2011. július 10., vasárnap

Nekrológ - Botos András

Nekrológ

Botos András


"Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent."
Mt.5,8.


Szívemben Botos András, szalacsi református lelkipásztor, tiszta szívű Emberként él. Ha rá gondolok, újra és újra érzékeny, tiszta lelke, embersége, egyszerűsége jut eszembe.

Szívére a Jézus szerinti tisztaság jellemző: osztatlanság, egység, egy-szerűség, össze nem keveredés. Andris csak egyre figyelt, Istenre és ami tőle való. Nem volt több, más gazdája szívének, csak egyedül Jézus. Mivel nem emberi gazdák parancsoltak szívének, lelke alázatos, egy-szerű, tiszta maradt mindhalálig. Csak Isten és az Istentől eredő dolgok laktak szívében, ezért maradt elmeneteléig szerény, szolgáló ember és bölcs pásztor (szolgáló, áldozatkész volt, de nem emberi önző érdekek, hatalmak, istenellenes erők kiszolgálója). Isten iránti szeretetét és háláját a szívből jövő felebaráti szeretet és tisztelet tette láthatóvá, hallhatóvá, érzékelhetővé. Elsősorban az Istentől kijelölt köré és mellé rendelt emberek és közösségek élték át a mindennapokban a rajta keresztül áramló igaz, feltétlen szeretetet.

A lelkével, a szívével látott. Isten Lelkétől átjárt lélekkel látta meg a lényeget, a legfontosabbat, a dolgok forrását, értékét vagy értéktelenségét. Belátta, átlátta az eseményeket, összefüggéseket, túllátott a felszínen. Nem volt soha felületes, felszínes, kétszínű, képmutató, kaméleon-típus ember. Szerette és meg is követelte a rendet, pontosságot.

Az igazat, a valóságot látta, szerette az igazságot, nem hallgatta el azt, bátran felvállalta, ha kellett, harcolt érte. Beszéde, viselkedése, egyénisége egyenes tartásra vallott. Nem volt önhitt, magamutogató, magát előtérbe helyező, magát dicsérő munkatárs, holott lett volna mivel és kivel dicsekednie. Nem láttatta magát, de nélküle nem ment a munka, a tervezés, az előrehaladás, mert ő volt a mozgató és hatóerő a szolgálatban.

Beszéde jó szóval, megértéssel, gyógyító erővel, kedvességgel, derűvel volt tele. Nem beszélt fölöslegesen, ha szólt, mondott valamit, amitől több, jobb, szebb származott. Nem alázta meg azt, aki kevesebb, tapasztalatlanabb, tájékozatlanabb volt nála, inkább szeretetteljesen magához emelni, felemelni akarta a kicsinyeket, a kevesebbeket. Még ellenségeit sem alázta meg, inkább eltűrte a pofont, mintsem visszaadta volna a gyilkos szót, tekintetet, pofont. Ha látott hiányosságot, tévedést, hiábavalóságot, nem rosszindulatú kritikával, könnyelmű ítélkezéssel, előítélettel orvosolta azt, hanem úgy, hogy a célra mutatott, fogalmazta meg, s engedte, hogy az oda vezető utat, módot felismerje az, aki tévedett. Nem irigykedett, elégedett volt azzal, amivel és ahol Isten megajándékozta. Noha volt, amikor oktalanul bántották, hamisan vádolták, szívéig ütötték, sértették, nem akart és nem kívánt rosszat a hozzá rosszindulattal közelítőknek, nem állt bosszút sérelmeiért, bízott az igaz Ítélőben, az Ő igazságtételében, a személyválogatás nélküli Bíróban. Ha azt bántották, akit és amit szeretett, úgy érezte, hogy őt bántják, fájt neki a szeretetetlen szó, tett, az ellenségeskedés, bánkódott azon, hogy ártatlanul, szeretetlenül, segítő és jobbító szándék nélkül, gúnyolnak magyart, reformátust, igaz embert, megvetnek, kiközösítenek, magárahagynak testvért, bajtársat, sorstársat.

Büszke volt magyar anyanyelvére, nemzetiségére, a polgári élet értékeire. Felvállalta magyarságát, reformátusságát a diktatúra nehéz éveiben is, a szórványban is, az 1989-es Temesvári Forradalom után Szalacson is, az Érmelléken is.

Amikor szívét lelki terhek nyomták, a virágok között, a templom csendjében, sokszor az orgonahang kíséretében énekelte, dúdolta kedves énekeit: Lábaidhoz hullok tört reménnyel…, Fogjad kezem…, Itt van szívem…. Az őt körülvevő emberek sokszor nem gondolták, hogy minden szó, tett, emlék érzékeny szívéig hatolt, a rossz is, a jó is. Tiszta lelkéből, tisztaságáért való küzdelmében és a tisztaság megjelenítéséért tört elő a szépítés, a jobbítás szándéka, az értékek mentése, továbbadása. Nem csak a lelki életet szépítette, gazdagította, de friss virággal, ízlésesen ékesítette a templomot, az iroda, a nappali asztalára mindig saját kezével rendezte el a friss virágot. Tiszta lelke nem kedvelte, nem tűrte a tisztátalanságot, a megosztottságot, a tisztaság alulmaradását, a békétlenséget, széthúzást. Inkább megszakadt tiszta szíve, mintsem őt legyőzze a tisztátalanság, a lelki sötétség, a vakság, a közömbösség.

Tiszta szíve nem bírta a jézusi tisztaságért való küzdelem felfokozott ritmusát és hosszúságát, élete gyertyájának tiszta lángja csonkig égette életét, hogy az őt körülvevők tisztuljanak, lássanak és melegedjenek. Az ő tiszta lelke lángja, már nem ég itt közöttünk, hisszük, boldogabban látja színről színre az ő Urát, mint itt, közöttünk, de lelke fénye buzdít tisztulásra, tisztaságra ma is. Mi élhetnénk, éghetnénk tisztábban is és küzdhetnénk többet is a tisztaszívűség megmaradásáért.

Ha tiszta szívvel megyünk tovább sírjától, emlékezésünkből és küzdünk azért, hogy tiszták maradjunk, a tisztaság győzzön, ne a vakság, megosztottság, gonoszság, lelketlenség, akkor értettük meg valamelyest Botos Andrást, akkor emlékezünk rá igazán.

Andris, Isten veled, viszontlátásra! Tisztaszivüségedet lelkünk egy darabjában hordozzuk, míg itt élünk.

Balázsné Kiss Csilla és Balázs Dénes

Érmihályfalva,
2011. június hava.