, több évig tartó teljes elnéptelenedésre, kihalásra. A korabeli egyházi iratokból az derül ki utalásszerűen, hogy a chatedra, a szószék a templom közepén volt. A templom állagának megőrzése érdekében többször végeztek komoly felújítást. 1780-ban a templom mennyezetének deszkáit cserélték ki, majd 1792-ben zsindelytetejű kőtornyot építettek. Portikus is készült 1802-ben. 1828-ban elbontották a szószéket a templom közepéről, mivel alkalmatlannak találták a helyét, és fából készítettek újat, ezúttal a templom falához erősítve. Egy évvel később az új szószéken felbuzdulva, a padok kicserélése mellett is döntöttek, papi széket, úrasztalát kész1ítettek. A bizakodó, az új évszázadot szorgalmas munkával, építkezéssel megkezdő gyülekezet első igazi tragédiája következett be 1834. október 15-én reggel 7 és 8 óra között (ahogy a korabeli krónikás pontosan megörökítette), amikor egy földrengés következtében a templom sok más épülettel együtt összeomlott. A harangok a toronyból lezuhantak, a torony is teljesen megrongálódott. A gyülekezet könnyes szemmel állt romokban heverő temploma előtt, ahol a századok során építkeztek, fáradtak, szépítgettek, most csak egy hatalmas kőhalmaz állt. Istenbe vetett reménységüket azonban nem veszítették el.

1841 tavaszáig bontogattak, gyűjtögettek az új templomra, téglát égettek a mesterek, kijelölték az új templom helyét, elkészült a tervrajz. Aztán ugyanezen év április 20-án megtörtént az alapkőletétel és Békési József lelkipásztor, valamint Tóth István főgondnok és Lantos Ferenc számadó gondnok idején megkezdődtek az 1847. Március 4-ig tartó munkálatok, amikor felszentelhették Isten dicsőségére az új hajlékot. Ez a templom már nem oda épült, ahol az első volt, hanem a vizenyősebb, lapályosabb részére a falunak, ahol út vezetett, és vezet ma is Érmihályfalvára. Mivel II. József türelmi rendeletéből kifolyólag megszűnt a tiltás, miszerint református templomnak ajtaja nem nyílhat utcára, a hívek örömmel fogadták el az akkor szembetűnőbb helyet a templom számára, amely így az országút mentén helyezkedett el. Míg a nemzet a szabadságáért küzdött a csatamezőkön, addig 1849-ben a tornyot (is) villám sújtotta, aminek következtében máris felújításai munkálatokat kellett alkalmazni a zsindelytetőn. Ettől kezdve majd minden évben akadt valami kisebb javításai munka, de többször is kapitális fogtak. Tekintettel arra, hogy a gyülekezet számára mindig is komoly erőfeszítést jelentett a templom állapotának a megőrzése, 1852-ben Tóth István főgondnok és hitvese, Balogh Mária egy alapítványt hozott létre 400 ezüst forint tőkével, amelynek évenkénti kamatját az egyház a templomra tudta fordítani. Ez az alapítvány sokban segített, különösen a nehéz gazdasági helyzetek idején, egészen addig, míg végül a második világháború után teljesen meg nem szűnt. Az alapítvány így is majdnem száz esztendeig gondoskodott arról, hogy a templom álljon, és a hívek megfelelő körülmények között fohászkodjanak Istenükhöz. A külső felújítások mellett az 1980-as évek végén a templom teljes padozata kicserélődött, valamint id. Gábor Sándor és hitvese adományából a szószéket és a papi széket is kicserélték. 1997-ben az egyik toronylakó megrepedt, a harangot újra kellett öntetni. Erre is sokan adakoztak. A legutolsó, de egyben az egyik legfontosabb felújításai munkálat 2004-ben volt, amikor az elsalétromosodó falakat átfúrták és szellőző nyílásokkal látták el, így mentve meg a végveszélytől a templomot. A hatalmas anyagi kiadás, ami a templom felújítását jelentette, nem szegte kedvét az egyéni adományozóknak, és további adományaik révén, a 2004-2005-ben konfirmáltak, valamint sok gyülekezeti tag áldozatából új úrasztala is készült.

A följegyzésekből nem derül ki, hogy az első parókia mikor épült, de ez az épület máig tisztázatlan körülmények között 1899-ben leégett, és újat kellett építeni. A második parókiát azonban már egészen biztos, hogy a templom déli oldalára építették 1900-ban, amelyhez az építési költségeket a debreceni főiskola előlegezte meg. Ezt az épületet többször renoválták, 1941-ben és 1960-ban is alapvető felújításokat végeztek. A 20. század utolsó éveire az épület állapota annyira megromlott, hogy a gyülekezet nem látta tovább értelmét a rendszerinti javításai munkálatok folytatásának, 1993-ban eldöntötték, hogy új parókiát építenek a régi helyére, így lett ez már a harmadik a sorban. A munkálatok 1994-ben kezdődtek, és 2000. augusztus 13-án avatták fel az új házat.

Értarcsa reformátussága nemcsak a lelkiek ápolásáért hozott áldozatokat, de a szellemiekért is. Miközben templomát és parókiáját karban tartotta, iskolát és tanítói lakást is épített. 1872-ben épült fel az iskola, a templom mögé, amely a II. Világháború utáni államosításig egyházi iskolaként működött, és amelynek falaki között a kántortanító oktatta a gyermekeket. A szerény anyagi körülmények, amelyek a felekezeti oktatást jellemezték Értarcsán is, nem akadályozták meg az iskola működését, és mindvégig kitartottak, akár komoly anyagi áldozatok árán is. A ’90-es évek elején életveszélyes állapota miatt kénytelenek voltak elbontani a felekezeti oktatás utolsó maradványait.

Az iskola megépítésével párhuzamosan a tanító számára lakást építettek, a templom északi oldalán, de a vályogból készült épület állaga viszonylag hamar megromlott, mert 1892-ben komolyabb felújítást igényelt, majd pedig 1913-ban átalakították kisebb javítási munkálatok után, amelyekre a két világháború között is gyakran sor került. Végül 1941-ben határozott úgy a presbitérium, hogy a hadiállapotok ellenére új tanítói lakást kell építeni. A határozat jól tükrözi azt az optimizmust, ami az első bécsi döntés után uralkodott el az Érmelléken is. Nem sejtették, hogy a szintén vályogból épülő új tanítói lakást 1948-ban kulcsrakészen nem a református tanító, hanem az állam veszi át, és rendőrségnek nevezi ki. Az épület siralmas állapotban került vissza a gyülekezet tulajdonába, 2007-ben, az óta szakadatlanul tart felújítása.

A gyülekezetben sokakat a tántoríthatatlan ragaszkodás jellemez templomuk és egyházak iránt, és ez így volt a régi időkben is. Még a török uralom utáni újratelepedés idején adományozták az eklézsia patrónusai, Sári Gergely és Kovács Árváta 1748-ban azt a csőrős ónkannát, ami mind a mai napig az úrvacsorák alkalmával szolgál. Szintén az úrvacsorához használatos egy másik értékes kegytárgy 1780-ból, egy ezüst kehely, belseje aranyozott, amelyet Kolyi Comaromij Ágnes adományozott, Bornemissza János özvegye. A gyülekezet nőszövetsége tisztelegve az áldott lelkű adományozó emlékének, zászlajára az ő nevét tűzte ki.

A legrégibb és legértékesebb kegytárgyak mellett szinte minden évre jut kisebb-nagyobb értékű adakozás a gyülekezet tagjai részéről. Dicséretre méltó példa, hogy a gyülekezet konfirmándusai is minden évben adakoznak a templom javára. A padokra és a szószékre terítők, szőnyeg és csillár, úrasztalára terítők kerülnek évről évre a templomba. Kiemelkedik még az 1981-es évből 2 krómnikkel kehely, amely a mai napokban is használatos, ezt szintén a konfirmándusok, valamint Deák András és hitvese adományozta. Mivel egy évben kilencszer osztunk úrvacsorát, ezek az eszközök gyakran megfordulnak a gyülekezeti tagok kezében. Az úrvacsorára való felajánlások sokasága miatt gyakori, hogy két évre előre „elfogynak” az ünnepek. 2006-ban megint jeleskedtek a konfirmándusok. Egy színezüst úrasztali tányért adományoztak, amelybe nevük is bevésetett. Ehhez csatlakozott Marian István és hitvese, Etelka, akik egy ezüst tálcát adományoztak a kenyér számára, valamint színezüst keresztelési kannát és hozzá való tálcát. Isten adja, hogy minél gyakrabban kelljen használni ezeket a kegytárgyakat, megkeresztelve az újabb és újabb nemzedékeket Jézus Krisztus nevébe.

Értarcsa református népe azonban nemcsak a saját maga javára adakozik: ott ahol nagy a szükség, ők is kiveszik a részüket a segítségnyújtásból. Az elmúlt évek során többször is hozzájárultak már súlyosan beteg gyermekek életmentő műtéteihez, vagy 2006-ban pl. a bánsági és a székelyföldi árvízkárosultak javára.


***


A gyülekezeti ház a felújítások elején
 

A gyülekezeti ház a felújítások után


Az előző részben már említést tettünk a kántor-tanítói lakásról, amelyet ma gyülekezeti házként használunk.

Az épület megépítését a régi helyére még 1941-ben határozta el a presbitérium. Ekkor Osváth Árpád volt a kántor-tanító. A háborús viszonyok miatt azonban csak 1942-ben kapja meg a gyülekezet az engedélyt az építkezésre. Október 18-án újra megerősítik az építés szándékát a presbiteri gyűlésen, de Szőke Ferenc kántor-tanító a következő évben azt panaszolja a presbitériumnak, hogy az építkezés még mindig nem indult be. A presbitérium pedig azt nehezményezi, hogy a kántor-tanító a saját szakállára megrendelt egy tervrajzot egy érmihályfalvi mesterembertől, de ezt a hatóságok nem fogadták el. Ennek ellenére azonban az elvégzett tervezési munkálatokat ki kell fizetni, amelynek költségei a gyülekezetet terhelik. Kisebb perpatvar támad ebből, mert a gyülekezet megtagadja a munkálatok kifizetését, a kántor-tanító pedig a tanfelügyelőségen sürgeti a munkálatok megkezdését, és Molnár Lóránt lelkipásztorra panaszkodik az ügy hátráltatása miatt.

A konfliktus tovább fajul, amikor a kántor-tanító rágalomhadjáratot kezd a lelkész ellen. Történik ugyanis, hogy 1943 telén Keserűből szánkóval érkezik a lelkész vissza, amikor az úton majdnem elgázolnak néhány részeg fiatalt. A helyzet majdnem tettlegességig mérgesedik, a „sértett” fiatalok a szánkóra ugranak, az egyik a lelkész arcába ordít. A szánkóban tartózkodók egybehangzó álláspontja szerint a fiatalok szándékosan ugrottak a lovak elé, hogy azokat megzavarják, és a szánkó így felboruljon. A kántor-tanító azonban egész másként híreszteli el az esetet, nacionalizmusról beszél, és azzal vádolja a lekészt, hogy megsértette a fiatalokat, akik nem magyar nemzetiségűek voltak. Végül a presbitérium fegyelmi eljárással megválik tanítójától, szeptembertől Cséke Lajos érkezik a helyére.

1945-ben a gyülekezet lelkésze is behívót kap. Közben a tanító exmissziós lelkészként szolgál a gyülekezetben, és 1946-ben megkezdődnek az új tanítói lakás építkezési munkálatai. Újabb összetűzések alakulnak ki, többen a presbitériumból fegyelmi kivizsgálást kérnek a tanító ellen. 1947-ben Kádár Miklós lelkipásztor szolgál be a gyülekezetbe, tekintettel arra, hogy a gyülekezet lelkésze hadifogságban van. Tar Sándor érkezik a kántor-tanítói állásra. A tanítói lakás majdnem kész van, eddig 64 millió (korabeli) lejébe került a gyülekezetnek.

Molnár Lóránt 1948-ban tér vissza három és félévi fogság után, szomorúan állapítja meg, hogy a díjlevelét távollétében nem vették figyelembe, családjáról nem gondoskodtak. Kéri, hogy a gyülekezet rendezze vele szembeni tartozásait, és, hogy állapítsanak meg új díjlevelet számára. Közben Magyarországra való átköltözését fontolgatja, ami 1949-ben be is következett. Ugyancsak 1948-ban fejezi be a gyülekezet a tanítói lakás építését, de az állam az iskolával együtt elveszi a gyülekezettől. A helyzet drámaiságát fokozza az a groteszk felszólítás, amely a néptanács részéről érkezik írásban: a gyülekezet szíveskedjék az ajtót és az ablakokat felszereltetni az új épületre, és úgy adják át (a kérésnek eleget tesznek). Az iskolával és a tanítói lakással egyetemben 6,58 ha szántóföldet is elvesznek a gyülekezettől. 1949 március 30-án újabb 16 ha szántóföld megy át állami tulajdonba, majd 1960-ban a maradék 10 ha is.

A volt kántor-tanítói lakást először szövetkezeti boltnak, majd orvosi rendelőnek használja az állam. 1957-ben a presbitérium felbátorodik, megpróbálja visszakérni a lakást, az igazságtalanság orvoslásában reménykednek – mindhiába. Később rendőrség lesz az épületből, őrszoba és szolgálati lakás, valamint kiegészítik egy újabb helységgel az épületet, ami fegyverraktár lesz. Az idők folyamán raktárnak, és minden másnak is használják az épületet, karban azonban nem tartják, állapota csak romlik. A rendszerváltás után a Polgármesteri Hivatal visszaadja az Egyházközségnek a használati jogot, de a tulajdonjog visszaszerzésére még hosszú éveket kell várni, egészen 2007-ig. Mivel a Polgármesteri Hivatal már nem költött az épületre, az Egyházközség pedig addig nem, ameddig nem tisztázódott, hogy visszakapják-e valaha, vagy sem, a ’90-es években csak tovább romlott az állapota.

Amikor 2007-ben világossá vált, hogy az épület visszakerült eredeti tulajdonosához, a gyülekezet presbitériuma az elé a dilemma elé került, hogy újítsa fel az épületet, vagy hagyja összeomlani. Végül, hosszas mérlegelés után a felújítás mellett döntöttek, mert akkor ez tűnt az olcsóbbnak, Mint utólag kiderült, nem mindig az az olcsóbb, ami elsőre annak tűnik. Az épületre azonban a gyülekezetnek szüksége volt és van, hiszen a bibliaórák, hétköznapi istentiszteletek, vallásórák, kátéórák, ifjúsági bibliaórák és más gyülekezeti tevékenységek színtere ez az épület. A nőszövetségi összejövetelek helye, lelkészi hivatal, presbiteri gyűlésterem.

A gyülekezet anyagi helyzetére való tekintettel az egyszeri, gyors felújítás lehetősége kizárt volt, ezért szakaszosan, helyiségről helyiségre haladtak a munkálatok évről évre. Volt olyan év, hogy a kedvezőtlen anyagi körülményekre való tekintettel semmit nem haladt a munka, de volt olyan is, amikor lendületet vett újra. Először a gerendák részleges megerősítésével, az utcára néző két helyiség közfalának elbontásával, a termek egybenyitásával kezdődött el a munka. Új ablakok kerültek az immár kétszer olyan tágas helyiségre, amely kb. száz ember befogadására vált így alkalmassá. A gerendázatot Kis Sándor, Nagy Sándor, és Szegedi József (akkori) presbiterek erősítették meg, a közfalat Szegedi József bontotta el háromnapi munkával, a törmelék eltakarításában Kurucz Gyula presbiter segédkezett. A többi munkálatot Arjóczi János és Sándor végezték el.

Közben a presbitérium úgy döntött, hogy mégis meghirdeti a közadakozást az építkezés további folytatására, s bár először az önkéntes felajánlás lehetőségét adta meg a gyülekezetnek, ezt később kénytelen volt kirovásra módosítani, személyenkénti tízlejes összeggel. A csekély mértékű, inkább csak jelképes összegű kirovást nem mindenki teljesítette. Mivel anyagi fedezet nem sok volt, a következő évben főleg az önkéntes munkákkal haladt tovább a felújítás, még mindig csak belülről. Két feleslegessé vált közfal elbontásával megnagyobbítottunk egy helyiséget, amely a nőszövetség számára lett kialakítva. A régi vakolatot, és a falak elbontását a presbitérium közmunkában vállalta, az újravakolást, és egy fal felhúzását Izsák Ferenc végezte el, szintén közmunkában. Ezen a helyiségen is ablak-cserére került sor, valamint a bejárati ajtó is új lett. Az év végén a Bihar Megyei Tanács RMDSZ frakció anyagi támogatásának köszönhetően sikerült kifizetni a felhasznált anyagokat, és gipszkartonozás, padlócsempézés ment végbe mindkét felújított helyiségben. A munkálatok egy részét ingyenesen végezte el a Kurucz Csaba, Izsó Csaba és Izsó István alkotta csapat. Nagy Barnabás mérnök úr téglát és minden egyéb szükséges dolgot adományozott egy új kémény felhúzásához, amelyet néhai Kovács Gábor készített el.

A gyülekezeti ház felújítása a nőszövetség életének is új lendületet adott Nagy Éva elnöknő vezetésével. A felújított terembe csempekályhát rakattak saját költségükön Barta Sándor székelyhídi mester által, és be is bútorozták a helyiséget, szekrényeket, asztalt, székeket vettek, mind a közös munka gyümölcseképpen. Egész télen, évről-évre szorgosan készítették a csigatésztát és árulták, hogy mindent megvehessenek, amit elterveztek.


Ami volt…


…és amivé lett

2009-ben nem sikerült előbbre jutni, a következő évben pedig csak az anyagok megvásárlására futotta, a terv szerinti teljes tetőszerkezeti felújításához. Ehhez megint a Bihar Megyei Tanács támogatása segített. 2011 nyarára egy újabb, ezúttal tetemesebb támogatást kaptunk ugyaninnen, amit megpótolva saját forrásból sikerült véghezvinni a teljes tetőcserét: új gerendák, új cserép került a gyülekezeti házra. Ezt előzte meg a régi, külső vakolat leverése, amelyben Nagy Barnabás mérnök úr nyújtott segítséget, a nála dolgozó munkások közmunkája által. Mivel az épület alap nélkül épült, hasznos dolognak bizonyult egy betonkoszorú megöntése is. A villanyhálózatot is modernizálni kellett, új csatornák készültek, valamint a régi kéményt is meg kellett erősíteni, felújítani. A munkálatokat ezúttal is ugyanaz a csapat végezte, akik már korábban dolgoztak az épületen. A teljes tető elbontásának, és a komplett vakolat leverésének köszönhetően rengeteg hulladék keletkezett, amit Nagy Barnabás mérnök úr munkagépei és munkásai nagyon gyorsan eltüntettek, eltakarítottak.

Mivel a munkálatok késő nyáron kezdődtek el, a külső vakolás a következő esztendőre halasztódott. Időközben a gyülekezeti ház körüli terület is rendeződött: a korábban odaépített különféle építmények (disznóól, garázsok) elbontódtak, helyükre kerítés, majd járda került.

A parókiális könyvtárnak két könyves szekrényt vásárolt a gyülekezet, egyet Borsi Imre, albisi asztalosmester adományozott, még egyet pedig íróasztallal együtt a konfirmándusok adományából fizettünk ki.

2012-ben a még elmaradt egy helyiség felújítása is végbement. Újra a Bihar Megyei Tanács RMDSZ frakciójának segítségét kértük, (amellyel, és saját forrásból) ebben a teremben is, amit lelkészi hivatalnak fogunk használni, elkészült a gipszkartonozás, villanyszerelés, újravakolás, betonozás, padlócsempézés. Végül kívül felkerült az új, nemes-vakolás is, a régi vasajtós deszka- és betonkerítés helyébe pedig ízléses, igényes kivitelezésű kovácsolt-vas kerítés került, amelynek mintája megegyezik a régi, de még jó állapotban lévő templom-kerítés mintájával.

Már-már készen álltunk arra, hogy az épületet ünnepélyen újraavassuk, amikor a tavalyi esztendőben észrevettük, hogy a legkorábban felújított teremben az állandó, intenzív használat miatt a falak mennyire megrongálódtak, elpiszkolódtak. Ugyanakkor a csempekályha is kezdte teljesen felmondani a szolgálatot. Végül is az avatás elhalasztása mellett döntött a presbitérium, és Illés Sándor presbiter vállalta, hogy közmunkában körbelambériázza és kimeszeli a helyiséget. Ez az idei év elején meg is valósult, mint ahogy az új csempekályha is elkészült, ismét Barta Sándor székelyhídi mester munkája révén.

Ezen a helyen is illesse köszönet mindazokat, akik az elmúlt években segítették a gyülekezetet, hogy régi tulajdonához ne csak hozzájusson, de azt rendben is tudja tartani. Jó reménységgel vagyunk a felől, hogy hamarosan az újraavatásáról is beszámolhatunk. Istennek legyen hála! 
 
Kulcsár Árpád lp.