2011. július 7., csütörtök

Botos András szalacsi református lelkipásztor emlékére

KEVESEBBEK LETTÜNK!
BOTOS ANDRÁS SZALACSI REFORMÁTUS LELKIPÁSZTOR EMLÉKÉRE
(1954-2011)

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él”

Szalacs történetében feketebetűs napként vésődött be 2011. május 4.-e. Talán nem túlzok, ha azt gondolom, hogy nemcsak a reformátusok, hanem az egész község életében, hiszen valamennyien megdöbbenve álltunk meg a szomorú hir hallatán: meghalt a tiszteletes úr! Lassan feketébe öltözött még a templom is, hogy még egyszer, utoljára helyet adhasson az Úr hű szolgájának, aki közel 16 éven át, fáradtságot nem ismerve pásztorolta a szalacsi gyülekezetet.

Csupán 56 esztendő adatott neki. Mily rövid idő, mégis mily tartalmas és példamutató. Bölcsességét Salamonhoz hasonlóan Istentől kérte és kapta meg, ezért tudott nagy tudásával szerény maradni, ezért tudott a megfelelő időben szólni, ha kellett hallgatni, meghallgatni is. Isten gyermekeként Urának, gyülekezetének, népének, családjának élt. Lelkipásztorként, férjként, édesapaként, emberként egyszerűségével, alázatával, hitével mindig tudott vigasztalni, bátoritani, fényességet sugározni. Leirhatatlan, hogy szavából mennyi erő és szeretet áradt. Tulajdonosa volt a Szentlélek gyümölcseinek, s ezt osztogatta több mint 30 éven át a rábizott gyülekezeteknek. Szüntelenül vetett és áldásért, termésért könyörgött ama „belső szobában”. Nem panaszkodott, inkább bánkódott, hogy lehetnénk többen is, lehetnénk jobbak is. Szomszédként ritka volt az a nap, hogy ne beszélgessünk, vagy ne lássam, ne halljam. Az elmúlt szombatokon még visszhangzott a parókiaudvar, amint a II. éves konfirmándusokkal a Tízparancsolatot ismételgette. Soha nem tudott tétlenkedni, mindig sürgött-forgott, intézkedett. Nagyon szerette a rendet, a szépet. Általában még a templomba is ő készitette a szebbnél szebb virágkompoziciókat. Szerette szépitgetni környezetét, szivügyének tartotta az egyház tulajdonának rendbetételét és tartását. 10 év alatt, amíg a gyülekezet vallástanára voltam, sokat tanultam tőle. Jó tanitó volt, aki tudott bátoritani, dicséretet osztogatni, tudott együtt örülni, jó tanácsot adni. Temetésén mellettem elhangzott egy nagy kérdés: miért mindig a jók mennek el, azok, akik valóban lelkipásztornak születtek?

Néhány évvel ezelőtt az 1Kor 15,58 alapján fogalmazódott meg gondolataimban:„Szolgáljátok őt, ahogyan csak lehet/éltetek végéig mindig cselekedjetek,/hogy sok bűnös juhocskát, ti pásztorok/a jó Pásztorhoz odavonjatok.” Botos András tiszteletes úr valóban szolgált és élete végéig cselekedett. Munkálatok közben-templomban ablakcsere, a temetőben a ravatalozó puculása-hivta haza Megváltója. Megállt a sziv, megpihent a dolgos kéz. Most is megtapasztaltuk, nem kor szerint megyünk el, hanem sor szerint, és nem tudhatjuk ki lesz a következő. Most ő következett. Eltávozott, előrement, s nekünk kik még itt maradtunk maradt a fájdalom és az emlék. Nagy veszteség mindnyájunknak. Hiányzik nagyon! Volt és van mit tanulnunk tőle. ő valóban a lélek pásztora volt! Halála napjának reggelén még találkoztunk, integetett a templom ajtóból. Szinte felfoghatatlan, hogy nincs többé! Ahogy terjedt a hir, úgy özönlöttek az emberek, hogy egy végső pillantást vethessenek még rá. Zarándokhellyé vált az istenháza. A péntek délben kezdődő temetésen kicsinek bizonyult a nagy befogadóképességű műemlék templom. Rokonok, gyülekezeti tagok, több tucatnyi lelkipásztor, a község lakói felekezeti hovatartozás nélkül, jóbarátok, ismerősök jöttek, hogy végső búcsut vegyenek.

A gyászban a fájdalom hangjaival szálltak magasba az énekek „Tebenned biztunk eleitől fogva...”,”Feljebb emeljetek,feljebb a bűn gyászos mélyéből..”. Ezt követően Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke a Zsidókhoz irt levél 10. részének 9-13 versei alapján szólt a gyászolókhoz, a végtisztességet tevő gyülekezethez, megemlékezve Botos András lelkipásztorról, aki válaszolt Krisztus hivó szavára. Minden gát ellenére lelkipásztori szolgálatra indult, vállalta a feladatot, hirdette az evangéliumot. Úgy szólt, hogy szájában az Úr neve valóban jóizű volt. Érezte, hogy hol van a helye és mindig rá tudott tapintani a bajok, érzelmek okára. Botos András mielőtt Szalacsra jött volna Temesváron segédlelkészként, majd Igazfalván és a szórványgyülekezetekben szolgált. Krisztus szolgálatát soha nem volt könnyő vállalni! Most is nehéz megértetni, hogy csak Krisztus nyomában változhat meg az életünk. Krisztust követni a modern világban sem lenne felesleges! -hangzott a püspöki figyelmeztetés. Botos András Krisztust követő ember volt! Csűry püspök úr az Ige bátorító szavaival vigasztalt. A halál félelmében nem látjuk a kiutat, nem látjuk hogyan tovább, de hallatszik az evangélium: Krisztus, mint utolsó ellenséget eltörölte, legyőzte a halált. Vele együtt hisszük, hogy elköltözött lelkipásztorunknak most az örök világosság fényeskedik, hisszük, hogy Krisztus már átölelte hazaköltözött szolgáját.

1995-ben Igazfalváról igaz, becsületes emberek érkeztek hozzátok –mondta méltató beszédében Rákosi Jenő, az Érmelléki Református Egyházmegye esperese. A Jelenések könyve 2. részének 2-3 verseivel jellemezte szolgatársát, akit békeszerető, békét kereső embernek ismert meg. Visszaemlékezett, a lelkészi értekezleteken bármilyen nézeteltérések adódtak Botos András mindig a békességre buzditott. Végül igy búcsúzott az esperes: ne félj, drága szolgatársam a te munkád nem volt hiábavaló az Úrban. Ezt követően Árus László, egyházmegyei lelkészértekezleti elnök olajághoz, illetve örökzöld fenyőhöz hasonlitotta elköltözött lelkésztársa életét, úgy érezve, hogy mindannyian felelősek vagyunk. Beszédében sorakoztak a válaszra váró kérdések. Nem kellett volna-e többet levenni a válláról? Vajon ott voltunk-e minden közmunkán? Telve voltak-e a padok az istentiszteleteken? Kiváncsiak voltunk-e az igehirdetéseire? Majd mondandója summájaként leszögezte: Botos András nem önmagának dolgozott, hanem a gyülekezetnek, Isten dicsőségére. Végezetül Duma Ferenc helybéli római katólikus kanonok-plébános szólt az egybegyültekhez. Elmondta lelkésztársakként, szomszédokként sokat beszélgettek, s kollégáját nagyon aggasztotta a lelki közönbösség. Valójában sokszor ugyanazokért a dolgokért fáradoztak. A kanonok részvétnyilvánitása után utolsó emlékét is megosztotta velünk. A tiszteletes a plébánia udvarán jött lefele a temetőből. Már rosszul érezte magát, szinte rátámaszkodott segitőjére. Mivel messziről úgy tűnt bizalmasan beszélgetnek, kikerülte őket. Mostmár tudja, elmulasztott egy utolsó lehetőséget, egy utolsó meleg kézfogást. A szertartást követően megkondultak a harangok. Most valahogy ők is szomorúbban, siralmasabban szóltak, mint máskor, siratták papjukat. A gyülekezet könnyek között énekelte immáron néhai tiszteletese egyik kedves énekét:” Hadd menjek Istenem mindig feléd, fájdalmak útjain mindig feléd”. A koporsót hamarosan befedték a koszorúk, virágok. Elindult a gyászmenet ama utolsó útra, mely Mogyorókerekén ért véget, ahol földi porsátorát nyugalomra helyezték.

Botos András lelkipásztor élete példaadó, halála figyelmeztetés mindannyiunk számára! Figyelmeztetés, hogy az alkalmakat áron is megvegyük, mert nem tudhatjuk mikor szólit Önmagához az Úr. Figyelmeztetés, hogy addig szeressük a másikat amig nem késő, amíg itt van közöttünk. Nemrég prédikálta, mennyivel szebb, jobb lenne az életünk, az egész világ, ha minden találkozásunkkor úgy szólnánk, viszonyulnánk egymáshoz, mintha az utolsó lenne. Tőle tanultuk, hogy bajban, bánatban felfelé nézzünk Krisztusra, ahonnan jön az erő, a segitség, ne lefele, mert ott csak a fájdalmat, a gyászt, az elmúlást látjuk. Nézzünk Krisztusra, aki örök életet igért az őt követőknek! Ez az Istentől való erő, megtartatás árassza el ittmaradt szerettei életét, az özvegyét, ki 26 éven át segitőtársként, kántorként volt mellette és a gyermekét, kire oly büszke volt, kit annyira szeretett. Az Úr végtelen kegyelme töltse be az űrt a szivükben, hogy tudják a nagy veszteséget kibirni, tudjanak továbbmenni a nekik rendelt úton. A feltámadás reményében vettünk búcsút tőle, hálát adva Istennek, hogy ismerhettük, hogy köztünk élhetett és a mi lelkipásztorunk lehetett. Isten vele. Isten velünk. Viszontlátásra!

A pásztor nélkül maradt, gyászoló gyülekezet nevében
Nagy Andrea
volt szalacsi vallástanár