2013. május 29., szerda

Észak-írországi benyomások (3. rész)

„Ahol mindig esik az eső és a szívekben süt a nap”
Benyomások az egyházi életről abban a néhány hónapban, amíg a hivatalos papírokra vártam.


Kedves olvasó!

Az országgal, az emberekkel a kultúrával való ismerkedés mellett az Északír püspökség megengedte, hogy pár hétig bejárhassak Belfastba a presbiteriánus teológiára. Ez nagy öröm volt számomra, nemcsak amiatt, hogy közelebbről megismerhettem az ottani oktatási rendszert, a tananyagot, a diákokat, hanem azért is, mert így rendszeresen találkozhattam két itt tanuló lelkésztársammal.


Egyetemi élet

Az írországi presbiteriánus egyházban csak az mehet teológiára és így csak az szerezhet lelkészi oklevelet, akinek már van egy egyeteme! Ezért az első napokban kicsit furcsa volt, hogy 40-50 éves családos emberek ültek a padokban, izgultak a vizsgák miatt, könyvtáraztak egész nap és késő éjszakákba nyúló dolgozatírások végett pötyögtették a számítógép billentyűit. De talán a legszokatlanabb az volt, hogy frissen végzett lelkészként 50 évesen segédlelkész az ember...

Ez a szabály és hagyomány azért született, hogy az az ember aki a lelkészi hivatást választja, azt valóban vegye egy igazi Istentől jövő elhívásnak! Természetesen vannak fiatalabbak is (25-30asok), de sokan vannak, akik már egy meglévő (akár világi) munkahelyet feladva engedtek az Isteni hívásnak és elindultak a lelkészi pályán.

A következő órákra járhattam be: egyháztörténet, homiletika (prédikációtan) és vegyes szeminárium, amelyen lelkészek, és egyéb egyházban tevékenykedő emberek beszéltek a hivatásukról, a felmerülő kérdésekről. Ezeken részt véve és sokat beszélgetve a diákokkal a kiderült egy másik szokatlan dolog: a vizsgaidőszakban keveset vizsgáznak, inkább házi dolgozatokat kell írjanak. Tehát a professzorok nem épp arra kíváncsiak, hogy a diák mennyire tudja megtanulni az anyagot (vagy akár bemagolni), hanem a dolgozat megírása közben, rengeteget könyvtárazva és sokat utána olvasva mennyire lesz jártas egy adott témában, mennyire tudja használni a szakirodalmat, és a dolgozat bemutatása által mivel maradt ő személyesen. Ezzel a módszerrel én is egyetértek.

A két lelkésztárs, akikkel itt rendszeresen találkozhattam Zoli és Rózsa voltak. Rózsa Debrecenben végezte a tanulmányait (tőle származik ennek a cikksorozatnak a címe), jelenleg segédlelkész a debreceni nagytemplomban. Őt itt, Zolit pedig már Kolozsváron ismertem meg: amikor én 1. éves teológusként elkezdtem az egyetemet, ő volt 4. évesként az egyik szobatársam. S itt egy újabb bizonyítéka annak, hogy milyen kicsi a világ és Isten mennyire összehozza a találkozásokat és a barátságokat! Zoli jelenleg Marosvásárhelyen egyetemi lelkész. Ők mindketten egy évet töltöttek el Belfastban a teológián.

Általuk ismerhettük meg Gyula bácsit és Márta nénit. Ők a 60-as években költöztek ki Magyarországról Belfastba és mindketten az Ulster egyetemen tanítottak. Mint jó református emberek örömmel vették ha magyar anyanyelvű diák érkezett Belfastba. Így az ottlétünk alatt több magyarországi teológus hallgatóval, tanítóval, vallástanárral ismerkedhettünk meg általuk. Mi is nagyon sokszor találkoztunk velük.

Az ő otthonuk nemcsak egy kedves „vendégfogadó” volt, hanem az ideiglenesen ott tanulóknak egy apró „otthon” is!

Bejárás a püspökségre


A szemináriumok mellett a püspökség épületébe is bejárhattam. Megismerhettem a presbiteriánus egyház felépítését, elbeszélgethettem a különféle szakosztályok vezetőivel. Így találkozhattam a szociális osztály, a gyermek és ifjúsági munka, a belmisszió és a határokon túli misszió vezetőivel. Sokat meséltek a különféle missziós területekről, arról, hogy az egyház milyen területeken mutathatja meg Isten szeretetét, központilag hogyan valósítható meg a misszió és hogyan segítik a különböző szakosztályok a gyülekezetek életét és misszióját.

„General Assembly”


Nagy közgyűlés, így nevezhető az ottani egyházi élet legnagyobb gyűlése. Minden év júniusában rendezik meg. Ezen a nagy közgyűlésen iktatják be az évente megválasztott moderátort (nálunk püspöknek felel meg), ugyanakkor jelentések hangzanak el, törvénymódosítások, mindenféle javaslatok és tervek. A közgyűlés 4 napig tart, és amíg ott laktunk két alkalommal vehettem részt, melyeken az itthoni református egyházat képviselhettem.

Az idén nem Belfastban, a püspökség gyönyörű épületében tartják meg, hanem Londonderry-ben, ahol a legkegyetlenebb volt katolikus-protestáns harc. Épp azért esett a választás kivételesen erre a városra, hogy igyekezzenek közelebb hozni a két felekezetet egymáshoz.

Szeretettel,
Orbán László, Szentjobb

Észak-írországi benyomások (2. rész)

Honfoglalás Ballynahinchben
Az első négy hónap: benyomások és élmények Észak- Írországban


Minden kezdet nehéz, mondja a közmondás, és ez így igaz. Nekünk mint családnak 2009 decemberében egy új fejezet kezdődött el az életünkben. E kezdet nehézsége elsősorban azzal járt, hogy minden értelemben meg kellett találjuk a helyünket. Ezekről az élményekről szeretnék most mesélni.

Helyünk a házban

Mintha tegnap történt volna. Az élmények és érzések együtt törnek elő. Visszaemlékszem az első napra, amikor a szolgálati lakásba beköltöztünk. Egy gyönyörű két szintes ház, mint a mesében. A házunk egy domboldalra épült, ezért a szintek fordítottak voltak mintha fejjel lefele fordították volna. Az emeleten volt a bejárat és a konyha, lenn pedig a hálószobák. Az elején furcsa volt, de aztán megszoktuk. A két szobás blokk lakás után, az új otthon a maga 7 helyiségével, két fürdőjével, két szintes udvarával, palotának tűnt. Be kell valljam, hogy nem is tudtuk „belakni” teljesen, csak olyankor, amikor vendégek érkeztek hozzánk és több személynek is egyszerű volt a szállást megoldani. A leginkább a konyhát szerettük, ami az ún. familyroommal (nálunk nappali) nyílt egybe. A fürdőkön kívül volt még kandalló szobánk, irodánk, 3 hálószobánk, öltöző és raktárszobánk is.


Ezeket nemcsak az érdekesség kedvéért soroltam fel, hanem azért is, mert egy átlagos angol család ilyen házban él. Az elején mindig eltévedtünk a szobák között, s igazándiból nehezen tudtuk úgy hozzáidomítani az életünket, hogy beleilleszkedjünk ebbe az életstílusba: amiben nagy a tér és sok a lehetőség. De egy idő után természetessé vált és igaz a mondás, hogy a jót könnyű megszokni. Nagyon megszerettük ezt a lakást a kilátásával és a környezetével együtt. Kertvárosban éltünk, egy csendes zsákutcában. Régen rét és erdő borította ezt a helyet, azt kiírtották és helyébe lakóparkokat építettek. A miénket Carlisle Parknak hívták, az utcát Meadowvale-nek: rét völgyének. Sok vendégünk volt, újdonsült barátoktól régi, otthoni barátokig, ismerősökig.

Két dolgot tapasztaltunk még meg. Az egyik, hogy ép lakásban ép lélek. A lakás az a hely, ahol feltöltődik az ember, ellazul, levetkőzi az álarcait, önmaga lehet. Itt volt erre tér és lehetőség. Nagy kegyelem ezt a harmoniát megtapasztalni és így megélni. A másik egy angol szállóige, mely szerint „home is where happy memories are grown” azaz, otthon az, ahol kedves emlékek születnek. Honvágyunk sokszor volt az itthon miatt, de annyi kellemes élmény és életreszóló emlék született nekünk ebben a házban, hogy igazi otthonunknak tekintettük és ma is szeretettel emlékezünk rá.

Helyünk a szomszédságban

A szomszédokkal való kapcsolat fölöttéb érdekes volt. Három család élt körülöttünk, akiket szomszédainknak tekintettünk. Mindet ismertük látásból, köszöntünk is udvariasan egymásnak, esetleg annyit megkérdeztünk egymástól nagy ritkán, hogy hogy vagy? De a két és fél év alatt egyiknek sem léptük át az otthona küszöbét, a nevüket is a postástól tudtuk meg, legfeljebb valaki a gyülekezetből elmondta, és csupán annyit tudtunk róluk, amit a mindennapi rutinjukból az véletlenszerűen láttunk: mikor mentek munkába, mikor jöttek haza és ki hogyan tölti a hétvégéjét.

A szomszédság külföldön egy olyan intimszféra, mint a családi költségvetés: senkire sem tartozik és senkinek semmilyen beleszólása nincs abba, hogy hogyan gazdálkodol vele. A szomszédaink nem szerettek egymással sem barátkozni, nagyon ritkán szerveztek egy-egy kerti partit családi barátokkal, megjegyzem egyszer egy évben és ezzel kimerült a vendégeskedésük. Soha nem tudtuk meg, hogy élnek-e a szüleik és vannak-e gyermekeik, mert ilyen szerű látogatások nem történtek. Hihetetlenül furcsa volt ez az élethelyzet nekünk.

Ezt nevezzük kultúrsokknak (még lesz ilyen). Mert ha belegondolunk, sokkoló hatású akár csak olvasni is ezeket a dolgokat. Velünk szemben is ugyanilyen közömbösek voltak, mint egymással. Valószínű tartottak is az elején tőlünk, amikor megtudták, hogy Romániából jövünk, de nem néztek le a származásunk miatt, ehhez pedig valószínű az is hozzájárult, hogy lelkészi családként érkeztünk közéjük.

Helyünk a kisvárosban

Ballynahinch egy átlagos, néhány ezer lakosú kisváros, sok templommal, iskolával, gyors étkezdével és ír kocsmával, de kevés kulturális vagy egyéb kikapcsolódási lehetőséggel. A kisvárosban volt egy rendszeres menetrenddel, reggeltől-estig általában üresen cirkáló 40 személyes busz. Ennek a busznak a meglétét a mi gondolkodásmódunk nem értette meg: elsősorban azért, mert a távolságok kicsik voltak, a jegy ehhez képest nagyon drága volt és mivel mindenkinek kocsija volt, senki sem ült fel rá. Magyarul: fölösleges volt. Sokszor kérdezgettük egymástól, aztán már csak önmagunktól, hogy miért is fogyasztják az üzemanyagot (kár a friss levegőért is) fizetnek két váltásban egy-egy alkalmazottat és komoly pótlékot is juttattak a soföröknek, az unalom miatt :)) Ez nem vicc! Pazarlás.

Mondogattuk többször is, hogy Angliában a pénz az utcán hever, mert akárhányszor sétálni mentünk, mindig kaptunk aprópénzt az utcán. Kineveztünk egy perselyt is erre a célra, aminek az összegével támogattunk egy afrikai missziós projektet, nem is akármilyent: az utcán összegyűlt pénzből vettünk egy tehenet egy afrikai családnak! Kultúrsokk pozitív értelemben.


Volt a kisvárosnak egy fantasztikus könyvtára. Sok könyvvel volt ellátva, amit pedig igényeltél azt megrendelték. Az egész országban bárki ingyen használhatta a könyvtárakat, a belépő pedig minden könyvtárban érvényes volt, s bármelyik helységbe visszavihetted a könyveket. A könyvtárban külön ki volt alakítva egy gyermek részleg, vonzó bútorzattal, megfelelő méretű székekkel. A pár hónapos kisgyerekeknek is volt már belépőjük és 3 hétre 10 könyvet kölcsönözhettek.

A kisvárosban mindenki ismert látásból mindenkit. Az utcán mindig köszönnek egymásnak az emberek. Gyermekbarát városka volt, sok baba-mama kör működött, ahova szeretettel fogadták be az idegeneket is, ugyanakkor sok játszótérrel rendelkezett. Minket is jól ismertek, barátkoztak velünk, elfogadtak és a lelkészi családnak illő tiszteletet megadták.

Helyünk a gyülekezetben

A gyülekezetbe nem véletlenül kerültünk be és nem akármilyen helyet kaptunk. Komolyan készültek a befogadásunkra, miután néhány hónappal előtte családostól megismertek és az interjút megejtettük. Nekik sem volt egyszerű megszokni egy új, ráadásul furcsa akcentussal beszélő lelkészt. De mindig bátorítottak és dicsértek. Nagyon sok család hívott meg az otthonába vendégségbe, segítettek minden értelemben, hogy megtaláljuk a helyünket és volt két olyan család, akik elhívást éreztek arra, hogy minket különösen felkaroljanak és az ott töltött időszakban végigkísérjenek. Ők lettek a mi családi barátaink és őrzőangyalaink.


A gyülekezeti életről most csak ennyit, mert erről még lesz szó a következőkben, előljáróban pedig csak azt szeretném veletek megosztani, ami a legszebb érzés és legnagyobb élményünk volt, ami miatt érdemes volt ezt a két és fél évet közöttük eltölteni, hogy ezzel az érzéssel és élménnyel gazdagabban térjünk haza: olyan volt ez a kis gyülekezet, mint egy nagy család, akik lelki vezetőiket (a principálist, engem a másodlelkészt és az ifjúsági munkást) minden tekintetben megbecsültek, szerettek és tiszteltek, ezt szóval és tettel ki is fejezték is, akik teljes mértékben megbíztak bennünk és minden ötletünkben, kezdeményezésünkben, nehézségeinkben és örömeinkben támogattak.

Ezt pedig nemcsak a vezetőikkel szemben gyakorolták, hanem egymással is. Itt éreztem és éltem meg az egység áldását, a 133. zsoltár szerinti testvéri szeretet és egyetértés áldását, az Isten akarata szerinti gyülekezeti egységet.

Orbán László és Noémi, Szentjobb

2013. május 28., kedd

Észak-írországi benyomások (1. rész)

„Ahol mindig esik az eső és a szívekben süt a nap”


Kedves olvasó!

A mostani cikkel egy érdekes utazásra hívunk meg mindenkit egy olyan országba, amely sokat látott már a történelem folyamán, a földrajzi elhelyezkedése miatt egy nem ritkán egy nap mind a négy évszakot meg lehet tapasztalni, része van a híres nyugati elvilágiasodásnak de ugyanakkor akik komolyan veszik a hitet, azok között él a hitvalló egyház és az igazi keresztyénség! Ez az ország nem más, mint a híres smaragdzöld sziget: az Ír sziget északi része. Észak-Írország: a fehér bundás bárányok, a több száz éves kastélyok és várak, a gyönyörű parkok, a pub-ok (híres ír kocsmák) otthona.

Miért született ez a cikk? Először is, mert a Református Érmellék főszerkesztője megkért rá, hogy egy cikk sorozatban meséljek erről a missziós útról. Miért én? Mert Isten kegyelméből megtapasztalhattam családommal együtt, hogy milyen lelkészként Nyugaton, külföldön, más társadalmi, politikai, kulturális, nyelvi és egyházi életben Istent szolgálni. 2009 decembere és 2012 áprilisa között éltünk és szolgáltunk itt családommal.

A sorozat címét nem én találtam ki. Egy kedves ismerősömtől és lelkésztársamtól, Rózsától kölcsönöztem. Ő most Debrecenben szolgál, és Belfastban ismerkedtünk meg vele, amikor utolsó éves teológusként ott töltött egy évet a presbiteriánus teológián. Élményeiről egy internetes naplóban számolt be és ez a gondolat volt az ő elektronikus naplójának a fejléce.

És mennyire találó megfogalmazás! „Ahol mindig esik az eső és a szívekben süt a nap”. Az egész Ír sziget egy külön világ, amely semmi mással sem hasonlítható össze. Bár az idő legtöbbször komor és valóban rengeteget esik az eső, emiatt szomorú az egész táj, de amilyen szeszélyes és komor az időjárás, annyira mások az emberek. Nagyon kedvesek, és mivel Észak Írország is az Ír szigeten van, ezért néha olyan érzésünk volt, hogy egy olyan mesebeli országban lakunk, ahogy az évszázados hagyományok és a modern kor keveredése, az időjárás szeszélye által létrehozott gyönyörű táj valamint az emberek nyitottsága és kedvessége mind hozzájárult ehhez a „mesebeli” ország hangulatához.


Hogy kerültünk oda?

A történet nagyon összetett és hosszú, de hogy ne untassam a kedves olvasót az események összekapcsolásával, hadd mondjak csak annyit, hogy az indulásnak az eredménye Isten látható vezetésén állott. Minden esemény, minden beszélgetés, minden történés ennek az útnak volt az előkészítője. De hogy ugorjunk vissza egy kicsit az időben, 2008 novemberében egy kedves írországi barátunk meghívott magukhoz és ennek keretén belül bemutatott az ottani Presbiteriánus Egyház külmissziós vezetőjének, aki nagyon kedvesen meghallgatta a terveimet, és annyit mondott, hogy küldjem el neki a feleségem és a saját önéletrajzomat, ő pedig majd szétküldi az ottani lelkészeknek, és akik látnak fantáziát a projektben, majd jelentkeznek.

Türelmetlenül teltek a hónapok, míg 2009 nyarán jeleztek, hogy két ottani gyülekezet vár minket interjúra. Mivel nekem Újkenyér ünnepén járt le a két éves segédlelkélszi szolgálatom Nagyvárad-Réten, ezért szeptember első hetében repülőre ültünk feleségemmel és akkor 7 hónapos kislányunkkal. Az egyik interjú sikeres volt, és szeprember végén jelzett a püspökség, hogy a Ballinahinch-i Első Presbiteriánus Gyülekezet meghívott két évre másodlelkésznek hozzájuk. Türelmetlenül és nagy örömmel vártuk az indulás napját, amely hosszas egyeztetést követően 2009 december 7.-re esett. Aznap este három bőrönddel itt hagytuk a családjainkat, barátainkat, az otthonunkat. Felszálltunk Budapest – Dublin repülőjáratra, majd másnap korán reggel busszal mentünk tovább az új lakóhelyünk felé.

Első benyomások

Életünk egy új szakasza kezdődött el. Nehéz volt elbúcsúzni, különösen a családtól. Várt ránk egy ismeretlen világ, amelyről csak annyit tudtunk, hogy esik az eső és hűvös van és régebben sokat robbantgattak ott. Meg persze, hogy egy nagy sziget, és mivel bal oldalon van a közlekedés, ezért minden fordítva van. Ennyi.

De azt is tudtuk, hogy Isten terve volt, hogy kimenjünk, Ő engedte meg nekünk ezt a lehetőséget így emberi oldalról kicsit félve az ismeretlentől, de lelkünkben bízva kezdtük meg első szolgálati napjainkat.

A buszállomáson már várt a főnöknőm és az egyik presbiter asszony. Fáradtan ültünk be a kocsiba és egy kb. fél órás autózást követően megérkeztünk az új házunkba, amelyet a gyülekezet nagy gondosan már előre berendezett. Az újdonság és a kicsit szokatlan világ érzésével vettük birtokba az új házat, amelyet „fehér háznak” neveztünk el, mert hatalmas volt és hófehér belül.


Estére a főnöknőmék vacsorával vártak, melyet követően összeismerkedtünk (azonnal megláthattuk rajtuk, hogy mennyire kedvesek és bizalmasak felénk) megbeszéltük a hivatalos dolgokat is. A beiktatás tervezett dátuma január eleje volt, addig nem volt szabad munkába állni (mivel a papirok még nem voltak készen), így ez az idő az ismerkedéssel, a környék felfedezésével telt el. Talán az átállás legnehezebb pontja a vezetés volt, mert nemcsak a másik oldalon ment a forgalom, de az ottani püspökség által biztosított szolgálati kocsiba éppen ezért az elején mindig a rossz oldalra ültünk be. De igyekeztünk figyelmeztetni egymást, nagyon óvatosan haladni, hogy a bal oldalon kell menni, nem pedig a jobbon!

Hihetetlen élmény volt az év legszínesebb ünnepére – a Karácsonyra – készülődve megérkezni egy olyan világba, ahol egyfelől nagyon elvilágiasodott az ünnep, hisz a bevásárlóközpontok már októberben felkészültek a reklámhadjárataikkal az ünnepre, a családok már november végén feldíszítik a karácsonyfákat és ünnepi fényáradatban úsznak a házak, ugyanakkor az évszázados egyházi és családi hagyományok még mindig nagyon szigorúan élnek.

Sajnos a hivatalos papirokkal nehézségeink támadtak (a Brit kormány nem fogadta el a kolozsvári nyelvvizsgámat, valamint a román útlevél sem volt egy plusz pont...), de az Ír püspökség mindent megtett, hogy minél hamarabb újra beadjuk a papirokat, és minden követ megmozgatott ennek érdekében. Egy délután alatt megszervezték, hogy a főnöknőm férje elkísérjen Londonba újra nyelvvizsgázni. Hála Istennek a nyelvvizsga sikeres volt, újra lefordíttatták a diplomáimat, kísérő levélben elmagyarázták ennek a missziós útnak a miértjét, újra beadták a papírjaimat, és április elsején végre szolgálatba állhattam és megkezdhettem a két éves másodlelkészi missziós szolgálatomat. Ez a négy hónap egy ajándék volt: mivel a papirok miatt nem volt szabad munkába állni, ezért folytattuk az ismerkedést és a felfedezést. Bár ezek a hónapok tele voltak időnként türelmetlen várakozással, megtapasztaltuk az ottani emberek bizalmát, az Istenbe vetett hitet, és azt a pozitív hozzáállását, miszerint nem kell aggódni a várakozás miatt, hanem fogjátok fel úgy, hogy kaptatok néhány hónapot ajándékba!

Nos, egy ilyen lelkületű és Istenhitű egyházban kezdhettem el a szolgálataimat 2010 április 1.-én. Hogy ez miről szólt és milyen kalandokat éltünk meg ez idő alatt, arról majd a következő lapszámokban mesélek!

Köszönettel,
Orbán László, Szentjobb

Imaheti füzet 2013

Református Érmellék 2013./4.

2013. május 22., szerda

Konfirmáció Szentjobbon

Idén 7 fiatal (5 fiú és 2 lány) tett bizonyságot a hitéről. A nagy napot megelőzően nemcsak két éven keresztül tanultak Istenről, a Bibliáról, a hitről, a gyülekezetről hanem az ezt megelőző hétfőn a konfirmandus fiatalok a szülőkkel, nagyszülőkkel egy teljes napot a templom, a templomkert szépítésére áldoztak. A fiatalok füvet nyírtak, a nagyszülők meszeltek, kigazolták a virágoskertet, a szülők ablakot mostak, porszívóztak, felmostak, alaposan kisepregettek, egyszóval mindent előkészítettek vasárnapra, a várva várt napra.

A fiatalok elmondták, hogy várják a konfirmáció napját, örülnek, hogy tovább léphetnek, ezentúl már nem „kátésok” lesznek, hanem beléphetnek az „ifisek” közé. Vehetnek Úrvacsorát, vagyis érzik a felelősséget, amit a konfirmáció jelent nekik.



Vasárnap a zsúfolásig megtelt kis templomban Orbán László helyi lelkész 5.Móz 11,16-20 és 26-28 versei alapján szólt az egybegyűltekhez. „Az ember élete során gyakran kerül döntéshelyzetbe. Döntünk arról, hogy milyen pályát válasszunk, döntünk arról, hogy kit vegyünk el feleségül, vagy kihez menjünk hozzá, eldöntjük, hol akarjuk leélni az életünket. Ezek a nagy döntések, s aztán naponta százával hozzuk a döntéseket. Isten is gyakran állít döntés elé minket, legyünk akár fiatalok, akár idősek. Isten ma azt mondja nektek: eléd adtam az életet és a jót, a halált és a gonoszt.

Ma elsősorban tietek a döntés, nektek szól az ige, konfirmálásra készülő fiatalok. Isten felkínálja a választás lehetőségét, hogy mit tehettek az életben. Dönthettek, hogy komoly keresztény emberek akartok lenni vagy nem. Meg akarjátok tartani mindazt, amit tanultatok vagy nem. Akartok istenfélők lenni, vagy inkább a világ törvényeinek engedelmeskedtek.”

A konfirmandusok az elméleti kikérdezést könnyedén vették, alapos felkészültségről tettek bizonyságot. Majd mindenki meghatódva és örömmel hallgatta végig a 7 fiatalunk fogadalomtételét.


Imádságban hordozza mindenki őket, hogy a mai nappal kezdődően valóban a gyülekezet hűséges tagjai lehessenek, akik tudjanak egész életükben bizonyságot tenni az Istenbe vetett hitükről.


Isten hozott benneteket a gyülekezet felnőtt tagjai között!
 
Orbán László

2013. május 16., csütörtök

Ünnepi alkalmak Csokalyon


Az anyák megünneplésének története már az ókori görögök idejére visszanyúlik. A világ minden táján szánnak arra egy napot, hogy köszöntsék az édesanyákat. Ennek időpontja azonban minden kultúrában más és más.

Hazánkban május első vasárnapja az, amikor mindannyian egy szál virággal kezünkben kifejezzük hálánkat és szeretetünket édesanyánknak. Nem tettek másképp a csokalyi vasárnapi iskolás gyerekek sem. Hetekkel előbb elkezdődött a „titkos” sürgés-forgás a vallásórás teremben. Míg a szülők istentiszteleten voltak, beindult a kis műhely. Készültek az üdvözlőlapok és papírvirágok az anyukák, nagymamák számára. Természetes minden saját kezűleg, önállóan díszítve és színezve. Hétről hétre egyre jobban mentek az énekek és a versek is, összeállt az ünnepi műsor, minden készen állt a köszöntésre.


A gyerekek nagy izgalommal érkeztek reggel. Istentiszteleten a lelkész egy bibliai anya képét állította a gyülekezet elé. Jokhebéd, Mózes édesanyja, egy olyan korban próbálta szeretetével és gondoskodásával életben tartani fiát, amikor a fiúgyermekekre a biztos halál várt. Isten mellé állt és segített neki a legnehezebb időkben is, ugyanúgy, ahogy teszi ezt napjainkban is a modern kor anyukáival.

A gyerekek műsorára istentisztelet végén került sor. Színes volt és megható. A virágok átadására a templom udvarán került sor. Az anyukák örömmel szívükben, egyik oldalról gyermekük kezét szorítva, másikban pedig a csomagolópapírból készült virágokkal indultak haza.


Nem sokáig volt csendes a templom udvara. A következő héten szintén nagy volt a sürgés-forgás. A gyülekezet fiataljai konfirmációra készültek. A szülők közösen tüsténkedtek a templomban, hogy mire eljön a vasárnap minden a helyén legyen, tisztán és rendezetten. A konfirmandusok izgatottan jártak próbákra, és igyekeztek megjegyezni, nem csak a kátékérdéseket, hanem a konfirmáció „forgatókönyvét” is.

Vasárnap reggel öt fiú és egy lány állt izgatottan a templom udvarán. A templom már ünneplőbe öltözött, hiszen a fiatalok feldíszítették virágokkal. Az izgalom egyre fokozódott, ahogy a templom padjai sorra teltek meg. Az istentiszteleten a lelkész arról prédikált, hogy a heidelbergi káté egyfajta útjelző tábla, amely kijelöli a keresztény ember számára a helyes utat. Arra hívta fel a fiatalok figyelmét, hogy a konfirmáció nem valaminek a vége. Nem mondhatjuk rá, hogy „végre ennek is vége, ezen is túlestünk”. Ellenkezőleg! Mindez valaminek a kezdete, mégpedig a felnőtt keresztény élet kezdete, amely tele van útvesztőkkel, göröngyökkel és nehézségekkel, azonban ha kérik Isten segítségét, Ő mindig mellettük áll.

Az istentisztelet végeztével került sor a fiatalok bizonyságtételére, arra az alkalomra, amikor vallást tettek hitükről, és számot adtak arról, hogy mit tanultak közel egy év alatt. Miután a tiszteletes úr megáldotta a gyülekezet immár nagykorú tagjait a fiatalok köszöntése következett, amelyet az édesanyákhoz, édesapákhoz, nagyszülőkhöz, keresztszülőkhöz és a lelkipásztorhoz intéztek.

A fiatalok és családjaik felszabadultan tértek meg hajlékaikba, ahol közös, családi ünneplés következett.

Csokalyon tehát mindig történik valami. De hála legyen az Istennek, hogy nemcsak munkával teli hétköznapokkal, hanem szivet-lelket megörvendeztető ünnepnapokkal is mindig megajándékoz bennünket.
 
Forró Csaba
lelkipásztor

Konfirmáció Asszonyvásárán

 

Istennek hálát adva került sor ebben az esztendőben ifjaink konfirmálására. Igaz „csak” hárman voltak, de őérettük is hálásak vagyunk Istennek, hogy általuk gyarapodott egyházunkban az úrvacsorával élhetők száma.

Lelkipásztor Pál apostol életének példáján keresztül világított rá arra a tényre, hogy Isten ahogyan Pált még Saulus korában kezdte el felkészíteni a feltámadott Krisztussal való találkozásra, úgy őket is már akkor elkezdte felkészíteni a Krisztussal való találkozásra , amikor még szülők és keresztszülők tették helyettük a fogadalmat keresztelésük idején és készítgette őket gyermekkorban, vallásórákon, első éves konfirmációi vizsgán és minden egyes istentiszteleti alkalomban. Most jött el az a pillanat, amikor ezt a fogadalmat átvállalják magukra. Azért kell imádkozni, hogy valóban megtörténjen ez a találkozás mely által megváltozik teljesen az ember élete és kapcsolata mind Istennel, mind embertársaival.



Miután bizonyságát adták az ifjak elméleti felkészülésükről, került sor az ünnepélyes fogadalomtételre. Megható és felemelő pillanata ez lelkipásztornak, ifjaknak, hozzátartozóknak, gyülekezetnek egyaránt. A helyeiket elfoglaló konfirmált ifjakat Jakó Gyula tiszteletbeli gondnok egy meleg kézfogással fogadta a presbitérium részéről gyülekezetünk úrvacsorázó tagjaivá átnyújtva az emléklapokat is. 
 


Aztán egyszer csak véget ért az istentisztelet, hogy átadja helyét a gratulációknak, öleléseknek, pusziknak, virágcsokrok átadásának, hogy végül elkészüljön a csoportkép, mellyel lehet emlékezni majd éveken, évtizedeken keresztül az életnek eme csodálatos és áldásos pillanatára.

Asszonyvására, 2013 május 12

Székely István
lelkipásztor

2013. május 15., szerda

Margittai konfirmandusok majálisa Sólyomkőváron

Majális a konfirmandusokkal Sólyomkőváron


Május harmadikán a margittai református egyházközség konfirmandusai számára kötetlenebb körülmények között zajlott a konfirmációi előkészület. Délelőtt mindenki útra készen érkezett, zsákjában a szalonnával és némi ropogtatnivalóra az útra.

A cél, amely előttünk állt: Sólyomkővár, ahol egy kellemes napot szerettünk volna eltölteni.

A hosszú, kicsit megpróbáló út után megérkeztünk a helyszínre, ahol kedves fogadtatásban volt részünk. A fiúk, már alig várták, hogy a focipályán megcsillanthassák tudásukat, a lányok viszont a patak vizében hűsöltek.

Egy kis könnyedebb megbeszélés után csapat játékra került sor, ahol mindenki megmutathatta, hogy mennyire tud csapatban dolgozni, és milyen gyorsan tud szaladni.




Miután kifáradt mindenki, megraktuk a tüzet és mindenki megsüthette a zsákja mélyén rejtetgett szalonnát, sonkát vagy egyéb finomságot.

Az ebédünket követően lassan összecsomagultunk és hazafele indultunk. Útközben viszont még a helyi bölény rezervátumot is meglátogattuk, amely Sólyomkővár egyik látványossága.


Este mindenki fáradtan érkezett haza, és elmondhattuk: egy kellemes napot töltöttünk együtt.

Botos Júlia, Vedresábrány

2013. május 8., szerda

Teljes jutalom (prédikáció)

„Vigyázzatok magatokra, hogy ne veszítsétek el, amit elértünk munkánkkal, hanem teljes jutalmat kapjatok” 2Jn 8

Sz. T! Ha valaha ültettük már fát, tudjuk, hogy a fa, mint minden más növény, gondoskodást igényel. Feltételezem, senki sem kényszerből ültet fát, hanem azért, mert a jövőre tervez, és ha nem is eszik annak a fának a gyümölcséből, amit elültet, azokra gondol, akik majd enni fognak, vagy akik a fa árnyékában ülnek majd. (Általában azért van gyümölcse a munkánknak, és eszük a fáról, és élvezzük a hűsét.) Ehhez azonban arra van szükség, hogy ápoljuk, gondozzuk, törődjünk vele, beoltsuk, hogy megóvjuk a károkozóktól. Nem elég elültetni azt a fát, és magára hagyni, mert úgyis megnő magától. Vannak már gyökerei, amivel nedvességet szívhat fel a talajból, süt rá is az Isten napja, majdcsak megnő. Egy erdésztől hallottam, hogy amikor nagy vihar van, akkor a leghamarabb azok a fák dőlnek ki, amelyek belülről el vannak korhadva, életképtelenek, illetve azok, amelyeknek még nagyon gyengék a gyökerei, a csemeték. Igaz, néha az egészséges fák is kidőlnek, ha erős a vihar, de sokkal nehezebben veszítik el a talajjal a kapcsolatot az erős gyökereik révén, amivel a földbe kapaszkodnak. Inkább csak az ágaikat tépázza meg az idő. Erős gyökérzetre van szükség, hogy a csemeték meg tudjanak állni az élet viharaiban. Ezért kell rájuk odafigyelni, ápolni, öntözni, ha nem kapnak a száraz talajból elég nedvességet, amíg erős, szívós, kitartó gyökérzetre nem tesznek szert. Egyszóval vigyázni kell rájuk.

Erről beszél az a rövid levél is, amit a bibliaolvasás rendjén hallottatok, és ami az I. sz. –i városok közül, az egyik legnagyobban, Efézusban keletkezett. A szerző vigyázásra hívja fel a figyelmet. A vigyázás elsősorban éberséget feltételez. Ezt jelenti az eredeti kifejezés is: ébren lenni, virrasztani, ébernek lenni, vigyázni. Ezzel a kifelejtéssel találkozunk akkor, amikor Lukács evangéliumában azt olvassuk, hogy pásztorok tartózkodtak kint a mezőn, Betlehem határában, és vigyázták a nyájat. Ébernek kellett lenniük, nehogy a nyájból egy is elkóboroljon, vagy valami egyéb veszélynek legyenek kitéve. Ezt a kifejezést használja Jézus Krisztus is, amikor szemrehányóan kérdezi a tanítványoktól: „nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem?” (Mt 26, 40). A tanítványok ébersége lankadni látszott, és Krisztus legnehezebb óráiban nem tudtak együtt lenni vele lelki tusájában, hanem elaludtak. Nem véletlenül folytatja Jézus azzal, hogy „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek…” (41v.) Ébereknek kell tehát lennünk, ahhoz, hogy a kísértésekben meg tudjuk állni. Erre azonban előbb fel kell készülni.

A felkészülésben Isten segítsége sokszor embereken keresztül érkezik hozzánk. A szülőkön kívül ilyen segítők lehetnek a nagyszülők, a keresztszülők, akiknek kötelességük, hogy a vigyázásra megtanítsák azokat, akiket a Mennyei Atya rájuk bízott. Törődni kell az elültetett fával, másképp nem fog megnőni. Vagy ha megnő, lehet, olyan hajtások lesznek rajta, amelyek túlságosan sok nedvességet igényelnek, és elszívják a vizet a gyümölcsterméstől. Ha idejében észrevesszük a hajtásokat, még gondoskodni tudunk róluk, ha nem, veszélyeztetjük a termést. Sokaknak azonban úgy tűnik, nem feltétlen cél a gyümölcstermés, megelégszenek azzal, hogy a fa egyáltalán van.

Pál apostol is használja a kifejezést, amikor a viszálykodó korinthusi gyülekezetnek azt írja: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (1Kor 16, 13). A tévtanítások könnyen megtéveszthetik még a kipróbáltakat is, de még inkább, ha olyanokról van szó, akik még a hitben járatlanok, tapasztalatlanok, és pont abban a korban vannak, amikor mindent válogatás nélkül elfogadnak. Hiányzik az a szűrő, amin keresztül a rossz dolgok nem jutnának át, és ellent tudnának állni a félrevezetésnek, megtévesztésnek, a kísértéseknek. Olykor szigorúnak kell lenni, meg kell metszeni a fát, hogy alkalmas legyen a gyümölcstermésre. Ugyanezt mondja Pál a Rómaiaknak is, a hozzájuk intézett levél végén: „Kérlek pedig titeket atyámfiai, vigyázzatok azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok, és azoktól határolódjatok el” (Róm 16, 17). Itt a vigyázást, az éberen való figyelést, a tiszta tan mellett való őrködést már radikálisabb lépéseknek is követnie kell: meg kell történnie az elhatárolódásnak. Vajon a mai gyermekek képesek már erre? Képesek arra, hogy a veszélyesnek látszó dolgoktól tudatosan elhatárolódjanak, mert hozzászoktak már egy kellő mértékű éberséghez, ami nem engedi szunnyadni az ő lelki életüket?

A Szentlélek nem azt mondja itt az igében, hogy vigyázzatok egymásra, hanem azt, hogy vigyázzatok magatokra. Íme, a gyülekezeti életben való felnőtté válás nagy kihívása és feladata: önmagunkra vigyázni. A gyermekek sokszor még azt sem értik, amikor elkezdenek járni a konfímációi előkészítőkre, hogy miért kell megtanulni azt a rengeteg választ, miért nem szabad hiányozni az előkészítőkről. Mindent nekünk kell megmagyaráznunk a Szentlélek segítségével, hogy ők is, saját akaratukból szükségesnek lássák az előkésztő órákat, és a Kátéval velejáró tanulást, és ne csupán olyan kényszernek tekintsék, ami hamarosan lejár, és akkor megszabadulnak egyszer és mindenkorra tőle. Arról már csak félve merek szólni, hogy nemcsak arra vigyázzanak, hogy a kísértés el ne sodorja őket végképp Istentől, hanem adott esetben a gyülekezetnek olyan élő tagjaivá legyenek, akik önként vállalnak szolgálatot az Úr nevében, a gyülekezet közösségében. Pál, amikor Kolosséba ír, azt mondja egy ottani szolgálattevőnek a levél utolsó soraiban: „Mondjátok meg Arkhippusnak: Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál, hogy azt betöltsed!” (Kol 4, 17).

Aggódó szívű szülök mondják: sokat várunk el a gyermekektől. Csökkenteni kell a tananyagot. Mintha csak azt kérnék: ne prédikáljuk a Biblia minden könyvéről, némelyeket ki is hagyhatunk, ne várjuk el, hogy az egész Bibliát megismerjék a gyülekezeti tagok, elég, ha néhány fontosabb történetet ismernek. A többi a lelkipásztor dolga. Ha nem vigyázunk, akkor még az eddig elért munka eredményeit is elveszíthetjük. Hogy a konfirmándusok mennyire tudják megbecsülni az értük folytatott munkát, azt ők kell elmondják, az azonban már a mi feladatunk, hogy elsősorban nem a munkára önmagára fordítsuk a figyelmüket, hanem arra, hogy mi a munkának a végső célja, miért is történik ez az egész.

A konfirmáció fontos, és értékes dolog, éppen ezért tudni kell megbecsülni az elért eredményeket, tisztelni azt, amit elsajátítottatok az elmúlt hónapok alatt. Sokszor, egye-egy kimerítő előkészítő óra után, alig hogy kifordulnak a gyülekezeti teremből a gyermekek, már az ablak alatt hangos szóval fogadkoznak: csak egyszer legyen vége a konfirmációs előkészítőknek, ők úgy bevágják a szekrény legeldugottabb zugába a Heidelbergi Kátét, hogy soha többet ne találják meg. Más gyerek szándékosan megrongálja otthon, abban a reményben, hogy az így használhatatlanná tett könyvecskéből többet nem kell tanulnia. Annál nagyobb a csalódása, amikor szembesül vele, hogy a következő kátéórán a lelkésztől ajándékba kap egy teljesen új példányt. Olyat is hallottam már, hogy valaki elégette a Kátéját, mert azt hitte, ha a sajátját elpusztítja, akkor az olyan, mintha magával a hitvallással számolt volna le végérvényesen. Sajnos a gyermekek, akárcsak a felnőttek, hajlamosak sokszor olyasmit elkövetni, ami meggondolatlanságukról tanúskodik.

A jutalomnak csak akkor van értéke, ha az a jutalom teljes. Amikor ezt a kifejezést halljuk, hiszem, mindannyiunkban felmerül az a helyes gondolat, hogy ez „a jutalom nem a mi érdemünkért adatik, hanem kegyelemből” (HK 63). A kegyelmi jutalmát pedig semmiféleképpen nem lehet kiérdemelni, még csak a jól végzett munka gyümölcsének sem tekinthetjük. Így lehetséges az is, hogy a konfirmáció alkalmával egymástól eltérő képességű gyermekek egyaránt megfelelnek a „kikérdezés” során, és egyformán részesülnek az áldásból is. A jutalom ajándék, a jutalom nem teljesítmény-alapú. Részesedjünk benne mi is! Ámen.

Kulcsár Árpád
Értarcsa

Evangelizációs Tábor Magyarkécen

 
Április 10.-én vette kezdetét az idei Húsvéti Evangelizációs Tábor. A kis falu, Kéc, lassan alig bírja el Isten áldásait: a 130 fiatalon kívül otthon többen talán pityeregtek, amiért ők már nem jelentkezhettek. Rengetegen imádkoztunk a táborért, minden helység hozta a maga konfirmándusait és kereső barátait. Vittük őket az Úr elé, hisz tudtuk, itt minden évben csodák várnak ránk.

A szerda reggel a templom teljes pompájában fogadott minket, John Bunyan műve, „A zarándok útja”-nak helyszíneit illusztrálták körben a kiragasztott rajzok, így ha baloldalra ültünk a Romlás városába csöppentünk, míg jobb oldalt már a Mennyország várt. Az esős, kissé még feszengő hangulatot egy ismerkedős játékkal kezdtük feloldani, ami végül hely szűkében tolongásba torkollott, és tudatosította bennünk milyen sokan is vagyunk!

Botos Csaba feleségével és életrevaló kisfiával érkezett. Ő tartotta az előadásokat az egész tábor alatt. A téma a Bunyan regény volt, bevezetésnek mondott néhány érdekességet az íróról, például, hogy írástudatlan volt, de prédikált, ezért zárták börtönbe, és ez alatt írta a regényt, illetve nagyjából felvázolta a cselekményt, de a legjobban az járt, aki el is olvasta. Az előadás hatására sokan felismerték, hogy a Jólét városa, amelyben élnek, valójában a romlásba vezet; a csillogó lepel a Romlás városát takarja, és ez remek témát adott a kiscsoportos beszélgetésekhez. A kiscsoportos pompás lehetőség volt arra, hogy új barátokat szerezzünk, hiszen nem véletlenszerűen válogattak össze minket, nagyjából egyforma volt az életkorunk is. Meghallgattuk egymás problémáit, véleményét, beszélgettünk és imádkoztunk egymásért. Senki sem tud 4 nap alatt mind a 130 emberrel külön-külön foglalkozni, de a csoportos foglalkozások, játékok és az angyal-bárány játék is segített, hogy legalább egy 10%-ot jobban megismerj.

Csütörtökön újra szembesültem azzal, hogy rengetegen vagyunk, a személyi csendességhez alig lehetett találni olyan helyet, ahol nem volt senki. Az idő kitartóan nyirkos maradt, az embereknek az égbe állt a haja, de a kedélyállapotunk egyre jobb lett, bár mindenkinek hiányzott már az a kis D vitamin. Következett az előadás. Eljutottunk a szoros kapuhoz. Mindent levetkőztünk. Nem vittünk semmit, amiért vagánynak tartottak minket, semmilyen ékszert, drága mobilt, diplomát, tudást. Teljesen csupaszok voltunk az Isten előtt és megkíséreltük a lehetetlent: átmenni a tű fokán. A délutáni előadásokra két csoportra választottak minket. Nagyon köszönjük Illyés Tamásnak, Fazekas Ferencnek és Fekete Mártonnak a „haladókhoz” szóló előadásokat, de akárhányszor visszatértünk a templomba, a „kezdők” arcán ott tükröződött a Szentlélek munkája, és gyakorlatilag fogalmam sincs milyen csodák történhettek velük, amíg nem voltam ott.

Bár a péntekről sem mondhatjuk, hogy a világ leg csapadék-mentesebb napjára virradtunk, de a nagy játékot megtartottuk. Sokáig bolyongtunk az erdőben, volt, aki el is tévedt. A nyolcfős csapatok igéket raktak össze és tanultak meg, Biblia- kvízeztek, hordágyon cipelték egymást, énekeltek és jól érezték magukat. Miután visszatértünk még egy tradicionális lengyel táncra is futotta az erőnkből, amit a tábortűz követett. Az a tipikus lesi tábortüzes hangulat elevenedett fel, a megható és meglepő bizonyságtételeivel és az elmaradhatatlan és megunhatatlan Marcello D’orta gyűjteménnyel. Sűrű nap volt és későn értünk haza, de a buszban végig énekeltünk.

A szombat egy elképesztő nap volt! Délelőtt Botos Csaba figyelmeztetett minket, hogy „a csirkéket is ősszel számolják”, azaz nem a kezdeti lelkesedés számít, hanem az állhatatosság minden viszontagság között. Az üdvösségünk ajándék, örökség, de meg kell tartanunk! Az Istennel egy olyan szövetséget kötöttünk, amely komolyabb, mint a házasság! Délután leoltottunk minden égőt, és csak a lampionok fényében derengtek társaink körvonalai. Tudtuk, hogy ott vannak ők is, fogtuk egymás kezét, hallottuk egymás izgatott lélegzését, de az Úr jelenléte volt a legerősebb. Talán ez is egy nagy adag bátorsághoz juttatott minket, hogy sokan átlépve a komfort zónánkat, Isten parancsának engedelmeskedve kiálljunk, és elmondjuk milyen munkát végzett el bennünk az Úr, és mennyire szeretjük őt. Sokan féltünk az elkötelezettségtől, a próbatételektől. Forgattuk a szívünkben a Lukács 12-t. Azután kéz a kézben kisétáltunk. A focipályán felállítottak egy fakeresztet, előtte tüzet gyújtottak. A homály segített a fantáziánknak: mintha valóban Krisztus elé járultunk volna, úgy ahogy vagyunk, vittük a bűneink, de azok az ő kegyelméből elégtek. Mi, az Ő menyasszonya. Talán annyira egyek voltunk, mint ahogy ő azért valamikor imádkozott.


Vasárnap az egész folytatódott. Páran az istentiszteleten is bizonyságot tettek, immár a gyülekezet előtt is. Folyamatosan búcsúzkodtunk, telefonszámot, e-mail címet cseréltünk. A délutáni istentiszteleten annyian voltunk, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Hogy miért? Mert megérkezett a „sztárvendég”, Pintér Béla! Engem személy szerint meglepett milyen egyszerű ember, bár nem is tudom mire számítottam. Mikor bemutatkozott, mondta, hogy 39 éves. Mikor megérkezett annyinak is tippeltem. De mikor aztán elkezdett énekelni! Minden óra után 10 évet fiatalodott. És közel 2 órát énekelt, amiből 1 óra csak a ráadás volt! Valószínűleg jól érezhette magát, mert sokszor egyszerűen hagyott minket énekelni, ő csak átszellemülten zongorázott. Többen mondták, hogy látni vélték Jézust a sorok között, velünk együtt tapsolt, és mosolygott.


A kéci templom kijárata felett egy térkép nyúlt végig. Ez a keresztyén ember útját ábrázolta a Romlás városától a Mennyig. A feladatunk az volt, hogy kitűzzük a jelünket oda, ahol jelenleg érezzük magunkat. Tábor végére érdekes volt végigmustrálni a nyuszikat, banánokat, kacsákat, pillangókat a csüggedés mocsarában, vagy, ahogy éppen kifelé indulnak a Romlás városából, a kereszt előtt tolongnak, vagy a Kísértések völgyét meg a Kétségbeesés várát nyüvik. Ez valahol emlékeztetett minket arra, hogy a keresztyén élet mennyire nem kéjutazás, viszont tábor végére átéltük, hogy „az Isten országa köztetek van!” Határozottan ott éreztük magunkat!

Tomucza Renáta
Margitta

Egyházmegyei Lelkészértekezlet Gálospetriben

 
 
Az egyházmegye lelkészi kara március 6-án tartotta idei első negyedévi lelkészértekezletét, amelynek ez úttal a Gálospetri gyülekezet adott otthont.

Botos Júlia vedresábrányi segédlelkésznő az Ézs 61, 4-7 igeversei alapján végezte igei szolgálatát a templomban, majd Balla Sándor helybéli lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket az 1Jn 4,9 szentírási szavakkal.

Az értekezlet az egyházközség gyülekezeti termében folytatódott tovább, ahol Kovács Gyula margittai lelkipásztor, lelkészértekezleti elnök köszöntött mindenkit, és üdvözölte Dr. Kis László nyugalmazott egyetemi professzort, a debreceni Kossuth utcai református gyülekezet missziói gondnokát, aki nem először hozott építő gondolatokat az érmelléki lelkipásztorok számára, hiszen a tavalyi esztendőben már hallhattuk egy másik előadását. Ez úttal a nemzet ünnepe, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc adta a témát, amelynek kapcsán a professzor úr részletesen végigtárgyalta nemzetünk történelmének fontosabb állomásait, hallgatósága nagy megelégedésére.

Az értekezlet a Gálospetri gyülekezet szeretetvendégségével zárult, amiért illesse köszönet őket, és Isten gazdag áldása!

Kulcsár Árpád

Munkatárs-képző tanfolyam

M. K. T. (Munkatárs-képző tanfolyam)



Idén április első hétvégéjén került megrendezésre Székelyhídon az első MKT első szemináriuma. Résztvevők érkeztek Érszőllősről, Margittáról, Diószegről, Csokalyról, Szentjobbról, Bogyoszlóból, Érkeserűből és Székelyhídról.

Rákosi Jenő esperes úr rövid áhítattal nyitotta meg az MKT-t, majd Balogh Katalin vallástanárnő vette át a szót, aki nem csak vallástanár, hanem ő volt az, aki régen Erdélyben az első MKT-n részt vett Székelyhídat képviselve. Ismerkedéssel folytattuk mely során egymás nevét és egyéb dolgokat tudtunk meg egymásról. Majd Balogh Katalin vallástanárnő elmesélte nekünk régi emlékeit és megosztotta velünk fontosabb gondolatait. Vacsora után fórummal folyattuk tovább, amit Balogh Katalin tanárnő, Jakó Sándor és Orbán László lelkészek vezettek. Fórumunk témája: Honnan jövünk hová tartunk. Melynek során elgondolkodtunk többek között azon is, hogy milyen kell legyen egy jó vezető. Felsoroltunk fontosabb tulajdonságokat, hogy mivel kell rendelkezzen egy jó vezető. Önvizsgálatot is tartottunk és rájöttünk, hogy vezetőnek lenni felelősségteljes dolog. Az aznapi fórumot Jakó Sándor lelkész zárta be aminek keretébe egy kis történetet olvasott fel, majd közös imával és énekléssel zártuk be. Mielőtt elmentünk volna aludni még beszélgetéssel és ismerkedéssel töltöttük az időt. Másnap reggel énekszóval ébresztettek bennünket, hogy a napunk szépen induljon. Reggeli után Jakó Sándor lelkész tartotta az áhítatot, amit egy rövid szünet követett. Majd a program tovább folytatódott egy előadással melynek témája: Helyem a világban, a gyülekezetben, ifiben.

Sajnos Kolozsvári előadónk Gede Csongor nem tudott eljönni ezért az előadást felosztották három részre. Az első rész a helyem a világban volt, amivel kapcsolatban Törő Attila osztotta meg velünk gondolatait erről a témáról, a második: helyem a gyülekezetben, amit Orbán László lelkipásztor tartott meg, mely során felvázolt több gyülekezeti modellt. A harmadik: helyem az ifiben, amelyet Erdei Zsuzsa tartott, melynek során átértékelték a munkatársak magukban, hogy ők hol állnak saját ifijeikben. Ezt az előadást ebéd követte és utána egy órás szabadidőt kaptunk. A szabadidő lejártával újra egy tartalmas előadáson vettünk részt, amit Erdei Zsuzsa tartott. Az előadás témája: Milyen a jó vezető. Az előadás során csoportokba rendeződtünk és feladatokat kaptunk. A jó vezetővé váláshoz elengedhetetlen az Istenfélelem és az imádkozás. Személyes kapcsolatot kell létesítenünk Jézussal, ezen kívül elengedhetetlen a helyes önismeret. Hamar elrepült az idő és elérkezett a vacsora ideje, amit esti áhítat követett Orbán László vezetésével. Az áhítat után a munkatársak elmondták tapasztalataikat, megfigyeléseiket és gondolataikat az első MKT-ról. Törő Attila ezután imaközösséget szervezett, amit fórum követett: milyen problémákkal szembesülünk, hogyan lehet őket megoldani?! A munkatársak felvázoltak pár problémát saját ifijükben és megoldást próbáltak találni ezekre a problémákra. Elérkezett a programsorozat vége, és szabad beszélgetést folytattunk, majd mindenki elment pihenni.

Vasárnap reggel újra zenés ébresztőre keltünk. A reggelit főpróba követte és egy rövid áhítat. A vasárnap délelőtti istentisztelet végén négy énekkel szolgáltunk és Magyar Norbert a gyülekezet előtt röviden összefoglalta a hétvége eseményeit. Az istentisztelettel véget ért az első MKT szemináriuma. A következő MKT szemináriumnak micskei gyülekezet fog helyet adni május 24- 26 között.

Darabont Csenge – Éva,
székelyhídi IKE tag

Jótékonykodással egybekötött születésnapi bál

 
Harmadik alkalommal szervezték meg a micskei Sámuel Bentlakás jótékonysági bálját a helyi Balogh Péter művelődési otthonban, ami egyben születésnapi ünnepség is volt. A bentlakás 10 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit azon gyermekek számára, akik szociálisan hátrányos helyzetük miatt nem részesültek megfelelő neveltetésben, úgy anyagi, mint szellemi téren.

Az est fővédnökei Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, valamint Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országos elnöke voltak. Jelen voltak még Bara László, az Érmelléki Református Egyházmegye főjegyzője, Cseke Attila és Szabó Ödön parlamenti képviselők, Bradács Alíz Ildikó, Margitta körzet RMDSZ-elnöke, Tripó István helyi polgármester. Magyarországról is érkeztek a rendezvényre, Hunka Erika a hajdunánási gyógyfürdő igazgatója, valamint férje, aki az önkormányzatot képviselte.

Az ünnepségen mintegy 160 személy gyűlt össze, akiket a házigazda, Bertalan Lajos köszöntött. Ünnepi beszédében kihangsúlyozta az egyház és a magyar érdekvédelmi szervezet jelentős szerepét tevékenységükben, hiszen támogatásuk nélkül nem tudnák végezni jótékonykodó munkájukat. Köszöntőt mondott még Csűry István, Kelemen Hunor és Tripó István. Kelemen Hunor elimerését nyilvánította ki az intézmény vezetőinek, kiemelve azt, hogy szükség lenne még ilyen helyekre, ahol magyar gyerekeket nevelnek, készítenek fel az életre. A polgármester megköszönte, hogy az intézmény családias körülményt biztosít a gyerekek számára.

Az ünnepség hangulatát színvolassá tette a nagyváradi Sanzon együttes által biztosított zene, a székelyhídi Tini Dance Center tánccsoport műsora és a bentlakásban élő gyerekek előadása. Vacsora közben a jelenlévők betekintést nyerhettek a bentlakás elmúlt 10 évébe.

Az est folyamán a vendégek többféle módon is jótékonykodhattak: tombolajegy, támogatásijegy vásárlásával, illetve felajánlás által. Értékes tombola ajándékok kerültek sorsolásra: három hajdunánási hétvége két személyre, két egyhetes üdülés a helyi fürdőbe, a Szigligeti Színház egy színházi estje, mely után a vacsorát a Queens étterem biztosította, üzemanyagjegy, csemegekosarak és ajándéktárgyak. A tombolajaándékokat a helyi és környékbeli vállalkozók ajánlották fel.

Közreműködésüknek köszönhetően a bál anyagilag is sikeresnek mondható, hiszen több mint 12 000 lejt sikerült összegyűjteni a bentlakásban élő gyermekek számára. Bertalan Csilla, a Sámuel Ház igazgatónője valamint munkaközössége ezúton is szeretne köszönetet mondani a támogatóknak.

Romocea Anikó,
tanítónő

Egyházmegyei közgyűlés Székelyhídon


Az Érmelléki Református Egyházmegye az idei esztendőben, rendhagyó módon, Székelyhídon tartotta rendes éves közgyűlését, április 9-én. A közgyűlés Bara László egyházmegyei főjegyző, nagykágyai lelkipásztor igehirdetésével kezdődött, aki az ApCsel 2, 37 skk. versei alapján szólt az egybegyűltekhez. Ma is aktuális a kérdés – hangzott az igehirdetésben -, amit az első pünkösdkor megfogalmaztak: - Mit cselekedjünk, atyámfiai? Választ kell kapnunk erre az égető kérdésre, hogy tudjuk, mi a teendők, hol a helyünk az egyházban, és hogy be tudjuk tölteni azokat a feladatokat, amelyek elvégzése reák hárul. Az igei tanítást követően megtörtént a számbavétel, és megállapítást nyert, hogy a közgyűlési tagok túlnyomó többsége jelen van, a gyűlés határozatképes.


Dr. Kürti László egyházmegyei főgondnok köszöntő szavaiban a szeretet fontosságát emelte ki. Hiába volt a fáraóknak, császároknak, királyoknak, cézároknak korszerű hadserege, birodalmuk összeomlott, mert azokból hiányzott a szeretet. Ez az alap ma is, ahogy mindenkor nélkülözhetetlen. A világ sokszor elutasította már a szeretetet, de az egyház, amelyben sokszor, mint búvópatak most is ott van a szeretet folyama, még mindig áll. Az Isten áldása legyen az ő egyházán, és mindazokon, akik nemcsak hirdetik, de cselekszik is a szeretetet-hangzott a jókívánság. A napirend megállapítása és a hitelesítő személyek kijelölése után főjegyző úr ismertette az elmúlt évi közgyűlés jegyzőkönyvét.

Rákosi Jenő esperes, székelyhídi lelkipásztor Ézs 12 részének verseivel köszöntette az egybegyűlteket, és bűnbánatra szólította fel a közgyűlés tagjait, néhai Dr. Hegedűs Lóránt szavait idézve. Ugyanakkor megköszönte minden lelkipásztornak, kántornak, harangozónak, önkéntes diakónusnak, presbiternek, egyházfinak az elmúlt évben végzett állhatatos szolgálatát, kitartását a mindennapok küzdelmeiben. Megköszönte az egyházmegye lapjánál tevékenykedő szerkesztő-bizottsági tagok munkáját, mindenki munkáját, aki írásokkal gazdagította a lapot, valamint az internetes oldalát az egyházmegyének. Elmondta, hogy az egyházmegyében 16 gyülekezetben szolgált; 6 gyülekezetben volt esperesi vizitáció; 4 helyen pedig átadás-átvétel. Egyperces néma csenddel emlékeztek meg a közgyűlés tagjai mindazokra a szolgatársakra, akik az elmúlt esztendőben tértek meg Teremtőjükhöz. Az elmúlt esztendőben csupán 3 lélekkel apadt az egyházmegye lélekszáma, vagyis 2012. december 31-én 21 259 volt. Ez leginkább annak tudható be, hogy bizonyos gyülekezetekben a lélekszám-nyilvántartások lelkiismeretes felülvizsgálata, családlátogatások és más módok által pontosabb adatokat hozott a felszínre. A családok száma 9654. 3329 személy nem fizet fenntartói járulékot (!!). Keresztelő: 244; temetés: 523; természetes apadás: 289; 377-en konfirmáltak, 112 házasságkötés volt. 16 gyülekezetben van hétköznapi istentisztelet, 11 gyülekezetben gyermek-és ifjúsági istentisztelet, 22 gyülekezetben felnőtt, 19 ifjúsági, 8 gyülekezetben nőszövetségi, 6 gyülekezetben presbiteri bibliaóra. Minden gyülekezetben megtartásra került az egyetemes imahét.


Az ÉRDA tevékenységéről szintén esperes úr tartott beszámolót. Kiemelte, hogy Balogh Anikó diakónus mindvégig milyen hűséggel és odaadással végezte a munkáját. Sajnálattal jegyezte meg, hogy Anikó már nincs közöttünk. Az egyházmegye gyülekezeteiben, tavaly októberben még tanszercsomagokat hordott ki. November 10-én Érsemjénben ismét megrendezésre került a jótékonysági koncert, amelynek beindítása szintén Anikóhoz kötődik, aki ezen már nem vehetett részt. December 4-én esperes úr csomagot vitt az ÉRDA nevében a Sámuel bentlakás gyermekeinek, 22-én hagyományosan a fogyatékkal élők és nagycsaládosok találkozójára került sor, akik között 150 karácsonyi csomag került kiosztásra. A távlati tervek között szerepel új diakónus alkalmazása, valamint a diakóniai munka még hatékonyabbá tétele, amelynek része lesz az egyházkerületi diakóniai szolgálatba való hivatalos bekapcsolása az ÉRDÁ-nak.

A közgyűlés igazán izgalmas témához érkezett ezen a ponton: Rákosi Jenő esperes bejelentette, hogy ebben az esztendőben az egyházmegye hozzáfogna egy állandó székhelyű esperesi hivatal létesítéséhez, a szükséges épület megépítésével. 2011. december 15-én döntött az egyházmegyei tanács ennek az épületnek a szükségességéről. Akkor hangzott el javaslatként, hogy tanácsos lenne egy új épület felhúzása, ott, ahol erre a célra alkalmas területet találnak. A hivatalnak könnyen megközelíthető, központi helyen kell megépülnie, a teleknek az egyházmegye tulajdonát kell képeznie. Mivel minden egyházmegyében, ahol van önálló székhelyű esperesi hivatal, az városon található, jó lenne, hogy ez Érmelléken is így legyen. Ennek értelmében szóba jöhet Margitta, Székelyhíd és Érmihályfalva, mint városi ranggal bíró települések.

Esperes öt szempont alapján tette meg két határozati javaslatát: történelmi, földrajzi, református lakosság, infrastruktúra, és etimológia. A történelmi szempont szerint az Érmellék reformációja 1557-ben Székelyhíd reformációjával kezdődik. Esperesi székhely 1920-tól napjainkig 26 éven keresztül volt Székelyhídon, vagyis a leghosszabb ideig. Földrajzi szempontból az egyházmegyét figyelembe véve a központnak Székelyhíd tekinthető, bár csak eggyel több azon gyülekezetek száma, amelyik közelebb hozzá, mint Margittához. Érmihályfalva ilyen szempontból periferikus. Székelyhíd két főút kereszteződésében helyezkedik el, Temesvár-Szatmár, Debrecen-Zilah, a legközelebb esik Nagyváradhoz, ahol a püspökség van, illetve van határátkelőhelye is. A református lakosság szempontjából 59% él közelebb Székelyhídhoz, 41% Margittához. Infrastrukturális szempontból közel kellene legyen a hivatal egy református templomhoz, rendelkeznie kell elegendő parkolási hellyel. Összességében alkalmas hely van erre Székelyhídon, a református templomtól nem messze, a parókia mögött, amelyet meg lehet vásárolni kedvező áron. Az ötödik, etimológiai szempont pedig az, hogy az egyházmegye nevében benne van az Érmellék, az Ér folyó ott folyik el Székelyhíd mellett.

Esperes bemutat egy látványtervet, amin egy „magyaros” kinézetű emeletes házat lehet látni, nagyjából ahhoz hasonló épületben lehet gondolkodni, ami még azért szükség szerint módosítható. Hozzávetőleges költségvetése 2013-as árakon 170 000-200 000 ron közötti összegre tehető, a telek ára ebben nincsen benne (ez 40 000 ron). A közgyűlés mindkét határozati javaslatot elfogadta, vagyis, hogy az esperesi hivatal Székelyhídon épüljön fel, és hogy megvásárolja az egyházmegye az előbbiekben bemutatott telket, a református parókia mögött, valamint, hogy hozzávetőlegesen a bemutatott látványterv szerint épüljön fel a hivatal.

Rövid szünet után Darabont Tibor missziói előadó, ottományi lelkipásztor tartotta meg beszámolóját a gyengeségek és erőségek, a lehetősségek és a veszélyek feltérképezéséről számolva be. Annak ellenére, hogy gyülekezeteink földrajzilag igen közel esnek egymáshoz, érzékelhető bizonyos távolságtartás is, mindenki a saját égető gondjaival van elfoglalva. Nehéz egységes tervet megalkotni az egyházmegye missziós tevékenységéhez, mert, ahogy a mondás is tartja: ahány ház, annyi szokás. Szabó Zsolt katekétikai előadó beszámolójából kiderült, hogy a gyülekezetekben 2119 vallásórás korú gyermek van. A jelentések pontatlansága miatt igen nehéz volt összeállítani az idei katekétikai jelentést. 26 gyülekezetben végzi lelkész a gyülekezeti katekizációt. Mivel az iskolai vallásoktatók csak csekély száma lakik helyben, nehéz a szakmai kapcsolattartás a lelkész és a vallásoktató között. 335-en fognak konfirmálni az idei esztendőben, ugyanakkor örömteli, hogy 11-en felnőtt konfirmáció volt tavaly. Jakó Sándor Zsigmond ifjúsági előadó, jankafalvi lelkipásztor ismét az ifjúsági élet mozgalmasságáról számolt be. Hála Istennek, az ifjúsági munka gazdag tevékenysége bőséggel szolgáltatott alapot a beszámoló számára. Ezen a helyen nem soroljuk újra azokat az eseményeket, rendezvényeket, amelyekről az elmúlt évben részletes beszámolókat közöltünk újságunk lapjain. Az idei év tervei között szerepel egy ún. munkatársképző tanfolyam beindítása az Érmelléken, amely már sikeresen működik évek óta az Erdélyi IKE szervezésében, de erről is lehetett már olvasni idei elmúlt lapszámainkban.

Balogh Katalin az iskolai vallásoktatásról számolt be. Kitért arra, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie a vallástanárnak attól kezdve, hogy az adott év szeptemberében megindul a tanév. Sokszor ki vannak szolgáltatva az iskolaigazgatók lojalitásának, vagy éppen egyházellenességének. Vannak, akiknek nem könnyű, hiszen előfordul, hogy éreztetik, hogy a vallástanár csak megtűrt személy az iskolában. Akadnak olyanok is, akiknek nagyon nehezen jön ki a kötelező óraszám, akiknek nincs címzetes állásuk, sokszor csak egy-két óra hiányzik, amit meg kell keresni. Kövendi István, a Lorántffy Zsuzsanna református gimnázium iskolalelkésze, kügyi lelkipásztor a gimnáziumban végzett szolgálatáról tartott beszámolót. Negyedik éve szolgál iskolalelkészként, hetente háromszor tart áhítatot az intézményben. A diákok egyre jobban megbíznak benne, megkeresik a gondjaikkal, megszólítják szünetekben az iskola folyosóján. Érdekesség, hogy feladata immár a református iskola falain kívülre is elviszik, hiszen az ugyancsak nagyváradi Szent László katolikus gimnáziumban, nulladik, illetve I-IV. osztályban mindegy 80 református gyermek jár, akikkel heti egy órában foglalkozik. Csütörtökönként a Lorántffyban bibliaóra van a bentlakók számára. Köszönetet mondott az Érmelléki egyházmegye anyagi és lelki támogatásáért, amivel évről évre hozzájárul az iskola működéséhez.

Idén tíz éve, hogy a Sámuel bentlakás Micskén megnyitotta kapuit, tudatta beszámolójában Bertalan Csilla igazgatónő. A bentlakás az ÉRDA égisze alatt működik, mint non-profit szociális intézmény, amely elsősorban külföldi adományokból tartja fenn magát. 13 bentlakó, és 14 helybéli gyermekkel foglalkoznak. Délutánonként szakemberek segítségével végzik el a házi feladataikat. Hétvégén programokat szerveznek a gyermekek számára. Egyre több szociálisan hátrányos helyzetű családról tudnak, lehetőség szerint élelmiszerrel, ruhával támogatják őket. Az elért eredmények önmagukért beszélnek. Simon-Szabó István egyházmegyei számvevő, éradonyi lelkipásztor a gyülekezetek anyagi tevékenységéről számolt be részletesen. Érdekességnek bizonyult, hogy a más gyülekezetek, egyházi intézményeknek nyújtott anyagi segítségek igen csekély összeget mutattak a tavalyi évben is, mindössze pár ezer lej volt, ezzel szemben a 37 gyülekezet pénztármaradványa több, mint egy millió lejre rúg, amely összeg elsősorban az ezer léleknél nagyobb gyülekezetben marad fenn az év végén. A két végletet az a két gyülekezet jelenti, ahol az egyikben 69, 82 ron volt a pénztármaradvány, míg a másikban 332 770,70 lej volt. Az átlag egy főre eső anyagi hozzájárulás adatai a következő volt: egyházfenntartói járulék 72,33 lej, perselypénz 18, 85 lej, adományok 20, 23 lej.

Azok az anyagilag veszélyeztetett gyülekezetek, amelyek legalább 5000 lejt nem tudnak egyik évről másikra átvinni. Egyházmegyei számvevő köszönetet mondott Perecsenyi Juditnak, az esperesi hivatal irodavezetőjének a jelentés összeállításában nyújtott segítségért.

Szűcs Zoltán kórházlelkész, apátkeresztúri lelkipásztor a margittai kórházban végzett lelkészi munkájáról tartott beszámolót. A vigasztalás, a lelki bátorítás a korházi kezelések során nagy segítség a beutaltak számára. Alkalmanként 20-30 személy vesz a kórházban úrvacsorát. Rendszeresen csütörtökönként vannak istentiszteletek. A margittai Pop Mircea korház mellett a Caritas Catholica öregek otthonában is végez szolgálatot. Az elmúlt évben Bibliák kerültek kiosztásra nagy mennyiségben, valamint úgy a Harangszó, mint a Református Érmellék gyülekezeti lapokat terjesztett a beteglátogatások során, más, hitépítő, vigasztaló kiadványok mellett. Kovács Gyula margittai lelkipásztor, lelkészértekezleti elnök a lelkészértekezlet tavalyi munkájáról. A lelkészértekezletekről részletes beszámolókat lehetett olvasni az újság előző számaiban. Ugyancsak nemrég lehetett olvasni a presbiteri szövetség éledező tevékenységéről az Érmelléken a Református Érmellékben, amit Ványi Attila, a presbiteri szövetség elnöke foglalt össze jelentésében.

A nőszövetségek életéről szóló beszámolót Bara László főjegyző ismertette. A beszámoló kiemelte a nőtestvérek áldozatos szolgálatát, amelyek a gyülekezetek életében a legkülönfélébb formában jelentkeznek, valamint megemlékezett néhai Dr. Karászi Rozáliáról, érmihályfalvi gyermekgyógyászról, aki egy évtizeden keresztül töltötte be elnöki tisztségét az érmelléki nőszövetségben. A jubileumi debreceni nőszövetségi találkozón 1700 nőtestvér vett részt a Királyhágómellékről. Herman Csaba, albisi énekvezér ismertette az egyházmegye zenei életét, beszámolva a kórus-és hangszeres találkozókról, valamint a tavalyi zenetáborról, amelyekről bővebben szintén lehetett már olvasni egyházi lapunkban.

A közgyűlés tárgysorozatának végén a nagykágyai egyházközség földeladásáról döntött.

Köszönet illesse a székelyhídi egyházközséget a közgyűlés vendégül látásáért. Isten áldása legyen minden közgyűlési tag, és az általuk képviselt gyülekezetek életén!

Kulcsár Árpád,
főszerkesztő

Anyák napi ünnepség Asszonyvásárán


Május első vasárnapján az édesanyákat ünnepeltük az asszonyvásárai templomban. Szikrázó napsütésben gyülekeztek az ünneplőbe öltözött felnőttek és gyerekek. Hogy nem a szokásos istentiszteleti alkalomra jöttek, kitetszett a gyerekek kezében tartott csokor virágok látványából.


Az énekek és az igehirdetés után lelkipásztor köszöntötte az édesanyákat, nagymamákat, ükmamákat majd a gyermeksereg az Úrasztala mellé sorakozva előbb egy énekkel kedveskedett a jelenlévőknek, majd következtek az óvodások majd az iskolások. Minden gyerek a szavalata után megkereste a padok között az édesanyját, esetleg nagymamáját hogy egy ölelést és puszit követően átadja virágcsokrát. Jutott virág az óvó néni – tiszteletes asszonynak is, aki, mint minden alkalommal, most is levezényelte az ünnepséget – a szavaló óvodásoknak a dicséret mellett egy egy piros pontot is ígérve. Végül egy asszonytestvérünk szavalatával csalt könnyeket a szemekbe.


Mikor az ünnepség végén kijöttünk a templomból, talán mintha nemcsak a kinti levegőt éreztük nyáriasan melegnek, hanem szívünkben is éreztük az édesanyákra való emlékezés melegségét, hálát adva Istennek a tőlük kapott minden áldásért.


Asszonyvására, 2013 május hava

Székely István
lelkipásztor