2013. február 25., hétfő

A századik zsoltár (vers)

Ismeretlen szerző
ford.: Bókay János  

A századik zsoltár


Ujjongjatok, földi népek,
A mennyország Istenének,
Szolgáljátok vidám dallal,
Boldogsággal, diadallal.
Ő az, aki megalkotott,
Megsegített, meghallgatott. –
Mi vagyunk a kedves nyája,
Kiknek a föld a tanyája.

A kapuin menjetek be,
Hála égjen szívetekbe’,
Köszönjétek meg a kegyét,
És áldjátok dicső nevét.
Mert nagy az Ő kegyessége,
Száll nemzetről nemzetségre,
Hűséges és véghetetlen
Irgalomban, szeretetben.


Túrmezei Erzsébet: Mindig csak adni (vers)

Túrmezei Erzsébet

Mindig csak adni



Az öreg kút csendesen adja
Vizét… így telik minden napja.

Áldott élet ez! – fontolgatom.
Csak adni, adni minden napon!

Ilyen kúttá kellene lennem!
Csak adni teljes életemben!

Csak adni? Terhet is jelenthet.
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?

Belenézek… tükre rám ragyog:
„Hiszen a forrás nem én vagyok,

Árad belém! Csak továbbadom
Tisztán, vidáman és szabadon.”

Hadd éljek ilyen kút életet!
Osszak áldást és szeretetet!

Nem az enyém. Krisztustól kapom
Egyszerűen továbbadhatom.


Dietrich Bonhoeffer a testvérrel szembeni bűnről (idézet)

„Így vizsgálja meg magát Jézus tanítványainak gyülekezete, vajon nem kell-e itt és ott testvérekkel szemben bűnösnek tartania magát, vajon a világ kedvéért nem gyűlölt-e, nem vetett-e meg, nem gyalázott-e együtt, és így bűnös a testvér ellen elkövetett gyilkosságban! Így vizsgálja meg magát Jézus gyülekezete ma, vajon abban a pillanatban, amelyben imádságra és istentiszteletre Isten elé áll, nem lép-e vádlóan sok hang közéje és Isten közé, s nem gátolja-e imádságát! Így vizsgálja meg magát Jézus gyülekezete, vajon adott-e jelet a világ által megvetetteknek, meggyalázottaknak Jézus szeretetéről, amely életet akar megtartani, hordozni, óvni! Különben a legtisztább istentisztelet, a legkegyesebb ima, a legbátrabb hitvallás sem segíthet rajta, hanem ellene kell vallania, mert abbahagyta Jézus követését. Isten nem hagyja magát a testvérünktől elválasztani. Nem akarja, hogy tiszteljék, amikor egy testvért meggyaláznak.”

(Dietrich Bonhoeffer: Követés) 

Bartalis János: Isten kezében (vers)

Bartalis János

Isten kezében


Jött villámcsapás, jött a tenger.
Jött a fergeteg.
Jött emberek hálátlansága.
Jött kegyetlenség, jött bűn.
Jött éhség és szomorúság.
Jött megaláztatás.
Jött üldözés és megpróbáltatás.
Jött bujdosás lélek-pusztában
és nem volt hová lehajtani fejet.
Jött kínszenvedés, Krisztus hét szenvedése.
Jött korbácsütés testen és lelken.
Jött börtön...
Nagy bajomban mindig csak azt mondom:
„Isten kezében vagyunk
és ott vagyunk a legjobb helyen.”

Mikor fellegek feltornyosulnak
és a hullámok összecsapnak fejünk felett.
Mikor a templomok leomlottak
és meghasadott a hegy.
Mikor sötétség borult a világra,
végtelen sötétség
és az égre nem jöttek fel a csillagok,
– mikor a halál örvényénél álltunk ...
Mikor az utolsó kiáltás is elhangzott
Krisztus ajkáról – függve a keresztfán,
utolsót lehelve lelke:
„Éli, éli, Lama Sabaktani!”
Ó népem, drága népem!
E szörnyű ítéletben,
ez elveszejtő nehéz időben
mindig hitted:
„Isten kezében vagyunk
és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.”

Mikor Ég-Föld megszakadt,
Folyók-Tengerek kiöntöttek,
végig nyaralván sós hullámaikkal
a veszett világon,
mikor megpecsételtetett minden
teremtett állatoknak sorsa –
Ó, Uram!
mi: árva néped,
árva magyar néped
„Tebenned bíztunk eleitől fogva.”


Csiha Kálmán: Várlak (vers)

Csiha Kálmán

Várlak


Úgy várom lázas éjeken
Uram, hogy megjelensz nekem,
És drága, nyugtató kezed
Békítőn fejemre ráteszed.

Úgy várlak hosszú éjszakákon,
Fáradt szememre nem jön álom;
A bűnöm özön, a könnyem tenger,
Megkínzott lelkem hívni sem mer.



Csiha Kálmán: Keresztúton (vers)

Csiha Kálmán

Keresztúton


Kialvó lámpám lengetem
fogyó olajjal, csendesen
a vaksötét, nagy éjszakába.
Hiába jön vándor, téveteg,
aki régen eltévedett,
s most hazatalál, rám találva.

Vajon hallik-e még szavam,
vajon lesz-e még olajam,
és lesz-e lángom reggelig,
mikor a komor fák alatt
a fény, amerre elhalad
dermedő testem meglelik?

Én Krisztusom, adj erőt nékem
vérkönnyes szívem, gyenge mécsem
szikrázó lánngal töltsd tele.
Vértől sikamlós éjszakába
ne halgassak dzsinnek szavára:
világítsak Rád, fölfelé.

S ha úgy végezted: hiába légyen
minden vérkönnyes szenvedésem:
reggel nem jön, s halál ölelne:
Itt vedd magamhoz lámpa lelkem,
itt hulljak el, békére lelten
kereszted tövét átölelve.


Weöres Sándor: Kereszt-árnykép (vers)

Weöres Sándor

Kereszt-árnykép


A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad”

a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

a keresztnek alsó
ága földre mutat:
„vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.”


Füle Lajos: A hamu tanítása (vers)

Füle Lajos

A hamu tanítása


A hamut néztem reggel, odalent,
A nagy kosárban, míg pihent puhán;
S szürke, elomló halmai felett,
Megéreztem egy nagy kérdőjelet.

A nagy kosárban, benne hallgatott
A fű, a fa, az erdő élete.
És kijelentést hordozott a csend,
Hogy hivatásának, mind megfelelt.

S míg a kapuban, a kosár hamu
Útjára készült némán, boldogan,
Hogy valahol, egy csöndes nyughelyen,
A földbe térjen, és humusszá legyen,

Úgy éreztem, hogy láthatatlanul,
Körülállják, a boldog kis szobák,
Körülállják a dermedt emberek,
És megköszönik, hogy otthonuk meleg.

Ott álltam én is, a kapu alatt,
És megáldottam én is a hamut.
S megköszöntem a kérdőjelet,
Melyet szívembe, Isten így vetett:

El tudsz-e égni lassan, másokért,
Mint egy darab fa, hogyha tűzbe vet
Dermesztő télben egyszer a kezem?
Szolgálsz-e zokszó nélkül nesztelen?

Akarsz-e égni szent oltáromon,
Névtelenül, mint egy a sok közül?
Ha életedből csak hamu marad,
Áldozod-e még úgy is magadat?

A hamut néztem, és néztem a szívem;
Árnyékok jártak a kapu alatt. -
– Én erre képes nem leszek soha;
De Jézus él és áll a Golgota!

Én éreztem, hogy ő a felelet
És éreztem, hogy benne az „igen”;
Isten Lelke távlatot nyitott,
Ott állt kibontva, ott állt a titok,

Hogy végtelen, nagy szoba a világ,
S hideg van benne, sokszor nagy hideg.
De lángra gyújtott életek dalolnak
az áldozatról, és övék a holnap.


Imahét 8. nap - Ünnepelve az úton

Imahét a Krisztus-hívők egységéért 2013.
8. nap. Vasárnap

Ünnepelve az úton

„(...) Vígan énekelj az Úrnak te egész föld! / Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vígassággal. / Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk. / Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornáczaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét! / Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” (Zsolt 100, 1-5)

Rembrandt: Farizeusok a templomban (1648)

Keresztyén Testvéreim! A századik zsoltár címe így hangzik: Hálaadásra való serkentés a teremtő Isten jóságáért. Bizony serkenteni kell az embereket erre is. Az elmúlt hét minden napján „úton” voltunk. Hadd vizsgáljuk meg, hogyan lehet ünnepelni az úton? Bárcsak tudnánk ünnepelni. Manapság azonban kezd eltűnni a különbség az ünnepnapok és a hétköznapok között. Nem úgy, hogy a hétköznapjaink lesznek fényesebbé, hanem az ünnepeink szürkébbek. Több oka van ennek. Ma hétköznap is több szabadideje van az embereknek. Nem kell egész nap robotolni a betevőfalatért, s ez jó. A baj az, hogy az ünnep sem jelent egyebet, mint a szokásosnál több szabadidőt. Az ünnepen sem tesz mást, mint a hétköznapi szabadidejében. Lustálkodik, vagy éppen dolgozik. Ünnep után aztán rosszkedvűen tér vissza a megszokott „rendbe”. A bibliai kor emberének sokkal nehezebb volt ünnepelnie. Sokuknak nagy utat kellett megtennie a templomig. Ezt jól meg kellett szervezni. Viszont, ha otthagyta a hétköznapok nehézségeit – odakapcsolódott egy másik világhoz. Istenhez került közelebb, ennek pedig örülni lehetett. Akkoriban ez igazi örömforrás volt. Feltöltekezett és elégedetten tért vissza új erővel a napi küzdelmekbe. Ez tartotta épen a lelkét. Erre hív ez zsoltár is bennünket. Ünnepre és hálaadásra. Igaz istentiszteletre.

„Vígan énekelj az Úrnak!” Mi nemhogy vígan, sokszor sehogyan sem éneklünk. Sem az Úrnak, sem magunknak, sem gyermekeinknek. Senkinek! Bárcsak énekelni tudnánk, vígan. A magyar embert régen elkísérte az ének a bölcsőjétől a koporsójáig. Hatalmas népdalkincsünk van. Szép zsoltáraink és dicséreteink. Ismerjük, gyakoroljuk őket? Vagy megelégszünk a rádióból felénk sugárzott gépzenével?

„Menjetek eléje vigassággal” Vígan járulunk eléje? Most vidám vagy? Vidáman jöttél ide? Vigassággal járulsz színe elé? Avagy letörten, csüggedten, szomorúan mész elé, hogy elpanaszold életed nehézségeit? Testvérek próbáljunk változtatni a hozzáállásunkon, a nézőpontunkon és rájövünk arra, hogy nagyon is lehetséges vidáman eléjárulni és még vidámabban hazatérni a hétköznapokba. A titok? Nem szabad őt itthagynunk, hanem vigyük magunkkal szívünkben, gondolatainkban, s amit az Ő ihletésére teszünk, nem lesz sem helytelen, sem ártó, sem szomorú. Senkinek!

„Az Úr az Isten, ő alkotott minket.” Sokaknak az istene a pénz, a hatalom, a szenvedélyek, egy imádott színész vagy énekes. Ezek csak bálványok, teremtmények, de a teremtő: az Úr, az Isten. Sose feledjük, Ő embernek teremtett minket, az Ő képére és hasonlatosságára! Igyekezzünk megmaradni, még ha a Gonosz naponként is megkísért bennünket az embertelenség nyomorúságaival.

„Menjetek be az ő kapuin hálaadással...” Itt megköszönhetjük egyenként és együttesen mindazt a sok jót, amelyekkel naponta elhalmoz bennünket az Úr. Hálaadásunkat kifejezhetjük buzgó imádságban. „... tornácaiba dicséretekkel” Az imádság mellett szépen csengő énekekben, dicséretekben is kifejezhetjük hálánkat. Annyi mindent kellene megköszönnünk, amit magától értetődő jussunknak képzelünk. Adjunk hálát néki és áldjuk az Ő nevét. Embertársaink háládatlansága visszatetszést kelt mindannyiunkban. Az ingyenélő, követelőző és köszönetet sosem mondó emberek rossz példája sarkalljon bennünket arra, hogy mi szorgos, alázatos és hálás gyermekei legyünk Mennyei Atyánknak.

„Mert jó az Úr...” Bizonyára sokan emlékeztek azokra az időkre, amikor kötelező módon kellett éltetni valakiket. Felvonulás, éljenzés, dicshimnuszok, díszműsorok. Folyt a színjáték, miközben mindenki tudta, hogy akit éltetnek, magasztalnak az valójában csak egy zsarnok, aki gonosz, önző, gyarló és igazságtalan. Parancsra tapsoltak, énekeltek, táncoltak ezeknek a kisisteneknek, pénzért, sikerért, pozícióért verset, dalt írtak, fesztivált szerveztek. Kisemberek, „percemberkék”dáridóztak, istentelenedtek a kisistenek kegyeiért. Mennyivel jobb volt egy igazán jó Istent imádni, neki énekelni, őt magasztalni és áldani. Ma sincs ez másképp. Megvannak a mai kor bálványai is. Bálványozzák is azokat, illetve őket rendesen. Pedig egy sem jó. Sokszor a bálványimádó is tudja ezt, mégsem szakít a rosszal, és mégsem tér meg a Jóhoz. Ki érti ezt?

„Örökkévaló az ő kegyelme...” A fentebb említett zsarnokokról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy kegyelmesek lettek volna. A zsarnokság köszönőviszonyban sincs a kegyelemmel, annál inkább a kegyetlenséggel. Sztálin, Rákosi, Ceausescu és pribékjeik kegyetlenségei, a Gulágok, pogromok, államosítások, egyházüldözések, falurombolások fájdalmas nyomai ma is láthatók mind a maguk véres valóságában, mind az emberek megnyomorított lelkében. Mily jó, hogy nem ezeknek a népirtóknak a kegyetlensége, hanem a Mindenhatónak a kegyelme örökkévaló.

„Nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége.” Ha már mi emberek hűtlenkedünk, és sem egymáshoz sem pedig Istenhez nem tudunk hűségesek lenni, akkor vegyünk példát róla, igaz példaképünkről s az Ő szent Fiáról. Krisztusunk nemcsak a hűségre vezérel bennünket, hanem előttünk jár az Úton, ahol akár végig ünnepelve elérkezhetünk Édesatyánkhoz.

Bárcsak tudnánk ünnepelni. Bárcsak tudnánk ünnepelni az úton, s nem lehorgasztott fejjel járni. Igénk csupa jó tanáccsal látott el bennünket és a jóra tanított. Próbáljunk meg így élni és megszívlelni a tanítást. Ámen.


Árus László Csongor
Hegyközszentmiklós


Imádság

Mennyei Atyánk a Krisztus által! Hálával van tele a szívünk minden áldásodért és ajándékodért, amelyet az elmúlt héten rajtunk megmutattál. Köszönjük neked, hogy egész héten a te Szent Igéd által arra tanítottál minket, hogy hogyan kell lelki közösségben élnünk felebarátainkkal, szeretteinkkel, családunkkal és Veled.

Tudjuk, hogy minden jó tanács, tökéletes ajándék egyedül csak tetőled, minden áldások kútfejétől száll alá a mi életünkre. Légy áldott, hogy az elmúlt héten is megmaradhattunk gondviselő karjaid között. Köszönjük, hogy ez a kegyelem megengedte nekünk, hogy minden este lelki köveket gyűjthessünk. Imahetünk utolsó estéjén a te Szentlelked segítsen minket abban, hogy ezeket a lelki köveket lelki házzá építhessük, ahol teljes életünk biztonságban lehet. Ha ez mindnyájunk életébe valóssággá válik, igazán együtt járhatunk Isten dicsőítésében. Köszönjük, hogy ezen a mai estén is a te szavad hatalma nemcsak a külső világban, hanem az emberi szívek belsejében is rendet teremtett. Áldott légy, hogy ily módon felül emeltél minket a körülöttünk kavargó világ zaján, és csak rád figyelhettünk. Taníts minket Istenünk arra, hogy az általad teremtett rendet és békességet erőnkhöz mérten szolgáljuk, gyarapítva és megtartva azt.

Urunk, átérezzük azoknak fájdalmát, akik nem tehetnek eleget kérésednek, nem tudnak együtt járni övéikkel a Te dicsőítésedben. Ó, hány család van, amelyeknek tagjai hetek vagy hónapok óta távol vannak egymástól. Az egymástól elszakadt lelkeket a te lelked ereje által ébreszd fel és erősítsd meg az együvé tartozás elszakíthatatlan kötelékeit. Imádkozunk Mennyei Atyánk azokért, akik önmagukba fordulva elzárkóznak Tőled és szeretteiktől. Erősítsd meg hitüket, hogy megtapasztalhassák milyen felemelő, vigasztaló erő van az egymásért elmondott imádságban.

Adj Urunk vigasztalódást a gyászolóknak, emeld fel a kétségeskedőket, késztesd hálára a boldogokat és megelégedetteket. Istennel járni-lakozni, szent élettel illatozni – ezt add meg, Urunk, minden benned hívőnek. Ámen.

Futó Ferenc
Érolaszi

Imahét 7. nap - Hiteles istentisztelet

Imahét a Krisztus-hívők egységéért 2013. 
7. nap. Szombat

Hiteles istentisztelet

„És ímé egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem? / Ő pedig monda annak: A törvényben mi van megírva? mint olvasod? / Az pedig felelvén, monda: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. / Monda pedig annak: Jól felelél; ezt cselekedd, és élsz. / Az pedig igazolni akarván magát, monda Jézusnak: De ki az én felebarátom? / Jézus pedig felelvén, monda: Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan. / Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, a ki azt látván, elkerülé. / Hasonlóképen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé. / Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula. / És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki. / Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked. / E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett? / Az pedig monda: Az, a ki könyörült rajta. Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is a képen cselekedjél.” (Lk 10,25-37)

Rembrandt: Az irgalmas samaritánus ellátja a sebesült embert (1644)

Az egyik külföldi video-megosztón jelent meg a következő kép: a Föld különböző pontjairól léggömbök emelkednek a magasba. Mindenikre az a szó van írva: segítség. Az asztalnál politikusok ülnek, és szótlanul rendezgetik papírjaikat. Ez a világ képe ma. A tárgyalóasztalnál az egyetlen cél a hatalom biztosítása és az előny megőrzése. Közben a gazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lesznek. Tárgyalnak, rendben van: megakadályozzák a háború kitörését, de a világ problémája ezzel még nem oldódik meg. A világ segítségért kiált fel az égbe. De ki segít igazán? A világ valóban Istenhez fordul segítségért? Az emberek, a hatalmasok elfogadják-e Isten segítséget adó üzeneté? Ilyen helyzetben hangzik el Jézus példabeszéde a felebaráti szeretetről.

Megszoktuk az Ószövetségből, hogy Isten mennydörgés és villámlás között mutatta meg magát. Megszoktuk a görög bölcsektől, hogy Isten hatalmas, fönséges, mindentudó és mindenható. Miután ezt természetesnek vesszük, menjünk el Betlehembe. Mit találunk? Barlangot, amit istállónak is használtak. Találunk ott két szegény embert, meg szegény pásztorokat, közöttük a jászolban egy gyermeket. Ki az a gyermek? Ő maga Isten. A megtestesült Isten. Ebben a gyermekben nemcsak isteni szikra és isteni lélek lakik, nemcsak olyan, mint a próféták, akiket Isten Lelke szállott meg, ő maga Isten. Amit tesz, azt Isten tette, ami vele történik, az Istennel történik. És mit tesz ott Mária? Pólyába takarja. Mit tesz József? Vizet hoz és tüzet szít. Mit tesznek a pásztorok? Szép ajándékot visznek magukkal… Miért mindez? Azért, mert Isten nemcsak nagy akar lenni, hanem kicsi is, akit szeretnek. Szeresd a te Istenedet teljes szívedből… de lehet-e szeretni azt, aki messze van? Imádni talán igen az ég felé emelt karokkal. Lehet-e szeretni azt, akit nem látunk? Szolgálni igen, de szívből, teljes szívből szeretni alig. Ím, itt van minden szeretet végső gyökere: Isten azért lett ember, mert szeretetre vágyott, és azért lett gyermek, hogy szívből szeretni tudjuk.

Krisztust gyermekként szeretettel vették körül, családja mellette volt még a temetésén is, balzsammal kenték meg. De mi lesz akkor, ha Jézus elmegy s vele együtt Isten is eltűnik az emberközelből? Hogyan szerethetjük akkor tovább? Jézus erről is gondoskodott. Elmondta csodálatos példabeszédét az ítéletről, miszerint mindenkinek eleget adott, csak jót adott, jutalmat nem várt szeretetéért, jóságáért. Jézus az Ő Atyját az emberekben szerette, úgy, hogy segítette őket, önzetlenül, szeretetből. Az ember is, ha rászorul a segítségre, akkor bárkitől szeretetből kapja, el is fogadja, ill. bárkinek adhat segítséget, szeretetből, mert azt Istentől kapta. Jézust úgy szerethetjük, ha embertársainkon segítünk, őket szeretjük, legalább annyira, mint magunkat.

Ki a felebarátunk? Kit, vagy kiket mondunk mi annak? Az a felebarátod, akin segíthetsz, és aki a Te segítségedre szorul. Ha szereted felebarátodat, akkor őbenne szereted az Istent, benne szereted tovább Krisztust. Az arra elmenő pap nem segített, a lévita gyorsan tovább ment, az idegen és megvetett szamaritánus azonban irgalmasságot gyakorolt. Jézus azt kérdezi, hogy ki volt a felebarátja? Az, aki irgalmasságot gyakorolt azzal az emberrel, akiben nem azt látta, hogy úgy is félig holt, hanem azt, hogy még él, még talán megmenekül.

Az emberek lehetnek honfitársak, polgártársak, munkatársak, esetleg elvtársak, de felebaráttá te teszed őket. Amikor valakinek segítesz, akkor őszintén, szeretetből teszed. Segíts, jutalmat nem várva mindezért, hisz Istent az általad adott segítséggel szereted továbbra is, gyakorolj irgalmasságot azzal, aki épp a te irgalmasságodra szorul, hisz így mutatod ki Isten felé szeretetedet. Te szereteted és irgalmasságod kimutatása által teszed felebaráttá embertársaidat, és csak ettől válik hitelessé Isten-szereteted és istentiszteleted.

Világunkat nem az istentelen politikusok, hanem Krisztus menti meg a haláltól és hiábavalóságtól. Világunkat nem a Krisztus nélküli politizálás, hanem a felebarátok iránti szeretetben megnyilvánuló, ettől hiteles, Isten felé kimutatott szeretetet változtatja meg és tartja meg. Ámen.

Balázs János Dénes
Érmihályfalva


Imádság

Urunk Istenünk, Atyánk a Jézus Krisztus által! Benned bízva és segítséget Tőled remélve gyűltünk össze ezen az estén is, hogy igéd által újra kilátástalannak tűnő életünkbe fényt, világosságot, szeretetet hozz, hogy gyarló lelkünket megmentve a sátán és a bűn kárhozatától, a Te megmentő szereteted és irgalmad vegyen körül minket. Mindennapi életünkben sok a kísértés és kísértő, de tudjuk és valljuk, hogy a helyes megoldásokat mindig Te adod nekünk. Ha magunkat kell erősítenünk, vagy embertársainkat bátorítanunk, rájövünk arra, hogy az egyedüli segítség és bátorító csak Te vagy, a Te szereteted nélkül magunkban senkik és semmik vagyunk. Emberekben lehetetlen a mi reménységünk, de Urunk benned és általad megtaláltuk a mennyei segítséget és vigasztalást: szeretni téged és egymást.

Kérünk, maradj velünk, bátoríts és biztass minket igéd üzenetével, ha magunkra is maradtunk, bűneinkkel, szeretet-hiánnyal, még a halál árnyékában sem félünk, mert te ott is jelen vagy, ott is a te kegyelmed vezet minket az örök életben. Hálát adunk a sok földi jóért, mellyel bennünket naponta körülveszel, az életért, a sok szeretetért, melyet meg sem érdemlünk. Ha magunkba és a magunk környezetére tekintünk, oly kevés a tiszta szeretet, a jóság, az irgalom. Bocsáss meg nekünk és add, hogy mi is megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek. Hisszük, hogy Te minden bűnünkből, bajunkból ki tudsz és ki is akarsz menteni minket. Kérünk, hogy csak azt add meg nekünk, amit te látsz jónak, és nem amit a mi tévelygő lelkünk olyan sokszor kér tőled.

A magunk és családunk életéért, szeretteinkért, közel vagy távolban lévőkért is imádkozunk. Gyülekezeteinkért, népünk és nemzetünk megmaradásáért és lelki egységéért is imádkozunk, hogy Te légy mindig az Áldott Orvos, aki menteni, vigasztalni, segíteni tudja a bajba jutott és megsebzett lelkeket. Tartsd távol tőlünk a kísértőt, kísértőket, kik nem a felebaráti segítséget, hanem a lelkiismeret megrontását, elnémítását, a lelkek Krisztus-nélküliségre való megvásárlását, behódolását akarják, széthúzást, bizalmatlanságot, szeretetlenséget és lelketlenséget munkálnak a mi közösségeinkben.

Benned bízva, nem a magunk érdeméért, hanem az Úr Jézus Krisztusért kérünk, hallgasd meg imádságunkat, fogadd kedvesen istentiszteletünket, hálaadásunkat. Ámen.

Balázs János Dénes
Érmihályfalva

Imahét 6. nap - Hit, kitartás és alázat

Imahét a Krisztus-hívők egységéért 2013.
6. nap. Péntek

Hit, kitartás és alázat

„Jézus azután elment onnan, és visszavonult Tírusz és Szidón területére. És akkor egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltött: »Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek!« Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá tanítványai, és kérték: »Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik.« De ő így felelt: »Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.« Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta: »Uram, segíts rajtam!« Jézus erre így válaszolt: »Nem jó elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.« Az asszony azonban így felelt: »Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek uruk asztaláról hullanak.« Ekkor így szólt hozzá Jézus: »Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!« És meggyógyult a leánya még abban az órában.” (Mt 15,21-28)

Rembrandt: Krisztus és a kánaáni asszony (1650)

A 2013-as esztendő egyetemes imahétének fő témája, vezérgondolata így hangzik: Istennel együtt járni! Arra a csodálatos életre akar megtanítani az Úr bennünket az imahét alkalmain, amilyennel rendelkezett Énók és Noé, akikről a Szentírás feljegyezte, hogy „Istennel jártak”. Az Istennel való együtt járás azonban csak úgy és csak akkor működik, ha tudjuk, hogy mit kíván az Úr tőlünk? Az Istennel járó ember naponta felteszi a kérdést: mit akarsz Uram, hogy cselekedjem? Az Istennel együtt járó ember felfelé figyelő, szüntelen imádkozó és minden körülmények között engedelmeskedő, alázatos teremtmény. Mikeás próféta közvetíti számunkra, hogy mit kíván az Úr tőlünk – éljünk törvény szerint, törekedjünk szeretetre, legyünk alázatosak Vele szemben (Mik 6, 6-8) –, de az Imahét minden egyes napján újabb és újabb elvárások elé állít bennünket Teremtő Atyánk.

A mai napra kijelölt Igék egyike Jézusnak a kananeus asszonnyal való találkozásáról szól, s nézzük meg, hogy e történet által mit kíván az Úr tőlünk? Ebből a történetből kiderül az, hogy Jézus tanítványaival szeretett volna egy-két csendes napra elvonulni és ezért átlépték Izráel határát. Tírusz és Szidón vidékére vonulnak vissza, mely jellemzően pogány vidék volt. De nem hagyják békén ott sem. Mindjárt jelentkezik egy pogány asszony, és segítséget kér tőle: szabadítsa meg lányát a gonosz lélek gyötrelmeitől. Az asszony lánya súlyos démoni megkötözöttség áldozata, ami bizonyára testi tünetekkel is bírt, akinek pszichés és lelki nyomorúsága ennél is súlyosabb lehetett. Az asszonyt lánya iránti szeretete, és anyai ösztöne vitte oda Jézushoz. Pogány létére hallhatott a zsidók messiási váradalmáról, s bizonyára arról is értesült, hogy Jézus gyógyító erővel rendelkezik. E két dolgot összekötve bizalommal fordul Jézushoz, és amikor megszólítja, egyben hitvallást is tesz.

Mit kíván tőlünk az Úr? Először is azt, hogy vegyük komolyan mindazt, amit Jézusról hallunk és minden élethelyzetben – örömben vagy szomorúságban – forduljunk bizalommal hozzá! Keresztyénekként mi sokkal többet hallunk Jézusról, mint a történetben szereplő pogány asszony, mennyit veszünk mindebből komolyan? Terhe, gondja, keresztje, fizikai vagy lelki fájdalma mindenkinek van, de tudunk-e bizalommal Jézushoz fordulni, Őhozzá kiáltani?

Amit a folytatásban olvasunk, nagyon különös, sőt megdöbbentő: Jézus a hozzá kiáltó asszonynak egy szót sem válaszol. Mintha nem is hallaná, vagy nem érdekelné az asszony bánata. A történetben beszédes, hogy a tanítványok nem bírják már tovább. Úgy érzik, valamit csinálni kellene már, az Úr Jézus viszonyulása az egész kérdéshez, amikor nem tesz semmit, nem megfelelő. Ezért azt mondják Jézusnak: „Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik.” A tanítványok Jézusnak tanácsot adnak, csináljon már valamit. Jézus nekik mondja válaszát, amit az asszony – valószínűsíthetően – nem hallott: „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.” Közben a pogány asszony odaér Jézushoz, leborul előtte és azt mondja: „Uram! Segíts rajtam!” Jézus ezt követő válasza immár közvetlen az asszonynak szól: „Nem jó elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Jézus válasza itt valósággal sokkoló. Mit akar Jézus? Próbára akarja tenni ezt az asszonyt, hogy lássa, mi lesz a reakció, vagy egész egyszerűen le akarja rázni magáról? Minden bizonnyal az előbbi feltevés az igaz. Jézus látni akarta, hogy mennyire kitartó a kananeus asszony.

Életünk során tapasztalhattuk már, amikor Istenhez kiáltottunk, hogy nem volt semmi válasz. A hívő ember nagy döntései előtt, vagy amikor bajok vannak, akár tragédiák, szintén átélheti ezt. Többen vagyunk így, hogy imádkozunk, könyörgünk, s hallgat az Úr. Nincs semmi válasz, nem történik semmi. Ilyenkor mit teszünk? Tovább kiáltunk Hozzá, nem adjuk fel, vagy pedig ellene kiáltunk, s messze eltávolodunk Tőle? Mit akar tőlünk az Úr? Meg akar tanítani bennünket a kitartó imádkozásra! Ha nem érkezik azonnal válasz az imáinkra, nem szabad feladnunk és elcsüggednünk, hanem kitartással kell tovább könyörögjünk.

Az asszony, amikor hallja az Úr Jézus válaszát, kiderül, hogy egyetért mindennel, kész kimondani: „Úgy van, Uram!” Az asszony hite nagyságát az igazolja, hogy ő abszolút és kizárólagos módon, Jézusra hagyatkozik. Még Jézus elutasítónak tűnő szavait is úgy ragadja meg, hogy elfogadja azokat is. Válaszában ott van a bűnös ember alázata, megalázkodása és az Úrba vetett teljes bizalom. Elfogadja saját magáról az Úr Jézus értékelését, valóban eb, és nem a fiakhoz tartozó. Azt is elismeri, hogy Jézus elsődleges munkája csak Izraelre korlátozódik az üdvtörténeti rendben, de akkor is Jézus szavába kapaszkodik. Észreveszi Jézus szavában a nagy lehetőséget: nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni. Az asszony tudta, hogy Jézus olyan ebről, háziállatról beszél, amelyik ott van a házban és a család étkezésénél szokott kapni morzsalékot. Rádöbben arra, hogy ő eb, de Jézus nem zárkózik el attól, ha azt mondja, hogy ő eb az Úr házában. És itt már Jézuson van a hangsúly. Nem az a kérdés, hogy az asszony ki, hanem az, hogy kinek a valakije, kihez tartozó. Ezért mondja, hogy hiszen az ebek is esznek a morzsákból, amik az ő uruk asztaláról aláhullnak. Az asszony válaszában az a döntő, hogy valamilyen kapcsolatban mégiscsak van ezzel az Úrral. Ő az eb, Jézus pedig az Úr. Ebben az esetben az apró kis morzsa is, amely lehull az asztalról, számára elég ahhoz, hogy Jézus csodát tegyen. Hiszen az ő hatalma következtében egy kis morzsa is elég arra, hogy meggyógyítsa a lányát.

Isten azt akarja hangsúlyozni nekünk, hogy amikor mi a bajainkkal, nehézségeinkkel, kérdéseinkkel az Úr elé járulunk esedezve, akkor se felejtsük el, hogy ő nem azért hallgatja meg a könyörgésünket, mert megérdemeljük, nem azért tesz csodákat az életünkben, mert mi kérjük tőle, mert mi sem érdemelnénk semmit. Bármi, ami történik, Jézus kegyelméből történik, hiszen Jézusnak és a bűnösnek semmi köze sem lehetne egymáshoz. De az Úr Jézus, Izráel Messiása azért jött, hogy a bűnös, elveszett ember, az eb, a pogány is lehessen Isten gyermekévé. Így történnek az életünkben csodák. Ezt a fajta teljes Krisztusra való hagyatkozást akarja Isten bennünk is elvégezni. Ámen.


Rákosi Jenő
Székelyhíd

Imádság

Uram, Jézus! Kérlek, segíts rajtam is! Te tudod a legjobban, mik az én életemnek nyomorúságai, bánatai, szenvedései. Te tudod a legjobban, mi az, amiből nem tudok kigyógyulni, pedig úgy szeretnék! Segíts, hogy le tudjam győzni az akadályokat, amelyek falként tornyosulnak előttem. A bűn fala ez, jól tudom… tisztában vagyok vele, hogy a bűn az én életemnek is a legfőbb megrontója, betegsége. De olyan sok időbe telt, míg ezt beláttam, ameddig eljutottam ide, hogy ki tudom mondani előtted, és nem téged okollak és hibáztatlak sorsom alakulásáért. Mert voltak már szép idők, jó napok, amikor nem volt okom a panaszra, de elfejtettem, hogy azért meg hálát kellene adjak neked, könnyűszerrel elfogadtam, amit kaptam tőled, most meg csak sóhajtozok és nyögök a súly alatt.

Kérlek Téged, növeld az én hitemet, hogy napról napra buzgóságosabban tudjak könyörögni Hozzád, és ne lankadjak akkor sem, ha úgy érzem, a segítség késik, mert végül biztosan eljön! Had tudjak imádkozni másokért is, és közbenjárni értük. Ha meg tudom érezni, ha át tudom élni, hogy min mennek keresztül körülöttem lévő testvérek, vagy azok, akik drágák és kedvesek nekem, akkor merjek minden körülmények között Hozzád fordulni, hiszen előtted nem számít sem a származás, sem a társadalmi rang, sem az, hogy mit követtem el eddig, csak az, hogy már hiszek Benned, és követlek Téged! Bár a mélységből kiálltok Hozzád, meghallod szavam, és felemelsz engem.

Kérlek Téged arra is, hogy az evangélium igazságosságával szüntess meg minden különbséget, válaszfalat, amit most elszakít sok-sok keresztyént egymástól, akik között lenézi egyik a másikat, mert neki több jutott a földi javakból, vagy mert előkelőbb helyen van a társadalomban. De előtted, a Te szemeidben mindenki egyenlő, csak jó és rossz embert ismersz, nem vetsz meg senkit sem a származása, sem a bőrszíne, sem a nemzetisége miatt, hanem a hitben testvérekké teszel bennünket, egy közösséggé formálsz. Ne engedd soha, hogy gőgőssé vagy felfuvalkodottá váljak, bármit is érek még el ebben az életben, mert aki Téged követ, ahhoz nem illenek ezek a tulajdonságok, és ha kell, szégyeníts meg engem, hogy az alázatosságról, mint egyik legfőbb keresztyén erényről nehogy megfeledkezzek!

Köszönöm, hogy meghalhatsz engem e mai napon is! Dicséret, dicsőség és hálaadás Neked! Ámen.

Kulcsár Árpád
Értarcsa

Imahét 5. nap - Az Úr fölöttünk tartja kezét

Imahét a Krisztus-hívők egységéért 2013. 
5. nap. Csütörtök

Az Úr fölöttünk tartja kezét

„(…) Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. / Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. / Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. / Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! / Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. / Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.” (Zsolt 139,1-6)

Rembrandt: Krisztus prédikál (1643)

A 139. zsoltár talán az egyik „legbölcselkedőbb” és legköltőibb zsoltár – bár a költői képek igazából a 7. verstől kezdődnek – hadd idézzük itt folytatásképpen: „Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? / Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. / Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: / Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.” (7-10. versek) Úgy beszél Isten mindentudásáról és mindenütt jelenvalóságáról, mintha csak a Jób vagy a Prédikátor könyvét hallanánk. A legáltalánosabb tételeket mondja el Istenről – amit a legtöbb egyház, vallás vagy akár világnézet is elfogadhat –, mégis a legszemélyesebb imádság Istenhez. Ő formált meg, ő vizsgál meg, ő ment meg. Kevés olyan zsoltár van, amelyikben ennyiszer szerepelne az engem szó (a Károli-fordításban), mintha csak a Heidelbergi Káté szövegéből hallanánk vissza az engem, nekem, értem szavakat – hogy ne felejtsük: a teremtés, a gondviselés, a próbatétel, a megváltás értünk van.

Születés és meghalás kapcsán is gyakran idézik, hiszen nem csak azt írja le költőien, hogy Isten a Seolban is jelen van, onnan is ki tud menteni, ott is megtalál (8. vers), vagy hogy hogyan lesz a bennünket elborító sötétségben Isten világosságunkra (11-12. versek, vö. Ám 9,2-3); hanem azt is, hogyan formált és védelmezett bennünket már az anyaméhben, sőt a föld mélyében (13-16. versek, vö. Jób 10,8-12). Bár legtöbbször mellőzik az átokzsoltárokra emlékeztető – ma azt mondanánk vallási fanatizmust mutató – részt, amely kijelenti, hogy az Isten-gyűlölőket teljes gyűlölettel gyűlöli, és kívánja, hogy „vajha” elvesztené őket Isten (19-22. versek); de annál gyakrabban idézik az utolsó két versszakot – mely önálló bűnbánó imádságként is építően használható: a „próbálj meg engem…”, „vizsgálj meg engem…”, „vezérelj engem…” kérésekkel. (23-24. versek).

A zsoltár első versei arról szólnak, hogy Isten megvizsgál bennünket és életünk minden rezdülését ismeri. Minden állapotunkban és élethelyzetünkben: ülésünkben, felkelésünkben, járásunkban és pihenésünkben ismeri messziről – azaz már előzőleg – gondolatainkat és cselekedeteinket. Mikor még nyelvünkön sincs a szó, egészen érti azt – ez nemcsak azt jelenti, hogy még mielőtt megfogalmaznánk gondolatainkat, Isten már tudja, hanem azt is, hogy előle elhallgatni, eltitkolni nem tudunk semmit, sőt Isten független a szavainktól, mert ő a szívünket már ismeri. Hiszünk inkább a csodadoktoroknak, jósoknak, mentalistáknak, akik ránézésre vagy éppen a televízió hullámain keresztül is tudják gondolatainkat, meggyógyítják testi-lelki betegségeinket, de nem hiszünk Istenünkben, aki ismeri teremtményeit, a mennyei fazekasmesterben, aki ismeri cserépedényeit, a szívek vizsgálójában, az Áldott Orvosban és a Szentlélek erejében, aki mind testi, mind lelki szükségeinkre gondot visel, aki vizsgálat nélkül is ismeri és meg tudja gyógyítani bajainkat.

A legtöbb keresztyénnek éppen Istennek ez a mindentudása, mindenütt jelenvalósága és gondviselése ad lelki megnyugvást, de sokan éppen az isteni kontroll miatt iszonyodnak Istentől, hittől, egyháztól. Nem baj, ha a világ mindent megtudhat rólam, és teljes ellenőrzés alatt tart, de Isten ne uralja az életem. Egészségünk érdekében a legkevesebb az, hogy az orvosok röntgensugarakkal, ultrahanggal és laboratóriumi elemzésekkel belénk látnak; kényelmünk és vélt biztonságunk érdekében az sem zavar, ha műholdakkal, az interneten, okos-telefonjainkon, személyazonossági vagy bankkártyáinkon minden múltbeli vagy éppen zajló tevékenységünket ismerik; a népszerűségért még az is megéri, ha minden lépésünket, szokásunkat, barátainkat a világhálón nyilvánossá tesszük. De Isten ne vizsgáljon engem.

A legtöbb ember nemcsak mások előtt (családtag, barát, orvos, lelkész), de saját maga előtt sem mer feltárulkozni, önmaga lelkével szembenézni. Menekülünk, elbújunk, bezárkózunk önmagunk, szeretteink, a világ elől. Szinte azt is mondhatnánk, sokszor teremtő Istenünk mindenütt jelenvaló Lelke inkább jelen van mibennünk, mint saját lelkünk. Nem tudunk önvizsgálatot, bűnbánatot tartani, nem tudunk sem másoknak, sem önmagunknak megbocsátani. Nem merünk lelkünk tükrébe belenézni, letakarjuk, mint a babonás halottasházban a tükröket fekete kendővel, nehogy – nyugodtan mondjuk ki – halott lelkünket megpillantsuk benne. Menekülünk munkába, pótcselekvésbe, színjátékba, magányba, bűnbe, keményszívűségbe, ateizmusba, halálba… De tudjuk Jónás óta – és a zsoltárostól is –, hogy Isten elől nem lehet elmenekülni. Nincs az a pokol, nincs az a sötétség, nincs az az istentelen világ, ahol ő ne lenne jelen, ahol ne találna meg, ahonnan ne hozna elő. Nincs Isten-mentes övezet sehol a világban, nem lehetett az Éden-kertben sem elrejtőzni, nem lehet sem a Seolba, sem a mennybe menekülni. „És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk.” (Zsid 4,13) – mondja a Zsidókhoz írt levél.

Ha a tagadás, menekülés vagy bűn útján járnánk, nemcsak szemmel tartja útjainkat, járásunkat-pihenésünket, hanem – ahogy az eredeti szöveg és sok másnyelvű fordítás is használja – kiválogatja azokat. A héber záráh szó ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy felfogni, tudni, hanem szétszórni, megrostálni, megszűrni, kiválogatni, megkülönböztetni. Azaz Isten akár szétszórhatja útjainkat, ha azt akarja, hogy visszatérjünk az ő útjára – ahogyan ugyanazzal a szóval használva mondja Jeremiás, hogy az Úr szórólapáttal szórja el a hűtlen népet (Jer 15,7). Vagy ha kell, megválogatja, megkülönbözteti útjainkat: megszűri rossz cselekedeteinket, megválogatja útjainkat, szétválasztja a jót a hitványtól, a búzát a konkolytól, segít, hogy csak a jót tartsuk meg, hogy gyakorlottak legyünk a jó és rossz megkülönböztetésében. Mintha afféle mennyei navigációs rendszerképpen kiválasztja számunkra nem az olcsóbb, gyorsabb vagy legrövidebb utat, hanem az üdvösségre vezetőt, újratervezi életutunkat, ha eltévednénk, ha letérnék, ha visszafordulnánk, minden válaszútnál tanáccsal lát el.

Amikor azt írja le zsoltáros, hogy „Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.” (5. vers), akkor nemcsak arról beszél, hogy Isten megvéd a külső támadásoktól, átölel, hogy – mint csibéit – szárnyai alá gyűjt, még annál is többet jelent, hogy súlyos atyai kezeit megpróbáltatásképpen reánk helyezi, vagy, hogy vizsgálatképpen vagy áldásképpen helyezi reánk kezét, vagy – ahogyan még értelmezték – körülölelő kezeivel formál, alakítgat bennünket, hanem szó szerint körülzár, megostromol, lezárja minden kiutunkat. A körülzárás itt egyértelmű, hiszen ezt jelenti az „elől és hátul” is, erre vonatkozik a 7. versben lévő „hová menjek”, „hová fussak” is, az itt használt cúr szó pedig másutt az Ószövetségben is a hadviselésben alkalmazott ostromzárat jelöli.

Miért fontos kihangsúlyozni, hogy „elől és hátul”? Igaz, az eredeti szövegben a sorrend fordított: hátul és elől, a Károli-fordítások mégis inkább a logikai sorrendet követik, az Új fordítás pedig egyszerűen megoldja azzal, hogy: minden oldalról. Isten mintha a hadvezérek taktikáját alkalmazná a bűnös emberre: előbb a hátországot, a visszavonulás és menekülés útját zárja el. Szakíts a múlttal, ne nézz a múltba, ne vágyakozz előző életedre, ne menekülj a múltba, ha megvallottad bűneidet és megbocsátást nyertél, akkor végképp ki kell zárnod életedből, amit magad mögött hagytál. Aztán elől is lezárja az utat: rossz úton jársz, eddig és ne tovább, ne menekülj előre a vesztedbe, a rohanásba, önmagad túlhajszolásába, pótcselekvésekbe, hiú ábrándokba, önámításba, ne hagyd magad a világ által sodorni, így nincs jövőd, ez zsákutca. Azaz nemcsak a főleg hátulról támadó ellenségtől vagy kísértéstől, és az előttünk álló csapdáktól véd meg, hanem önmagunktól is – az óember ostromaként, egyfajta szent lelki karantén alá helyezve bennünket.

Sőt, fölénk is tartja kezét. Úgy vagyunk ezzel, mint a csintalan gyermek, aki nem tudja, hogy amikor szülője vagy nevelője fejére vagy vállára helyezi kezét, akkor mi következik: számonkérés, dorgálás, büntetés, vagy éppen dicséret vagy áldás. Tehernek, vádlónak, megkötözőnek érezzük Istenünk áldó kezét vagy oltalmazó szárnyait. Ha Isten ekképpen vesz körül minket, akkor nincs más kiút, mintsem hogy hagyjuk magunkat, hogy felemeljen, tenyerén és sasszárnyain hordozzon. Talán emlékszünk gyermekkorunkra, amikor a katicabogarat akartuk meggyőzni, hogy tenyerünkre felmásszon. Elől és hátul le kellett zárjuk az utat előtte ujjainkkal vagy tenyerünkkel, pedig csak felemelni akartuk, gyönyörködni akartunk benne, vagy éppen a házból a szabadba kivinni. Valahogy így érezhetjük Istenünk óvó, áldó, szabadító kezét is sokszor tehernek, próbatételnek, büntetésnek. Ám jobb lenne, ha Atyánk ránk nehezedő kezét áldásnak tekintenénk, mert általa tart meg a nekünk szerzett üdvösségben.

„Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.” (6. vers) A zsoltáros szavaiban mintha a töredelmes Jóbot hallanánk vissza: „Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit elgondoltál. Ki az – mondod – aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom.” (Jób 42,2-3) Az örök rendet és Istenünk mindenhatóságát, ha most még csak homályosan értjük, majd színről-színről látjuk.

Adja Isten, hogy őt ne csak magasságos Istenünknek tartsuk, hanem mint aki személyes gondviselőnk és szabadítónk, aki Lelke által velünk, közöttünk, bennünk van. Aki a Krisztusért meghallgatja könyörgésünket, aki a Krisztusban a pokolba is elvitte a világosságot, aki atyai kezét Krisztus keresztjéhez hasonlóan könnyűvé tette számunkra, akinek áldozatáért többé már nem szolgák, hanem Jézus barátai vagyunk, aki mellénk szegődik az úton, aki vigasztal, tanít és gyógyít. A Krisztus nevéért fogadd el imádságunkat: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! / És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!” (23-24. versek). Ámen!

Oroszi Kálmán
Érselénd


Imádság


Uram, Jézus! Megvizsgáltál, és ismersz engem! Tudod, hogy milyen ember vagyok, hiszen Teelőled elrejteni semmit sem lehet! Köszönöm, hogy szóltál hozzám a te drága igéd által, és annak ellenére, hogy ismersz és tudod, mennyit érek, azt mondod nekem, hogy a barátodnak tartasz. Ó, hányszor ígértek már nekem barátságot, és csalódás lett a vége… talán nem is tudom, milyen az igazi barátság, talán még nem volt részem ilyenben, mert azok, akiket a barátaimnak gondoltam, akikre féltett titkaimat is rábíztam, becsaptak, elárultak. Csak addig voltunk barátok, amíg valami hasznot jelentettem nekik, de a bajban magamra hagytak. Ha beteg lettem, nem látogattak meg, amikor alig volt miből élnem, nem segítettek ki, sőt, még csak meg sem ismertek az utcán, direkt kikerültek, vagy letagadtak. De ha én segítettem rajtuk, az jó volt. Addig a barátaim voltak, míg számíthattak rám.

Mit kezdjen a fiatal, ha barátságra vágyik, de nem tudja, kiben bízhat? Mit kezdhet az öreg, akit sokszor még a családja is elhagy, kire számíthat? Köszönöm, Jézus Krisztus, hogy a Te ígéreted igaz, megbízható szavadra építve azzal a hittel erősítem magam, hogy Te engem a barátodnak mondasz, és ha ilyen hatalmas Király teszi ezt, annak van valami nagyon komoly és tiszta oka. Nincs mögötte hátsó szándék, elfogadsz olyannak, amilyen vagyok, csak a bűneimet akarod elvenni, csak ebben akarsz megváltoztatni, egyébként jó vagyok olyannak, amilyennek teremtettél engem. Nagy boldogság ez a számomra!

Köszönöm, hogy nincs ennek a világnak olyan zuga, ahol nem lehetnék a Te társaságodban, sőt, e világon kívül sincs, mert Te mindenütt ott vagy, de leginkább bennem, a szívemben légy ott, Te, aki a legfőbb jó vagy ezen a világon! Köszönöm, hogy mindig a figyelmedre méltatsz, bár igazán nem érdemlem meg, de Te mégis figyelsz, és kinyújtod újra meg újra a te erős jobbodat az én életembe is. Fogj körül engem, zárj a te oltalmadba, védj meg engem, mert én képtelen vagyok rá, túl gyenge, túlságosan tehetetlen, erőtelen vagyok, de nálad van az erő, a Fenségesnél!

Melletted, a Te barátodként én is érezhetem valakinek magam, és az a tudat, hogy te énértem feláldoztad magad, olyan mérhetetlen csodálattal tölt el, hogy a szavaim is elakadnak bennem. Köszönöm, hogy engem is kiválasztottál, kérlek, segíts, hogy ebben a hideg világban, sok kihűlt szívű ember között is a szeretet lángjával melegséget tudjak árasztani, és akkor is tudjak szeretni, ha nem szeretnek viszont, ahogyan a Te példádon keresztül is látom. Legyen életem gyümölcse a szeretet! Ámen.

Kulcsár Árpád
Értarcsa

Imahét 4. nap - Az Úrral járni - a föld gyermekeiként

Imahét a Krisztus-hívők egységéért 2013.
4. nap. Szerda


Az Úrral járni - a föld gyermekeiként

„Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.” (Jn 9,4)

Rembrandt: Péter anyósának meggyógyítása (1660)

Bármi történjen az ember életében, főleg ha valamilyen bajként éljük meg, akkor minden alkalommal az első kérdések: Miért történt?; Hogyan történt? Emberi természetünk lényege a megértés. Megérteni, megtudni az okokat, körülményeket. Nem is meglepő számunkra az, hogy a tanítványok kérdeznek: Ki a felelős a vakságért? Kinek a bűne? Érdemes néhány percet szentelni ennek a jelenetnek: Jézus látja meg a vakot, aki feltehetőleg az út mentén ült és koldult, legalábbis a történet folytatása alapján erre következtethetünk.

A tanítványok számára akkor válik láthatóvá, amikor Jézus időt szentel neki. Számukra természetes az, hogy ott ül, természetes az, hogy koldul, természetes, amivel nem foglalkoznak. Mondhatni bizonyos értelemben láthatatlan számukra. Amikor Jézus láthatóvá teszi, akkor pedig a legnagyobb gondjuk az, hogy: hogyan, kinek a bűne, ami miatt vakon született. Ez a helyzet teljesen természetes, nem is tűnik fel semmi benne. Így van? Sőt, talán elfacsarodik is a szívünk, azon hogy szegény ember sohasem láthatta a teremtett világot, szülei arcán a mosolyt, a természet szépségeit, a kéklő égboltot. Szeme fénye sohasem csilloghatott. Ha így gondoljuk, akkor bizony a mi szemünk fénye is bajban van, mert annyit látunk, mint a tanítványok. Jézus nem az okokra kíváncsi, nem a miérteket akarja megválaszolni – nem is igazán kapunk választ a fogyaték okára a történet rendjén. Ő vétkezett, szülei, avagy az ősbűn következménye? Jézus nem foglalkozik vele, nem az a fontos. A fontos, hogy ezután mi lesz az emberrel. Nem a múlt felé néz, hanem a jövőbe vezető utat akarja láttatni. Ebben a pillanatban érdemes elgondolkodnunk, mi előre nézünk? Avagy a múlt rabjai vagyunk? Legalábbis abban az értelemben, hogy hogyan vigasztalunk, hogyan imádkozunk, hogyan tekintünk az Istenre. A múltat kutató szemmel? Minek mi az oka? A miértje?

Jézus odalép, a földre köp és sarat – „pélosz”-t készít. A sarat – avagy inkább nevezhetnénk nyersagyagnak, amit a fazekasok használnak, amiből testet ölt maga a mű – rákeni a vak szemére. Az az agyag, ami porként mit sem ér, sőt sokszor bosszantó az utazó ember számára, megelevenedik. Szinte a teremtés pillanata ismétlődik, a föld pora Isten leheletével élő embert alkot egykor, itt helyreállít egy fogyatékot, egy rendellenességet a teremtett tökéletességhez mérve. A gyógyszert megkapta a vak, csak használnia kell. Katekizmusunk szerint csakis igaz hittel kapcsolódik, kapható meg Jézus elégtétele. Itt is a hit az a kötőanyag, ami Krisztus gyógyító erejét ható gyógyszerré teszi. „Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában”. S a vak megy, mert meg akar gyógyulni. Orvosok mondják, a betegségből a gyógyulás akkor kezdődik, amikor a beteg beismeri, hogy beteg, s akkor gyógyul, ha meg akar gyógyulni. Több ezeréves bölcsesség, melyről nem kell elfeledkezünk – főleg, ha lelkünkről van szó. Nehezen vagy alig gyógyulunk, mert okokat, miérteket keresünk, vakként ülünk, vagy épp megyünk el egymás mellett. Állítjuk, hogy látóak vagyunk, de mennyire világtalan a szemünk. Gondoljunk a Jel 3,17-től kezdődő versekre, amelyekben a látszólag világos látású laodiceai közösség ezt a tanácsot kapja: vegyen magának „szemkenőcsöt”, hogy ez által képes legyen felismerni szégyenét és szellemi vakságát. Mennyire sokatmondó, hogy a vak a Siloám, azaz a küldött tavában kell lemossa a sarat a végső gyógyuláshoz. A sár a földiségünket mutatja, a múlékony bűnös mivoltunkat, „visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz” (1Móz 3,19). Földi mivoltunkban képtelenek a jóra: „mert az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva”(8,21b). Csak Krisztus többletével gyógyulhatunk, a sár Krisztus lehelete által telik meg élettel, képes gyógyítani, helyreállítani a rendellenességet. A vakot, a gyógyulásba vetett hite, gyógyulni akarása viszi el a Siloám tavához, ahol lemossa a sarat és látóvá lesz. Csak Isten küldötte moshatja meg lelkünket a föld bűnös porától.

János evangéliumában tudatos szófordulat: „Az Atya, aki engem elküldött”, mint Krisztus eredet-bizonysága. Ő Isten ajándéka a bűnös embernek, aki akar, vágyik meggyógyulni, aki életében a bűn okozta rendellenességet helyre akarja állítani. Így a gyógyulni akarók, a látásra vágyók, előre kell tekintsenek, arra az ösvényre, amit Isten Krisztus által nyit meg az atyai hajlék irányába. Erősítéseinket, vigasztalásainkat, imádságainkat, Istenre való tekintésünket is így kell megélnünk, arra a kegyelemre tekinteni és azt láttatni, ahogy Isten meglát, elküld érettünk bűnösökért, hogy gyógyulást adhasson a föld gyermekének, életet leheljen újfent az agyagba, hogy az élettelen élő legyen. A földiség ugyanakkor figyelmeztet, hogy a bűnösök közösségéhez tartozunk, akik földből teremtettek, és majd újra vissza kell térniük a földbe. Ennek őszinte belátásához és elfogadásához alázat kell. Ez az alázat pedig előfeltétel mindazok számára, akik látókká akarnak válni. Alázat, mely elhordozza mindazt, amit Isten teherként reá oszt; remény, mely bízik Isten megtartó és megerősítő erejében; hit, mely nem kételkedik, hogy Isten szüntelen szeret, őriz és megtart. Látod mindezeket életedben? Avagy szükséged van rá, hogy látóvá légy. Adja a kegyelem Istene, hogy minél többet és tisztábban láss Isten végtelen szeretetéből, mely körülvesz, hogy ez által is szilárduljon hited, erősödjön bizalmad a szerető és megtartó Istenben. Ámen.

Simon-Szabó István
Éradony


Imádság

Uram! Te megvizsgáltál engem és ismersz – vallja a zsoltáríró, s vallom, hiszem alázattal én is. Tehát ismered minden gyarlóságomat, s ezek között az én lelki vakságomat is. Bocsásd meg Uram, hogy megvakult lelki szemeim nem látták meg azt a sok csodát életemben, miket csak Neked köszönhetek. Bocsásd meg, hogy sokszor elcsüggedtem, aggodalmaskodtam, magam akartam irányítani sorsomat, megalapozni jövőmet, megtalálni boldogságomat, s ezért saját utamat jártam, Nélküled. Bocsásd meg, hogy néha magányosnak éreztem magam, pedig Te, ígéreted szerint velem voltál minden napon, csak meghomályosult szemeim nem ismertek fel Téged.

Bocsásd meg azt is, hogy oly sokszor nem láttalak meg Téged embertársaimban, és főleg nem ellenségeimben! Így hányszor haragudtam Rád! Hányszor ítélkeztem feletted! Mily sokszor elfogyott türelmem, és kihűlt bennem a szeretet azok iránt, akikről azt mondod ma is: „amit megcselekedtetek… énvelem cselekedtétek meg.” Uram, nem sorolom tovább bűneimet, hiszen soha nem érnék a végére, hanem alázatos bűnbánattal leborulva előtted, kérem: „szemgyógyító írral”, a Te Szent Lelkeddel kend meg az én szemeimet, hogy „LÁSSAK”. Lássam a Te hatalmadat, jelenlétedet életem minden napján, és lássalak meg Téged minden embertársamban, tudván úgy szeretni mindenkit, ahogy Te szeretsz engem, minden érdemeim ellenére.

Kérlek, hallgasd meg lelkemnek őszinte, alázatos fohászát! Ámen.

Szabó József
Érkörtvélyes

Imahét 3. nap - Úton a szabadság felé

Imahét a Krisztus-hívők egységéért 2013.
3. nap. Kedd


Úton a szabadság felé

„Az Úr pedig a Lélek; és a hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. / Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3,17-18)

Rembrandt: Krisztus és a samáriai asszony (1658)

Mai imaheti igénknek ez az üzenete: a szabadság. Ahol Isten, ahol Krisztus, ahol a Szentlélek: ott van a szabadság. Nincs semmi földrajzi meghatározás. Teljes bizonyossággal ennyit mond az igénk: az Úr pedig Lélek és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.

De hol van az Úrnak a Lelke? És ha nincs nálunk? Akkor könyörgünk az Ő eljöveteléért. Nem félünk tőle titokzatos félelemmel. Nem félünk a változásoktól, amelyek akkor következnek be, amikor a Lélek fúj. Komolyan kell imádkoznunk az Ő eljöveteléért, mert a legnagyobb dolgokról, a szabadságról van szó: ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. Ha Pál apostol számol a Szentlélek eljövetelével, akkor ez számára nem magától értetődő. Előfordult már az is, hogy az Úrnak Lelke nem volt ott. Olyan idők lebegtek az apostol szeme előtt, amikor ez másként volt, olyan változások, amelyek bekövetkeztek. Pál az alapigét megelőző versekben elképzelte, hogy milyen volt az, amikor Isten érintkezett az emberekkel. Néven nevezi Mózest, aki, miután több időt töltött az Úr színe előtt, akkor valami visszamaradt az arcán, melynek megtekintése az emberek számára elviselhetetlen volt. Valami földöntúli fényesség, s ezért a közvetítő szolgálat elvégzése után, amikor visszatért népéhez, leplet tett az arcára. Ez a lepel Mózes arcán komolyan foglalkoztatta az apostolt. Mózes ideje lejárt, jött utána egy másik közvetítő. Most Krisztus idejét éljük. Ő állította helyre a kapcsolatot az ég és a föld között.

Ha Mózesről ilyen fény sugárzott, akkor milyen fönséges lehet az a fény, mely Krisztusról sugárzik? Krisztus arcán ez nemcsak az örökkévalóság visszatükröződése, hanem Krisztus igazi képmása: mi láttuk az Ő dicsőségét, az egyszülött Fiúnak kegyelemmel és igazsággal teljes dicsőségét. Izrael nem látta ezt a dicsőséget, az elvakultság lepleként borult rá a választott népre. Éppen úgy, mint ahogy ma is vannak elegen, akik nem hisznek Krisztusban, akiknek a tekintetét a világ istene, a sátán takarja el Krisztus elől, úgy, hogy ők nem látják a Krisztusról szóló örömüzenet világosságát.

Mi az, amitől itt Pál elhatárolja magát? Mózes az Isten szolgája, aki megmondja, hogy mit kell tennünk és tétetnünk másokkal. Bizonyos, hogy ezt Isten nevében és megbízásából teszi. Ez szolgálatának a dicsősége, de egyben korlátja is. Ugyanakkor szükséges is: megtudjuk, mit akar Isten tőlünk, mi az Ő akarata. A törvény szent, igaz és jó, de nem adhatja meg, amit csak Krisztus adhat meg. Nem menthet és szabadíthat meg. Mi emberek legszívesebben azt tesszük, amit Mózes tett. Kedvenc szavajárása az embereknek: ezt kell tenni. Ahol ketten vagy többen összegyűlnek, ott mindjárt szóba is kerül, hogy kellene tenni. A végén csak az hiányzik, hogy a jó Istennek is kellene tennie valamit. Megalakítjuk a tenni akaróknak a klubját, de ennek ellenére nem történik semmi. A tenni kellene valamit nem vezet sehová. A jószándékú emberek is a rájuk ható erők miatt megfáradnak, elfásulnak. Nem ez a megoldás. A követelmény nem számít, csak a megvalósítás.

De ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. A Szentléleknek az a legfontosabb munkája, hogy megmutatja nekünk Krisztust, elveszi szemünk és szívünk elől a leplet, helyreállítja a kapcsolatot Krisztus életerőivel. Annak a Krisztusnak a szeretete, akit nekünk a Szentlélek megmutat, elégséges a föld minden lakosának. Egyedül a szeretet tesz szabaddá, s a megtartó felebaráti szeretet Krisztusnál van, de nem mint követelmény, hanem mint valóság. Ahol a Krisztus jelen van, ott munkálkodik a szeretet, s ez a szeretet erőt is ad. Ezért kérjük Istentől a Szentlélek kitöltetését, aki eltávolítja a leplet Krisztus elől, aki életünk központjába állítja őt. Azt a Krisztus, aki rólunk akar visszatükröződni. Olyan tükör lehetünk, amiben az emberek Krisztus képét látják. A megváltozás, átformálódás szabadságával ajándékozott meg a Lélek, miközben nekünk ajándékozza Krisztus szeretetét.

Ha az ember tartósan túlterheli lelkiismeretét, sokáig a lelkiismerete ellenére él, úgy véli, hogy nem kell vele törődnie, vagy bebeszéli magának, hogy nem is létezik. Ez a lelkiismeret elleni vétség lassan, de biztosan tönkreteszi az ember. Nemcsak kívülről, hanem belülről is. Létezik egy olyan út, amelyen nem kell a lelkiismeret ellen élnünk? Létezik egy jó és tiszta út, de egy, csak egy, a Krisztusé. Egyedül ő képes megterhelt lelkiismeretünket tehermentesíteni. Krisztus nélkül igaza lenne annak, aki azt mondta: a jó lelkiismeret az ördög találmánya. Amit Krisztus tehermentesít és megragad, az valóban szabad. Szabad az, akinek megkegyelmeztek. A Szentlélek ragyogtatja fel az ember előtt a keresztre feszített Krisztus tekintetét, győzi meg a megterhelt lelkiismeretünket arról, hogy ott a kereszten van a megigazulás, ott ment végbe a kiengesztelődés. A kereszten a te bűnöd függ. Fogadd el és kötelezd el magad a Szabadítónak. Légy olyan, mint akinek megkegyelmeztek. Nincs ennél tisztább út, mert megtisztul rajta a rossz lelkiismeret.

Az ember nyomorúsága egyetlen nyomorúságból fakad: a reménység hiányából. A reménység nélküli ember nem élhet. A legnagyobb nyomorúságunk, hogy tudatosan vagy tudat alatt a látóhatár el van függönyözve, nincs kilátás, nincs remény, nincs végcél. A reménység oxigén, nem élhet nélküle az ember. A Szentlélek kitöltetett s megmutatta nekünk Krisztust. Rátekinteni annyit jelent, mint áttekinteni a még elfátyolozott látóhatáron, azon a leplen, amely az időt az örökkévalóságtól elválasztja. Aki előtt szabaddá vált a Lélek által a Krisztus arca, annak van célja, nemcsak közeli, hanem távoli is. Szabaddá teszi a rabul ejtett tekintetet és reményt ad: mert ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.

Ahol nem szeretnek, nem hisznek, és nem remélnek, ott nincs szabadság. Ahol hisznek, szeretnek és remélnek, ott elkezdődött a szabadság. Mert ahol Isten, ahol Krisztus, ahol a Lélek, ott a szabadság. A Lélek ott fúj, ahol akar. Addig nem nyugszik, nem érint minden testet, hogy Krisztus arca felragyogjon előtte. Ez a megkegyelmezettek igazi szabadsága. Ámen.

Gavallér Lajos
Micske



Imádság

Mindenható és végtelen irgalmú Istenünk! Hálás szívvel köszönjük meg neked, hogy ebben az esztendőben is kirendelted számunkra az áldott alkalmat, mikor nemtől, nyelvtől és felekezettől függetlenül együtt imádkozhatunk. Sőt együtt imádhatunk, s együtt járhatunk veled az úton. Téged keres a szívünk, mert mindaddig nyugtalan az, míg nálad el nem csendesül.

Kérünk Urunk, fogjad kezünk s vezess bennünket a békességre. Zajlik körülöttünk a világ, s zaj tölti be kívül-belül életünk. Vágyik lelkünk a csendre. Oly jó lenne minél többször leülni melléd egy hűs vizű kút kövére, s hallgatni szelíd szavadat. Talán nem mindig lenne öröm számunkra, amit mondasz, mert felfednéd szívünk mélyén rejtegetett, dédelgetett bűneinket, de bűn-titkainkat levetkőzve lábaid előtt végre nagyot kortyolhatnánk a szabadság lelkéből. Ó, Urunk, hányszor elfelejtünk rohanó életünkben élő vizet kérni tőled, s panaszkodunk, hogy nincs életkedvünk és erőnk. Ó hányszor retteg szívünk a holnaptól, mert elfelejtünk teljes szívvel bízni benned. Pedig te szüntelenül vársz reánk, hogy beszélhess velünk. Sokszor hívsz magadhoz konduló harangszóban, de még többször tengő-lengő életünkben csak csendesen odaülsz olyan hétköznapi helyekre, mint egy kiásott kút. Ó, mennyi áldott lehetőségünk van arra, hogy nálad békére és örömre találjunk, s hányszor meg hányszor elszalasztjuk azt. Tele van a világ fájdalmas panasszal: nincs békesség! Békétlenség uralkodik a szívekben, s sokszor a fejekben, a gondolatokban is. A belső háborgásainkat pedig kivetítjük családunkra, munkatársainkra, barátainkra, gyülekezetünkre, s egyszerre csak háborúság vesz körül bennünket. Pedig te kínálod békességedet, s nem úgy, ahogy a világ adja. Bocsáss meg nekünk Istenünk, hogy ilyen balgatag gyermekeid vagyunk.

Segíts Lelked által a te beszédedre figyelni, lépteinket a te ösvényedre igazítani. Segíts, hogy ne csak az imahéten keressük a béke szigetét, azaz a gyülekezet, az istentisztelet közösségét, hanem minden időben tudjunk egymásra testvérként tekinteni, a megpróbáltatásokkal teli úton együtt járni. Adj innunk élő igédből, hogy soha ne érezzük meg a pokol olthatatlan szomját. Csepegtess vigasztalást a gyász sebét hordozók szívére, adj inni az élet vizéből mindazoknak, kik betegágyon sóhajtozva szomjazzák a gyógyulást, az egészséget. Áradjon a békesség patakja a családok életébe, hogy a stresszes civódás helyett az oltalom és béke hona legyen a családi fészek. Békéltesd meg önmagaddal bűnök átkától sújtott szívünket is, hogy érezzük a keresztyéni szabadság ízét, hogy mi is kiálthassunk Abbá Atyánk, mi mennyei Atyánk. Formálj a Te képedre Igédnek tükrét tartva napról-napra elénk, hogy méltók legyünk nevünkhöz, mely így hangzik: keresztyén.

Hozzád kiáltunk Istenünk, mert tudjuk, hogy te meghallgatsz bennünket. Sok mindenki csak elrohan mellettünk, s az életünkben is, de te leülsz mellénk, meghallgatsz minket és beszélsz hozzánk, bölcsességeddel árasztva el problémás életünket. Segíts nekünk, hogy tudjunk sok-sok kezet megfogni és hozzád vezetni, hogyha már mi felfedeztük nálad az élet forrását, akkor azt másoknak is megmutassuk.

Alázattal kérünk Hatalmas Királyunk, hogy legyen kedves előtted könyörgő szavunk, nem magunk érdeméért, hanem a Krisztusért, mi Urunkért. Ámen!

Jakó Sándor
Jankafalva

Imahét 2. nap - Remény a reménytelenségben

Imahét a Krisztus-hívők egységéért 2013.
2. nap. Hétfő

Remény a reménytelenségben

„Lőn én rajtam az Úrnak keze, és kivitt engem az Úr lélek által, és letőn engem a völgynek közepette, mely csontokkal rakva vala. / És átvitt engem azok mellett köröskörül, és ímé, felette sok vala a völgy színén, és ímé, igen megszáradtak vala. / És monda nékem: Embernek fia! vajjon megélednek-é ezek a tetemek? és mondék: Uram Isten, te tudod! / És monda nékem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét! / Így szól az Úr Isten ezeknek a tetemeknek: Ímé, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek. / És adok reátok inakat, és hozok reátok húst, és bőrrel beborítlak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. / És én prófétálék, a mint parancsolva vala nékem. És mikor prófétálnék, lőn zúgás és ímé zörgés, és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. / És látám, és ímé inak valának rajtok, és hús nevekedett, és felül bőr borította be őket; de lélek nem vala még bennök. / És monda nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek! / És prófétálék a mint parancsolá. És beléjök méne a lélek s megéledének, s állának lábaikra, felette igen nagy sereg.” (Ez 37,1-10)

Rembrandt: Lázár feltámasztása (1642)

Az ördög kirakodóvásárt tartott, amelyen az összes eladandó portékáját nagy gonddal árazta fel. Eladó volt a gyűlölet, a féltékenység, a hazugság, az önbecsülés, a büszkeség, mind igen magas áron. Az udvar egyik sarkában volt egy szerszám, amely elég ütött-kopott, mondhatni agyonhasznált volt, az ördög mégis ezért kérte a legtöbbet. Egy cetli volt ráragasztva: REMÉNYTELENSÉG. Amikor a vevők megkérdezték, hogy miért adja ilyen drágán ezt az értéktelennek tűnő portékát, az Ördög így válaszolt. „Az összes közül a reménytelenség a leghasznosabb, és ezt szeretem a legjobban. Amikor egyik szerszámommal sem tudok az emberekre hatni, előveszem ezt a régi, jól bevált eszközömet. A reménytelenséggel tudom ugyanis a leghatékonyabban elhitetni az emberekkel, hogy hozzám tartoznak!”

A sátán soha sem boldogabb, mint amikor azt látja rajtad, hogy feladsz mindent, nem látod a jövőt, nincs bizalmad, és elönt a reménytelenség! Hányszor érezted már, hogy az egész világ ellened van, és ebből nincs remény? A bajaid, mint egy hegy, úgy vesznek körül… Ha így érzed, tudd, hogy Istennek van egy jó híre a számodra! Mert van remény a reménytelenségben!

1. Vannak olyan helyzetek, amikor úgy érezzük, hogy minden reménytelen.

„Lőn én rajtam az Úrnak keze, és kivitt engem az Úr lélek által, és letőn engem a völgynek közepette, mely csontokkal rakva vala. És átvitt engem azok mellett köröskörül, és ímé, felette sok vala a völgy színén, és ímé, igen megszáradtak vala.” (Ez 37,1-2) A kép, amit Ezékiel próféta lát, egy hatalmas temetőhöz hasonlít, amelyben elfelejtették megadni a halottaknak a végtisztességet. Izráel népe fogságban van, a bűneik és az Isten iránti hűtlenségük miatti büntetésüket szenvedik. A szomszédos népek bálványait kezdte tisztelni istenként. És így, szépen lassan háttérbe szorították az igazi Istent. Isten hiába küldött prófétákat az Ő népéhez, akik bűnbánatra és megtérésre hívták, nem vették komolyan az isteni figyelmeztetést. Így aztán bekövetkezett az ítélet: Babilon lerohanta az országot. A földdel tette egyenlővé a szent várost, Jeruzsálemet, a templommal együtt, és fogságba hurcolta a népet. Reménytelen helyzet. A nép nem gondolta, hogy valaha hazatérhetnek. Teljes kilátástalanság. A fogságból nem láttak kiutat. Mint a völgy az elszáradt és szétszóródott csontokkal. Teljesen reménytelen helyzet.

Egyszer egy riportert kiküldtek, hogy egy gyerek-focimeccsről írjon egy cikket az újságba, hogy ezzel is bíztassák a helyi gyerekcsapatot. Csak hát a helyi csapatnak nem volt jó napja, mert az első félidő végére már 3-0 volt az eredmény a másik csapat javára. A szünetben a riporter megkereste az edzőt és a gyerekeket, és csak ennyit mondott nekik: „Biztos nagyon el vagytok keseredve a félidő eredménye miatt.” „Miért lennénk elkeseredve? – kiáltott fel az egyik fiú. – Még semmi sincs veszve, én még nem is rúgtam a labdába!” Ez a fiú tudta mi a remény, ő tudta, hogy még semmi sincs elveszve. A meccset meg lehet nyerni, mert mindenből van kiút. Csak hinni kell benne!

2. Egyedül Isten az, Aki válaszol a reménytelen helyzetekre.

„És monda nékem: Embernek fia! Vajon megélednek-e ezek a tetemek?- és mondék: Uram Isten, te tudod!” (Ez 37,3) Emberi oldalról nézve csak ennyit kérdezhetünk: lehet ebből még élet? Isten teszi fel a kérdést, és Ő maga válaszol is rá. „A tanítványok pedig ezeket hallván, felettébb álmélkodnak vala, mondván: Kicsoda üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Mt 19,25-26) Istennél minden lehetséges! Hiszed ezt? Komolyan hiszed, vagy csak úgy megszokásból rávágod, hogy igen. Nincs reménytelen helyzet. Ha mégis lenne, akkor az azért van, mert az emberek így látják és/vagy jól használják a Sátán legkedvesebb eszközét.

3. Isten igéje új utat mutat.

„És én prófétálék, a mint parancsolva vala nékem. És mikor prófétálnék, lőn zúgás és ímé zörgés, és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És látám, és ímé inak valának rajtok, és hús nevekedett, és felül bőr borította be őket; de lélek nem vala még bennük. És monda nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jöjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek! És prófétálék amint parancsolá. És beléjük méne a lélek s megéledének, s állának lábaikra, felette igen nagy sereg.” (Ez 37,7-10) Hogyan lehetséges ez? Hogyan történhet meg, hogy ezek a szétszóródott csontok összeállnak. Miért kér Isten ilyen lehetetlent a prófétától? Hogy ő ezekhez az évtizedek óta kiszáradt élettelen csontokhoz beszéljen? Miért ígéri Isten, hogy lelket ad beléjük, talpra fognak állni és megelevenednek? Ki érti ezt? És ki hiszi ezt?

És minden pontosan úgy történik, ahogyan Isten megmondta. A csontokat hús, inak, izom kezdi el beborítani, majd bőr, talpra állnak a tetemek, Isten Lelket fúj beléjük és életre kelnek. Embernek ez lehetetlen, de Istennek igen! Feltérdelnek, talpra állnak, és Ezékiel lelki szemei előtt ott áll egy hatalmas sereg, élő emberekből. Nem érti, hogy mi ez, kik ezek az életre keltett emberek. Isten megmagyarázza: Izráel népét élve temették el Babilonban, amikor oda fogságba hurcolták. Az egész nép számára elképzelhetetlen, hogy onnan valaha is hazakerüljenek. Az meg végképp elképzelhetetlen, hogy újjáépítsék az országot, és újra felépítsék a lerombolt templomot. Az embereknek elképzelhetetlen. Istennek azonban pontosan ez a terve, és ezt a lehetetlenséget kell Ezékielnek hirdetnie a nép között. Aztán lesznek, akik hisznek, lesznek, akik nem. Ez minden igehirdetés után így van. Akik hisznek, azok egészen másként fogják eltölteni a fogságot, mert várják, hogy Isten beteljesítse az ígéretét. Akik nem hisznek, azok meg sajnálják továbbra is magukat, és mondogatják a jól ismert szöveget: ez reménytelen helyzet.

„Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.” (Zsolt 119, 105) Ha figyelsz Istenre, akkor észreveszed a kiutat a reménytelenségből! Ez nem egy vallásos megnyugvás. Ez tény! Izráel népe hazatérhetett a fogságból. Újra felépítették az országot, Jeruzsálemet és a templomot is. Isten megmondta, hogy van remény a reménytelenségben! Minden úgy lett, ahogyan Isten megmondta!

Isten erősebb mindennél és mindenkinél! Jézus legyőzte a halált, ellenállt a kísértésnek. Ő erősebb a Sátán legkedvesebb szerszámánál is! Ne engedd, hogy erősebb legyen nálad a reménytelenség. Istennel van kiút, csak kérned kell! Ámen.

Orbán László
Szentjobb

Imádság

Szerető Istenünk, mennyei édes Atyánk, Jézus Krisztus által! Hálás a szívünk, hogy a te határtalan szeretetedet mutattad meg irántunk Fiad földre bocsátásával. Köszönjük neked, hogy megtetted felénk az első lépést, hogy ez által közeledhessünk tehozzád. Köszönjük a te Fiadnak áldozatát, amely által bűnös életünkből új életre kelhetünk, száraz csontjaink megelevenedhetnek, és általa életünk, örök életünk lehet.

Köszönjük ezt az áldozatot, amellyel összekapcsolsz bennünket, akik más településen, más országban, más földrészen élünk. Jó, hogy ezen a héten, az imahét alkalmával útra indulhatunk, hozzád járulhatunk, és Te összekapcsolsz bennünket a hirdetett igéd által. Köszönjük neked, hogy a Te Fiad áldozatára emlékeztetsz bennünket az úrasztali közösségben, hogy valahányszor magunkhoz vesszük a megtöretetett kenyeret és a kiöntött bort, Fiadnak váltságára emlékezünk, amely váltságot jelent a mi számunkra is.

Kérünk téged, segíts abban, hogy valahányszor a te asztalodhoz járulunk, erősödjön bennünk a megváltottság-tudatunk. Erősítsd a veled való közösségünket és az egymással való egységünket. A te asztalodnál valahányszor megállunk, minden alkalommal újíts meg bennünket, formálj át bennünket, élessz új életre. Táplálj bennünket, nemcsak naponta a testünket, hanem a lelkünket is megtöretett tested és kiontatott véred által.

Kérünk, maradj velünk, munkáld az egységet közöttünk, egyesíts bennünket a hitben a Fiadnak megtöretett teste által. Fiadnak, Jézus Krisztusnak érdeméért kérünk, hallgasd meg imánk szavát. Ámen.

Botos Júlia
Vedresábrány

Imahét 1. nap - Beszélgetés az úton a feltámadott Jézussal

Imahét a Krisztus-hívők egységéért 2013.
1. nap. Vasárnap 

Beszélgetés az úton a feltámadott Jézussal

„És ímé azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus. / És beszélgetének magok közt mindazokról, a mik történtek. / És lőn, hogy a mint beszélgetének és egymástól kérdezősködének, maga Jézus hozzájok menvén, velök együtt megy vala az úton. / De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék. / Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, a melyeket egymással váltotok jártotokban? és miért vagytok szomorú ábrázattal? / Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok lettek abban e napokon? / És monda nékik: Micsoda dolgok? Azok pedig mondának néki: A melyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: / És mimódon adák őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszíték őt. / Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, a ki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek. / Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál valának; / És mikor nem találták az ő testét, haza jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él. / És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz, és úgy találák, a mint az asszonyok is mondták; őt pedig nem látták. / És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, a miket a próféták szóltak!” (Lk 24,13-25)


Rembrandt: Krisztus és két tanítványa az emmausi úton (1655-56)

A mai történet legfontosabb szereplői Jézus Krisztus mellett az emmausi tanítványok.

1. Kik voltak ők?

A két tanítványról mindenek előtt azt tudjuk meg, hogy haza, pontosabban Emmausba tartanak. Emmaus, Jeruzsálemtől hatvan futamnyira (az eredetiben sztadion), körülbelül 11-12 kilométernyire fekvő település. Egy egészséges ember számára két és fél órányi gyalogút. Személyük közelebbi megismeréséhez segítségül kell hívnunk a többi Evangélistát, valamint Origenész egyházatya feljegyzéseit. Ezek alapján a két tanítvány személyét nagyrészt sikerült azonosítani. Jézus nagybátyja – Kleof(p)ás –, József testvére az egyik, a másik pedig Kleofás fia, Simeon (Simon), aki Jeruzsálem 2. püspöke volt, s 120 éves korában keresztre feszítették.

János 19, 25 alapján Kleofás felesége Jézus anyjának testvére volt, aki ott volt a kereszt alatt Jézus megfeszítésekor, majd később a balzsamozást előkészítő asszonyok között látjuk viszont. (Mk 15,40.47) Origenész szerint mindkét emmausi a Lukács 10,1-24-ben említett hetven tanítvány közül való volt. Tehát Jézus elég közeli rokonai, ismerősei voltak.

2. Mi történt velük?

Az ilyen nagy ünnepeken nem csak a templomban zajlanak az események, hanem azon kívül is. Az utcákon, a tereken étel- és italárusok hada. A bazárokban az áldozati bárány mellett emléktárgyakat, – az otthoniaknak szánt – ajándékokat lehet vásárolni. Kleofás és Simon nem vásárol ilyeneket. Ők végleg elhalt reményeiket viszik magukkal. Ezt a későbbi – Jézussal való – beszélgetésből tudjuk meg: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, a ki meg fogja váltani az Izráelt.” (Lk 24,21) Az egyébként barátságos, vendégszerető keleti embereket nagyon megviselték a nagypénteki események. Már az sem érdekli őket, ki az, aki melléjük szegődik az úton. Mondják tovább a magukét.

Nekem, ma élő embernek más formában ismerős ez a kép. A vonaton utazók képe, akik egy rövidebb, vagy hosszabb időre akarva-akaratlan egy fülke ismeretlen ismerőseivé vállnak. Az, ami más népeknél tolakodó bizalmaskodásnak számit, nálunk egészen természetes dolog. Az emberek szóba elegyednek, ismerkednek. Közben van, aki megérkezik és leszáll, és helyette új utas jön. A régebbiek mondják tovább a magukét, és nagyon ritkán fordul elő, hogy megbotránkoznak, ha a friss jövevény esetleg beleszól a beszélgetésbe.

Egy másik idekívánkozó történet szerint: egy ember havas tájon ballag. Távolban megpillant egy fekete pontot. Talán egy kóbor kutya? Közelebb érve látja, hogy egy ember jön feléje. Pár száz méter után már azt is tudja, hogy férfi az illető. Aztán amikor pár lépés csak a távolság, felismeri, hogy saját testvére az, akivel szembe találja magát. Tanulság: Közelebb kell kerülnünk egymáshoz, ahhoz, hogy lássunk a szemünkkel. Még közelebb azért, hogy a lelkünkkel is lássunk.

Rendkívül különös, hogy az emmausi tanítványok még a rokonukat sem ismerték fel a kezdet kezdetén. Lehet, hogy ennyire elváltozott a feltámadással? Lehet, hogy egészen más a földre született Jézus és a feltámadott Jézus? A Szentírásban két magyarázattal is találkozunk. Márk evangélista ezt a hozzá jellemző tömörséggel így hagyja ránk: „Ezután pedig közülök kettőnek jelenék meg más alakban, útközben, mikor a mezőre mennek vala.” (Mk 16,12) Lukács pedig így számol be róla: „De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék.” Lehet, hogy mi is sokszor azért nem ismerjük fel Jézust, mert valaki szerencsétlen, meggyötört személyt keresünk, s nem pedig Őt, aki belépve személyiségünkbe, életünkbe, örökké velünk van.

A nehéz gondolatokkal terhelt ember olyan, mint Káin volt egykoron. Lecsüggeszti a fejét és haragos. Még azt sem ismeri fel, aki hozzá tartozik és segíteni akar rajta. Nincs szemkontaktus. A lélek zavarodott autizmusa nem engedi felismerni a testvért sem.

3. Hogyan tettek tanúbizonyságot

Lám a feltámadt Úr Jézus bár csatlakozik az úton haladó rokon-tanítványok mellé, de abban a pillanatban lelkileg még nagyon távol vannak Tőle. Ő csak egy (eredeti szövegben monos) a jövevények közül. Látszólag egy tudatlan jöttment, aki semmit nem hallott arról, amik Jeruzsálemben történtek. A messziről jött ember egyfelől bármit mondhat, ám ugyanakkor lehet nagyon ostobán tájékozatlan is.

Elgondolkodtató, hogy mennyi mindent vállalt már Jézus Krisztus az ő tanítványaiért és a világért. Ezúttal a látszólag tudatlan szerepét vállalja azért, mert a tanítványaitól akarja hallani a bizonyságtételt mindarról, amik a közelmúltban történtek. Kibeszélik magukból mindazt, ami bántja a lelküket. Abban a pillanatban, amikor Jézus provokatív kérdése elhangzik a történtekre nézve, hogy „…micsoda dolgok…”, dőlni kezd belőlük a szó. A bizonyságtétel szavai ezek.

Az emmausi tanítványok a lassan lenyugvó nappal szembe haladtak. Mögöttük Jeruzsálem és az egyre hosszabbra nyúló árnyék. Előttük pedig egyelőre csak egy támpont van: Emmaus, az otthon, a biztonság. Közben velük megy az, akinek szenvedése, halála terheli szívüket. Bár egyre nagyobb az árnyék, és közeledik a sötét, és a tanítványok szívében újra éledezik a láng. Észre sem veszik, miközben a rejtélyes idegennek panaszkodva mesélnek, hogy a mellettük haladó Jézus arca egyre felismerhetőbb lesz. Még nem ismerik fel Őt, de már nem érdekli őket, hogy esetleg egy jövevénynek mesélnek. Mindenkinek tudnia kell mi történt a Mesterrel. Íme Jézus kezdeményezése nem volt hiábavaló. Ma sem lehet az.

Ma Jézus kérdez és személyesen téged: te tudod e mi történt éretted a Golgotán. Az emmausi tanítványok szemtanuk voltak, mégsem láttak meg mindent. Kit a keresztre szegeztek, értük halt meg, és, íme, újra ott van mellettük, nem ismerik fel. Jézus addig beszélteti őket, míg végül elegendő lesz egy mozdulat – amint a megszegett kenyeret nekik adja –, hogy újra felismerjék őt. Ő utána ered tanítványával – Fileppel – a szerecsen komornyik után, hogy megkérdezze: „érted-e amit olvasol?”

Mi látunk-e a hit szemével. Értjük-e, hogy mi történt érettünk a keresztfán? Vagy egy vagyunk a sok jövevény közül? Mi is a lenyugvó nap felé haladunk. Mögöttünk egyre hosszabb az árnyék. Mi van előttünk? Ki jön most velünk? Értjük-e, amit Jézusról olvasunk? Egy szépen megfogalmazott ének három verse felel kérdéseinkre:

„Két tanítvány indul útnak.
Mennek Emmaus fele.
Viszik terhét fájdalmuknak.
Szemük még könnyel tele.
Panaszukat beszéli el.
De az élő Jézus közel,
Hogy a bánat fellegét
Igéjével űzze szét.

Ma is hányan vándorolnak
Bánat lepte utakon.
Terhek alatt roskadoznak.
Lelkük csupa fájdalom.
Sokan árván, egymagukban
Sírnak gyötrő bánatukban,
Míg Jézus nem kérdi meg:
Miért nehéz a szíved?

Rögös úton láttam sokszor:
Jézus soha nem hagy el!
Ott van, mire kell, még jókor,
És a porból felemel.
Néha gyötört bár a kétség,
Mintha Jézus messze késnék,
De ő segítségével
Ott van egészen közel...”[1]

Ámen.

Jónás Sándor
Bályok

[1] Johann Neunherz 1653-1737 (németből ford. Túrmezei Erzsébet). Evangélikus Énekeskönyv 221. ének


Imádság

Alázattal hajlunk meg Előtted, felséges Istenünk, jóságos és kegyelmes Atyánk, hogy nemcsak nekünk mutattad meg a Te kegyelmedet, hanem az egész föld minden népe és nemzete számára. A Te kegyelmednek és szeretetednek köszönhetjük Atyánk, hogy ebben az évben is megtarthatjuk gyülekezeteinkben az egyetemes imahetet, melyen estéről estére itt lehetünk a Te házad csendjében és békességében. Köszönjük, hogy a Te igéd világosságát felragyogtatod előttünk ezen a mai estén is, hogy meglássuk a Te szabadításodat és megtartásodat a Te Szent Fiadban, a feltámadott, örökké élő Megváltó Krisztusban.

Köszönjük, hogy a Te igéden keresztül beszélsz hozzánk, tanítasz minket és közlöd velünk a Te akaratodat. Köszönjük, hogy ebben az imaheti órában is beszéltél hozzánk. Legyen áldott a Te neved ezért. Legyen áldott a Te neved ennek az órának minden drága ajándékáért. A hitért, mely erőforrás a mi életünkben, a szeretetért, melynek szolgálatára indítást nyertünk, a reménységért, mely feltárta előttünk a Benned való élet diadalmának bizonyosságát. Köszönjük Atyánk azt az életutat, amit kimértél számunkra. Áldunk azért, hogy ezen az úton nem vagyunk egyedül, hanem vannak útitársaink. Családtagok, barátok és ismerősök. Annyi minden történik velünk az úton, Atyánk. Annyi minden ér bennünket. Jó és rossz dolgok. Annyi mindenről szoktunk beszélgetni egymással az úton. Gondjainkról, bajainkról, terveinkről, álmainkról. Cselekedd, Istenünk, hogy az élet áldott fejedelme, az örökkévalóság dicsőséges királya, a mi Urunk Jézus Krisztus legyen mindenkor a mi reménységünk, bizodalmunk, békességünk és útitársunk.

Atyánk, Istenünk, mi is, mint az emmausi tanítványok, sokszor búsan, csüggedten, szomorú szívvel járjuk a földi élet vándorútját, mivel nem látjuk és nem érezzük magunk mellet a mi feltámadott Urunkat. Istenünk! Te magad nyisd meg szemeinket, hogy Szent Fiadat most és mindörökké magunk mellet lássuk, s lelkünk boldog megnyugvásával, bízó békességével járjuk vele az élet útjait. Ebben az istentiszteleti órában boldogan mondjuk a dicséret szavaival: „Velem vándorol utamon Jézus, Gond és félelem nem ér. Elvisz, elsegít engem a célhoz, Ő, a győzelmes hű vezér, Ő, a győzelmes, hű vezér.”

Mennyei Atyánk! Hadd legyen a mi hitünk is, mint a tanítványoké, boldog látássá. Hadd hirdessük mi is örök dicsőségedet. Adj nekünk erőt, Urunk, hogy mindig lássuk a világ Üdvözítőjét, mint diadalmas hőst, s Vele együtt járva, Vele együtt részesüljünk az örökélet diadalában. Áldd és szenteld meg, Urunk, imahetünket, életünket, szolgálatunkat, a mi Urunk Jézus Krisztus érdeméért. Ámen.

Bede Ferenc
Berettyószéplak

2013. február 20., szerda

Ifjúsági Munkatársképző Tanfolyam az Érmelléken



MKT (Munkatársképző Tanfolyam) felhívás 2013

Mi az, hogy MKT?
A Munkatársképző Tanfolyam több mint 15 éve működő tevékenység/program az erdélyi IKÉben, amelynek célja alapvető képzést nyújtani a helyi IKE csoportokban tevékenykedő fiataloknak a vezetés és közösségfejlesztés témaköreiben, ezáltal munkatársakat képezni ifjúsági és gyerekmunkára.
Miért szervezünk MKT-t?
„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés." Mt. 9,37
·      Az ifjúsági munka mindennapi gyakorlata azt mutatja, hogy a megszaporodott feladatok több elkötelezett munkatársat kívánnak.
·      Szükséges, hogy a lelkesedés mellett ifivezetőink egyben tudással és gyakorlattal rendelkezzenek.
Céljaink:
·      Az ifjúsági munka fellendítése, azáltal, hogy tudatosítjuk a fiatalokban a keresztyén gyakorlati célt:
Isten szolgálatába állni, tevékenykedni
·      Aktív részvételre buzdítani a fiatalokat a gyülekezetben (gondolkozzanak és tevékenykedjenek)
·      A közösségépítő ismeretek kialakítása és növelése a fiatalokban
·      Elméleti és gyakorlati tudás átadása a gyerek- és ifjúsági munka témakörökben
·      A fiatalok, a lelkész, gyülekezet, valamint az egyház viszonyának szorosabbá tétele az önkéntes munka által

Képzés időtartama
A teljes képzés kb. 6 hónapot tart:
·      3 szeminárium: tervek szerint 3 hétvégén találkozunk, péntek délutántól vasárnap délig + a nyári egyházmegyei tábor
Ki vehet részt?
16-22 év közötti fiatalok, akik többet szeretnének tenni Istenért, a gyülekezetért, az ifiért

Elvégezted... és???
·      Bekapcsolódhatsz a KRISZ, Egyházmegye helyi  programjainak szervezésébe
·      Segíthetsz a lelkésznek az ifjúsági és gyerekmunkában
·      Tehetsz valami hasznosat a helyi fiatalságért ifjúsági programokat szervezve

Tervezett előadások:
Első 7vége: 2013 április 5-7, Székelyhíd: önismeret+Istenismeret,  helyem a világban+gyülekezetben+ifiben
Második 7vége: Június: tanítványság, kreatív ifi, vonzóvá tenni a keresztyénséget.
Harmadik 7vége: Szeptember: zene, sport szerepe az ifiben, programszervezés, lelkigondozás, az emberhalászat művészete
+ gyakorlat a nyári ÉRIT táborban!
A többi helyszínt később közöljük.
 Hogyan zajlik?
Ismerkedés, egyéni és csoportos feladatok, előadások, fórumok,  helyzetgyakorlatok, műhelymunka, éneklés, áhitatok, imaközösség és sok-sok játék. Mindez felszabadult, közvetlen hangulatban, fiataloknak, fiatalokkal.
 
A jelentkezéshez szükséges:
1.       Önéletrajz
2.       Motivációs levél (miért szeretne részt venni)
3.       Lelkészi ajánlólevél
 
Jelentkezési határidő: 2013. március 15.

     Fontos tudnivalók: A jelentkezéshez szükséges iratokat postán vagy személyesen kell eljuttatni az Érmelléki Egyházmegye esperesi hivatalába. Csak a hiánytalanul és határidőre beküldött jelentkezéseket fogadjuk el. Minden jelentkezőnek visszajelzünk, ezért fontos az elérhetőségek pontos feltüntetése. A jelentkezést követően szelekcióra kerül sor, melynek eredményét legkésőbb március 22-ig közöljük.
A tanfolyam kereteinek és jellegének megőrzése érdekében olyan fiatalok jelentkezését várjuk, akik elkötelezettek, és vállalni tudják azt, hogy a teljes tanfolyamon részt vegyenek. Gyülekezetenként legfennebb két jelentkezőt fogadunk.
Mennyibe kerül?
180 lej (étkezés + előadók tiszteletdíja + szállás+ járulékos költségek miatt), de lehet két részletben is kifizetni. Pályázatokkal igyekszünk lecsökkenteni a költségeket.

Jelentkezni, vagy bővebb információt lehet kérni: Orbán László és Jakó Sándor tiszteleteseknél.
     Kérünk minden lelkipásztort és gyülekezetet, hogy imáikban hordozzák a tanfolyamon résztvevő fiatalok és a szervezők munkáját.


Ui. Az érmelléki IKE fenntartja a jogot az időpont és program változtatásra.