2011. július 5., kedd

Veres László Zsolt eltávozott (Biharország)

Veres László Zsolt eltávozott

Biharország
D. Mészáros Elek


Halála napján még találkoztam vele. Reménykedett, tervekkel teli volt. Mint mindig többnyire zenéről, egyházról beszélgettünk, személyes dolgokat fűzve mondandónkba. Óvatosan kérdezett hogylétem felől, leheletnyi tapintattal, hisz ismerte soha nem múló gyászomat. Kenegette, nem feltépte a sebeket. Hisz ismerte a megsebzettek fájdalmát, másmilyenben neki is volt bőven része. A zsenialitást súroló tehetséget, főleg ha még szorgalommal is társul, mindig kikezdik a dilettantizmusba hajlók, a pozíciójukat féltők, az „uniformis” szolgái.

Nemrég oldalas írást közöltünk róla, az utolsót életében. Mondtam is neki, te Zsolt annyira gazdag eddigi életed, hogy képtelenség beszuszakolni a szerkesztés szabta oldalas keretbe. Mosolyogva fogadta a méltatást, éreztem jól esik neki. Tisztában volt képességeivel, de ez nem tette felfuvalkodottá, viszont a megalázottak bólogatójánosává sem vált soha.

Mindenekfelett művészember volt, a zene töltötte be az életét. Számtalan hangszeren játszott, zenét szerzett, minden zenei stílust értékelt. Lapunknak adott interjújában ekként vall: „Mindenevő vagyok, miközben a könnyűzene ellazít, a komolyzene fenségességével megragadó, az egyházi zenében pedig a tiszta harmónia, a magasan szárnyaló dallam rabulejtő. A népzenében az egyszerűség, a természetesség a gyönyörű, míg a nótát azért kell értékelnünk, mert egyedül magyar nemzeti sajátosság, miközben érzelmes, mulatozásra késztet.” Tucatnyi kórus sarjadt a keze alatt, az általa legtöbbre értékelt „hangszer”, az emberi hang ejtette rabul leginkább.

Kántori munkája, kórus-és zenekar vezetői státusza mellett tanárember is volt. Fontosnak tartotta a leadott tanagyag mellett a morális értékek átadását: „a nevelés nem egy momentum, hanem egy életre szóló elhívatás” – hitte és cselekedte.

Érmihályfalva gyászol, az Érmellék, a Partium sokat vesztett Veres László Zsolt halálával.

Parányi voltunkra emlékeztet az őt ért hirtelen tragédia, legyen ez mementója eddigi életünk újraértékelésének.

Közhelyesen hangzik akárcsak a legtöbb alapigazság, miszerint nem az élet hossza, hanem annak minősége számít. E harmincöt évre sikeredett „minőség” túl kevés ahhoz, hogy ne fájjon, és túl sok ahhoz, hogy az utána maradt űr egykönnyen pótolható legyen.