2013. október 26., szombat

Csiha Kálmán: Reformáció és magyarság erdélyi szemmel

Csiha Kálmán
(1929-2007)

Reformáció és magyarság erdélyi szemmel


Mivel a reformáció első tétele a Sola Scriptura, a reformáció döntő feladatának tartotta a Szentírás minél szélesebb körű megismertetését. Ez két következményt állított előtérbe: minél több embert meg kellett tanítani olvasni, hogy a Szentírás isteni üzenetét közvetlenül magukévá tehessék. Ebből az elsődleges követelményből születtek az iskolák. Ugyanakkor le kellett fordítani anyanyelvre a Bibliát, hogy azt mindenki jól elolvashassa és megérthesse. Így indult meg a bibliafordítások lavinája, amely ma már több mint kétezer nyelvet ölel fel. Ennek a kétezernyi fordításnak közvetlenül az elején foglal helyet Károli Gáspár 1590-es fordítása, amely a magyar irodalmi nyelv alapjává lett, és amelynek szövege még ma is élvezettel olvasható. Károli Gáspár úgynevezett Vizsolyi Bibliája (Vizsolyban nyomtatták ki) így szorosan összefonódott a magyar nyelvvel, s a református egyház amellett, hogy hitében nemzetek feletti maradt, földi kereteiben, nyelvében nemzeti egyházzá lett úgy, mint ahogyan ez a többi nemzetnél is megtörtént. Ezt a folyamatot elősegítette a pápaság nemzetközi hatalmának elvetése, az anyanyelv használata az istentiszteleteken, az iskolák szellemisége és mindezek természetes következmény eképpen a nyelvi, etnikai határokon belül kialakuló egyházi szervezet. A református egyház a Kárpát-medence nagy részében sajátosan magyar egyházzá lett. Így alakult ki például Erdélyben az a helyzet, hogy aki református, az mind magyar, a románok a református templomot magyar templomnak mondják, s ha valahol a Kárpátokon kívül tudakozódunk tőlük az esetleges református templom után, azt nem tudják megmondani, de ha a magyar templomot kérdezzük, rögtön útba igazítanak. Református és magyar Erdélyben szét nem választható. Református egyházunk magyarsága annyira a köztudatában él népünknek, hogy mikor még a múlt század hatvanas éveiben gyülekezetünk egyszerű gondnokának arról beszéltem, hogy a Református Világszövetséghez több mint százhúszmillió ember tartozik, csodálkozva felelte: Tiszteletes úr, én nem is gondoltam, hogy ennyi magyar van a világon!

A református egyház nemzetet képviselő és nemzetmentő szerepe politikai vonatkozásban először a Habsburg ellenreformáció idején éleződött ki, amikor programmá lett az Erdélyben pusztító Bastának tulajdonított mondás: A magyarokat először koldussá, azután katolikussá, azután németté kell tenni. Ebből az elgondolásból világosan látszik, hogy az elnémetesítésben akadály volt az önálló, anyanyelven Igét hirdető, egészében magyar református egyház. Ugyanígy akadály volt az 1848-as szabadságharc elvesztése utáni elnyomásban is, és ugyanígy akadály például Romániában az elrománosítás útján, mert a református felekezeti iskola csak magyar lehet, és a reformátusoknak életlehetőséget adni azt jelenti, hogy segítik a magyarokat. A katolikus csángókkal megtehetik, hogy egy évszázadon át ne adjanak nekik magyarul tudó papot, mert a román katolikus érsekség alá vannak rendelve (akár mint Gyulafehérváron kívül e többi romániai magyar püspök is), de a református egyházban ezt nem tehetnék meg, mert a református lelkipásztorok itt mind magyarok, és az egyházunk független, nyelvében csak magyar, és ebbe nem lehet kívülről beleszólni. Persze nem mindenütt ilyen egyszerű ez, bonyolultabb például Szlovákiában, de még ott is jobb a magyar reformátusok helyzete, mint a katolikusoké, akik hiába kérnek maguknak magyar püspököt.

Az elmondottak persze nem azt jelentik, hogy a katolikusok ne lennének jó magyarok, vagy hogy a katolikus egyház hazai vezetői nem igyekeznének nemzetünk megtartására. Hiszen jól emlékszünk például mi, erdélyiek Márton Áron vagy Magyarországon Mindszenthy szerepére a nehéz időkben. És Erdélyben most is magyar protestánsok és katolikusok egyaránt küzdünk népünk megmaradásáért. A fentiekkel csupán sajátos helyzetünket és egyházunknak nemzetünk sorsához való kapcsolódását igyekeztem szemléltetni.

Egyházunk történelmi egyház, amely, akár a római katolikus egyház is, felelősnek érzi magát népünk sorsáért. A hitből fakadó nemzeti elkötelezettség Erdélyben összefonódik a nagy református fejedelmek: Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György példát adó, bibliaolvasó kegyességével. A bécsi béke ratifikálásakor, testében már a halálos méreggel Bocskai így fejezte be országgyűlési beszédét: Őseink hite és nemzetünk szabadsága minden aranynál és ezüstnél többet ér nékem. Én csak azért harcoltam, s hogy ez sikerült, boldogan halok meg. Bethlen Gábor, aki huszonkilencszer olvasta el a Bibliát, halálos ágyán, amikor már beszélni nem tudott, papírt kért, s a Római levél Igéjét írta rá végső üzenetképpen: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Az öreg Rákóczi igei jelmondatát pedig a mély alázat hatotta át: „nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené” (Róma 9,16). Az erdélyi reformátusság összefonódó hitbeli és nemzetségi öntudatát ennek a három református erdélyi fejedelemnek a lelkülete határozta meg és jellemzi ma is. Ezzel a lelkülettel kívánjuk szolgálni a változó időkben változatlan egyházunkban Istenünket és az ő Igéjével nemzetünket, mert hiszünk az isteni elrendelésben, hogy nem véletlenül születtünk annak, amik vagyunk, akkor, amikor születtünk, és hogy mindegyikünkre feladatot bízott Isten ebben a világban.

(Csiha Kálmán: Nemzet és evangélium, 2007. 18-19. old.)