2011. szeptember 25., vasárnap

Asszonyvásári és kokadi reformátusok közös kirándulása

Egy kirándulás emlékére

Amint rendezgettem a nyáron készült fényképeket, rábukkantam azokra a képekre, amelyek egy közös élményt örökítettek meg a Kokadi gyülekezettel együtt-töltött kirándulásról. Jó volt visszaidézni az együtt töltött órákat, valamint a sok csodás természeti kincset, amit sajnos egyre inkább tönkre tesz az emberi hanyagság és nemtörődömség. És jó látni kivételeket is, mint amilyen a „Medve” barlang. Ezt az élményekben gazdag napot szeretném felidézni most, amikor lassan de biztosan érkezik az ősz a kertek alá.

Mint minden közös eseményt, ezt is hosszas szervezés és egyeztetés előzött meg. Egy nyári Kokadi vendégeskedés alatt fogalmazódott meg a kirándulás ötlete, amikor is Szerencsi Erika tiszteletes asszony megkérdezte, nem tudnék javasolni egy olyan helyet ahová a gyülekezeti tagokkal kirándulva eltölthetnének egy napot és amely helyen még nem jártak és nincs is olyan nagyon messze. A sok ötlet közül aztán a hírből már ismert barlangra esett a választás.

A kirándulás napján gyönyörűen sütött a nap, és bár még reggel volt , máris előrevetítette, ma sem fogunk megfázni. A befutó járműből ismerősök integettek és kölcsönös üdvözlések után útnak eredtünk Nagyvárad felé. A városon áthaladva próbáltuk néhány mondatban ismertetni az éppen látottakat, megjegyezve Szent László városa megérdemel egy külön kirándulást. A híres Félixi rövid megálló után sokan rácsodálkoztak az egyre inkább változó táj természeti szépségeire. Így érkeztünk meg a belényesi medence székhelyére, magába Belényes városába. Az előzetes megbeszélések alapján megálltunk a református egyház gyülekezeti terménél. Itt Réman Elek István tiszteletes úr fogadott bennünket. A testi frissítők előtt lelkünket frissítettük fel egy rövid áhítat, éneklés és imádság által. Megnéztük a templomot, meghallgattuk amit tudni kell mind az egyházközségről, mind a gyülekezetről, mind a templomról. Megköszönve a szíves fogadtatást továbbindultunk úti célunk felé.





Ahogyan egyre közelebb jöttek a hegyek úgy fogyott a jó út is, míg egy adott pillanatban csak kövesúton szaladt kocsink kereke. Szerencsénkre nem sokáig tartott ez az állapot, és felbukkant előttünk a tér a parkoló járművek sokaságával. Jól esett megmozgatni elzsibbadt tagjainkat és jól esett a hazulról hozott inkább már ebéd mintsem tízórai. Rövid pihenést követően elindultunk felmászni a barlang bejáratához. Menet közben megpróbáltunk ellenállni a sokféle árut kínáló vásárosoknak, biztatva őket, de leginkább magunkat, majd lefelé jövet vásárolunk. Így érkeztünk meg a bejáratot rejtő épülethez, ahol jegyvásárlás után, várva a belépést még ihattunk tetszés szerint üdítőt, sört vagy vizet.

Eljött aztán a belépés pillanata. Többször jártam már itt de mindig megdöbbent az a légkör ami fogadja az embert ebben a föld alatti világban. Szavakkal nagyon nehéz megfogalmazni és javaslom ha valaki meg akarja érteni és tapasztalni ne sajnálja a fáradságot és látogasson el ide. Újra és újra lenyűgöz a sok szép természeti csoda amivel találkozik az ember és szinte repül az idő a bent tartózkodás alatt. A csont maradványokat nézve szinte látjuk és halljuk a kétségbeesését a földrengés után bent rekedt medvéknek. Aztán véget ér a földalatti túra és ismét kilépünk a napvilágra a nyári melegbe. És újra halljuk a portékájukat kínáló árusok szavát. Következik egy kis alkudozás, hogy egy egy szép emlék tárgyal és szeretteinknek szánt ajándékkal gazdagabban szálljunk buszra.

Már – már ismerősként üdvözöljük a hazavezető úton elénk táruló tájat. Mivel igencsak elhalványodott az utolsó étkezésünk emléke is, elhatároztuk, megállunk egy út menti fogadónál megkóstolni a számunkra ismerős, de sokak számára még ismeretlen „miccset” (csórékolbászt). Míg várjuk, hogy elkészüljön az étel jobban szemügyre vesszük a vendégfogadót és megállapítjuk, hogy nemcsak belül, hanem kívül is nagyon szép, ízléses és rendezett. Mikor megérkezik az étel, asztali áldás után sokan az újdonság kíváncsiságával, de aztán jóízűen fogyasztják, ahogyan tesszük azt mi is „veterán” miccs fogyasztók.
Sorkizárás
Aztán nemcsak az idő, hanem a kilométerek is gyorsan peregtek és fogytak ahhoz hogy mi „hazaiak” hazaérkezzünk. Miután elköszöntünk egymástól Istennek hálát adva ezért a szép napért, tovább indult a busz, hogy haza vigye a Kokadiakat is.

Székely István
református lelkipásztor